A tudomány, az ismeretek fejlődéséhez hasonlítva gyakran azt tételezik föl, hogy az ember fölfogóképessége is bővül, jobbul.
E tetszetős „elmélet” szerint ugyanis az apám okosabb a nagyapámnál, én pedig az apámnál, a fiam pedig tőlem is okosabb lesz a társadalmi fejlődésnek (és a politikai rendszernek) hála. Ez a fantazmagória az alapja annak a tudatosan félrevezető népbutításnak, miszerint jobb, ha szlovák iskolába jár a gyerek, akkor ugyanis több lesz belőle, mint belőlem (aki magyar iskolába jártam és nem tanultam meg rendesen szlovákul), akár miniszter is esetleg. Badarság ez, bár ahol a teljesíthetetlen vágyálmainkat ígérik teljesíteni, ott könnyen ráharapnak az ilyen csalira. Mert bizony csaliról van szó: a hal sem tudja, hogy a csali saját végét jelenti…
Ami pedig az ember fejlődését illeti: nemzedékről nemzedékre nem leszünk okosabbak. Szívesen elhisszük ugyan, mert hiúságunk nagy és olthatatlan, ám amiért mi már tudjuk kezelni a számítógépet, amit nagyapáink nem, nem azt jelenti, hogy okosabbak vagyunk. Az ősember agyveleje – azé, aki kőből pattintott nyílvégeket és csiszolt fejszét – már rendelkezett mindazzal az értelmi képességgel, mint mi, az atomkorszak gyermekei. S ha lekicsinyelni akarnánk a kőkorszak emberét, gondoljunk előbb arra, hogy nem tudta ugyan, amit mi tudunk, ám mi sem tudjuk mindazt, amit gyűjtögető-vadászó ősünk. Márpedig rengeteg olyat tudott a természetről, a világról, túlélésről, amiről nekünk már halvány gőzünk sincs. A tudás bővült, igen, de képességeink bővülése a történelmi idők során nem kimutatható. Ami változik, s aminek befolyása van, azok a körülmények, amelyek (részben!) a mi kezünkben vannak. Az alapvető föltétel az optimális művelődés körülményeinek megteremtése. Ennek alfája és omegája az anyanyelvi művelődés. Soha ne feledjük: az anyanyelv semmi által nem helyettesíthető kincs, olyan érték, amit nem szabad könnyelműen eldobni. Minden nyelv gazdagság, de az anyanyelv, az, amelyben felnőttünk és érzékelni tanultuk a világot, semmivel sem pótolható. Ezért olyan fontos, ha az anyanyelv és az oktatási nyelv azonos. Sajnos vannak „törtetők” és „alkalmazkodók”, akik (jóindulatból?) megbocsájthatatlanul az államnyelvre cserélik az anyanyelvet, hogy így legyen az anya- és oktatási nyelv azonos. Hogy mennyivel lesz ezáltal a gyerek (sőt a szülők, s az egész társadalom is) szegényebb, az, úgy tűnik, eszükbe sem jut.
Mindez nem újdonság. Ami viszont ezt illeti: ami új, az egyúttal nem jobb is, csak azért, mert más. Gyakran épp az ellenkezője igaz: a régi, bevált igazságok, módszerek jól használhatók – a hagyományőrzés erről szól. Igaz ugyan, hogy új körülmények között gyakran némi módosításra szorulnak, de eleve elvetni őket nem bölcs dolog: minden addig jó, amíg használható és eredményes. Márpedig az anyanyelvi és oktatási nyelv szétválasztása (és hagyományaink elvetése) nem eredményes pozitív értelemben, s ezért nem is jó; egyéb, eléggé káros mellékhatásokról nem is beszélve.
Az emberi agy fejlődéséről kialakított hamis elképzelések többek között oda vezettek, hogy egyre jobban megterhelőnek képzelték mentális képességeinket. Következésképp rengeteg (fölösleges!) tananyaggal bővítették az iskolai anyagot. Ez nem fokozható végtelenül, ám maradt ennek az elképzelésnek egy más csalóka következménye: sokan úgy képzelik, hogy bár eltérőek az emberek mentális képességei, azok mégis lineárisan (és töretlenül) fejlődnek. Valahogy úgy, hogy aki az alapiskolában jó tanuló, az a középiskolában is jó lesz, a legjobbak pedig a főiskolán is helytállnak. Márpedig ez nem így van! Az ember teljesítőképességére (így a gyereké is, hiszen az is ember!) annyi minden hat, hogy fölsorolni nem is lehet. S ez a helyzet a képességek kibontakozásánál is. A kőkorszakban is voltak bizonyára zsenik, akkor is, ha nem jártak egyetemre. Ha sikerülne egy kőkorszaki embert föléleszteni, ugyanúgy lehetne belőle gyatra suszter vagy kiváló atomfizikus, mint korunk emberéből. Hogy mitől lesz valaki korlátolt, vagy zseni? Einsteinről az a legenda kering, hogy fiatal korában megbukott fizikából. Ez persze csak legenda, de mindenképpen jó példa arra, hogy az úgynevezett rossz diákból is lehet okos ember. A gyakorló pedagógusok bizonyára nem egy példát tudnának fölemlíteni, hogy – saját meglepetésükre – a gyenge vagy közepes tanulóból később jó szakember lett, akár főiskolát is végzett. S ez a „gyenge tanuló” esete az iskola bármely fokán megtörténhet. Van olyan, hogy az érettségiig alig-alig jut el a következő évfolyamba, s aztán a főiskolán hirtelen kivirágzik. Vagy fordítva: a végig jeles tanuló képtelen bármilyen főiskolát elvégezni. Mindez persze nem törvényszerű, az ilyen dolgokban nem is lehet törvényszerűséget megállapítani, ám éppen ezért az eleve megítélő álláspont súlyos tévedésekhez vezethet: elítélni vagy kiemelni senkit sem szabad eleve. Egy gyerek jövendő érvényesülését illetően legföljebb tippelni lehet, azt is óvatosan, jósolni nem. Aki tehát az iskolaügyet ilyetén „jóslásokra” kívánja alapozni, az eleve kárhozatra ítél minden olyan kisdiákot, aki az iskola egyes fokain nem az elvárt mértékben teljesít. Nem véletlenül állítottam az előbb, hogy a gyerek is ember. Mert az: ember, s nem gép, amely fölgyorsul, ha gázt adok, s jobbra fordul, ha jobbra tekerem a kormányt.
Volt a szocialista iskolaügynek a néhai Csehszlovákiában egy jó mozzanata. Arról volt szó, hogy a különböző típusú iskolák átjárható rendszert képezzenek. Vagyis hogy például gimnáziumból (vagy akár inasiskolából) át lehessen menni (zökkenőmentesen!) egy szakközépiskolába, majd tovább akár egyetemre, és fordítva, hogy a főiskolák között is könnyebb legyen az átjárhatóság, ha éppenséggel úgy adódik. Ez persze csak elméletileg volt így, a gyakorlatban millió valós és mondvacsinált problémába ütközött ez ilyen-olyan kifogással fűszerezve. Pedig tekintettel az ember fejlődésére, amely csak ritkán egyenes vonalú, éppen erre volna szükség: ha menet közben kiderül, nem az az iskola felel meg, amelyet éppen látogatok, legyen lehetőségem váltani. Természetesen nem hebehurgya, meggondolatlan lépésre gondolok, végül a pszichológusokat már kitalálták, akik szükség esetén igénybe vehetők, ám az átjárhatóság lehetőségét mindenképpen meg kéne teremteni s pozitívan támogatni (tehát azt kéne keresni, hogyan oldható meg mindez, s nem azt, miért nem, s hogyan gátolható).
Gyakran sajnos valóban gépnek nézik a gyereket, aki úgy is tölti ki a tesztlapot, s ha rosszul van beprogramozva (akár a gyerek, akár a tesztlap), a gyerek megbukik a vizsgán. Mert ezek a tesztek is többnyire zárt kérdéssel operálnak: úgy könnyebb javítani és értékelni. Ezzel viszont megint csak az elsajátított információhalmazt állapítják meg, nem pedig a képességeket. Ha pedig mindezt időhöz is kötik, a lassabbak eleve rosszul járnak. Márpedig a gyors nem okosabb is, és hiába tudom betéve elszavalni egy lexikon bármely címszavát, ha többre nem telik. Az első lépéshez többnyire elég egy információ, de a következőhöz már több információ kombinációja szükséges – ám ha nem tudok kombinálni, nem tanítottak meg gondolkodni, s nem fejlesztették kreatív képességeimet, mire jutok?
{iarelatednews articleid=”34324,34271″}
