34515

Dúdor István dereski festőt 2012. június 23-án éjjel 25 éve ölték meg. Bettes István az egykori jó barát Kár, kár, kár című jegyzetével emlékezünk.

Nagyon varjas város Gömör megye néhai székvárosa. Temetője, városkertje, kisebb-nagyobb ligetei néha elviselhetetlen varjúkárogástól hangosak. Éppúgy, mint annak idején, jó negyedszázaddal ezelőtt. Így, ha most élnél, még az olykor szívesen ősei tájain koncertező Varnus Xavért is Varnyúsnak mondanád.
Egy este, mikor már ezek a kellemetlen zajongók elültek, a városkerten keresztül a nyugati lakótelep felé indultunk. Ástak akkor ott éppen valamit, te meg belezuhantál egy jókora gödörbe. No de hová, hová is zuhanhatna az ember itt Gömörbe ?! Húzz ki, húzz már ki, kérlelgettél lentről gonosz manóként a mélyből. Rángatná a görcs azt a nagy nehéz testedet, hogyha nem tudsz vigyázni magadra, mondtam, de azért nagy nehezen kicibáltalak. Ezután ugyancsak jó helyre mentünk, szép fiatalasszony fogadott, pezsgő is akadt a háznál, mi meg jobb híján virágvázából iszogattuk… Neked is jobban esett, mint a pozsonyi Krymben a rózsaevés. Mert a pezsgőben csak buborék van, s az nem szúr úgy, mint a tövis, sőt egyben bor is.
Majd elbúcsúztunk és elvonultunk. Indultunk visszafelé, a sötét ligeten keresztül. De hát azt a nehéz, károgatós, szuroksötét angyalát! Egyszer csak zu!, összecsuklottál a park kellős közepén. Én meg emelgetlek, emelgetlek, de sehogy sem megy, nehéz vagy, mint a sár. Erre nagyon mérges lettem. No, akkor csak pihend ki itt magad, majd visszajövök érted, és mint a szélvész megiramodtam a kerten keresztül. Hogy ezután mi történt? Az életem egyik legnagyobb rejtélye a mai napig. Mint nyuszi a fűben, úgy ülsz előttem a kijáratnál. Nevetgélve mondod: no-no no lá-lá-tod, é-én már itt vagyok. Erre, mondom, a mai napig nem találok magyarázatot…

MESTEREIRŐL

Tisztelte, becsülte, szerette mestereit, hogy ilyen közhelyszerűen mondjam. A losonci nagy öreget, Szabó Gyulát, generációs korkülönbség miatt nem ismerhettem személyesen.
Történt egyszer, hogy Pozsonyban, a Luxor kávéház asztalánál Zs. Nagy Lajos ült vele szemben, aki kicsit túllőve a célon magasztalta Dúdor alkotásait. Persze, nem mindenki szereti, ha szembedicsérik. Ő is ezek közé tartozott. Olyannyira, hogy a kiállításmegnyitóktól is ugyancsak irtózó, mindig önmagával, az alkotás kínjaival, Dosztojevszkijjel, Adyval, József Attilával vívódó festő gyakran inkább be sem ment a terembe míg a procedúra tartott. A Luxorban akkor sokallt be, amikor Zsé ilyeneket mondott: Pista, te már túlléptél a mestereden, s már talán sokkal jobb és hitelesebb vagy nála… Nézte, nézte egy darabig festőnk a költőt, nem szólt semmit erre, csak sokatmondóan legyintett egyet. Bacskai Bélát már lett volna alkalmam személyesen ismerni. Be is jött egy szép őszi napon Pista Dereskről Szombatba. Egészen jó kondícióban volt, és győzködött, hogy elmehetnénk segíteni Bélának kukoricát törni. Akkor még létezett a vasúti vonal, mi az állomás mellett laktunk, és csak egy koronába került a jegy Guszonára. Nem ment ám a vonat rögtön s gondoltuk, indulásig még egy sört is megihatnánk a szemközti állomási restiben. Lett aztán ebből valamivel több is, és csak sokára indult volna a következő vonat Guszonára. Talán ezért nem ismerhettem meg életében Bacskai Béla mestert. Pista sem látta többet életében…

ECCE HOMO, PSALMUS HUNGARICUS, AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
Friss levéltáros diplomásként vettek fel a nyolcvanas évek elején idegenvezetőnek a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeumba. Amint egyszer a lerakati régiségeket porolgatom az alagsori pincében, egy furcsa, 35 cm körüli faszobrocskára lettem figyelmes. Nem tudtam, mi akar az pontosan lenni, csak nagyon megtetszett, így aztán felvittem a dolgozószobámba, és hogy jó helyen legyen és rálássak, feltettem a polcra a sörösüvegek közé. Valamivel később, amint a dobozok sárguló iratanyagait rendezgetem, előbukkant egy noteszlapnyi méretű cetli. Ezen az állt, hogy az alsósztregovai patikus (a nevét már elfelejtettem) 1903-ban egy furcsa pózban, sziklán könyökölő Krisztust ábrázoló szobrocskát vitt be a Gömör-Kishonti Múzeumba, mely annak idején Madách Imre íróasztalának dísze volt. Az öreg patikus azzal a szándékkal bízta az intézményre a becses ereklyét, hogy ezzel őrizzék meg ott a nagy drámaíró emlékét.
Megörültem nagyon ennek az információnak, visszaváltottam a sörösüvegeket, az ereklyéről pedig mindenféle pózban felvételeket készíttettem Molnár Mikivel, a múzeum akkori fotósával. Közülük néhányat postáztam Dereskre Dúdornak. Tetszett neki nagyon a téma, meg annak a kihívása is. El-elhozott aztán nekem Batyiba az ötletek és vázlatok közül néhányat megmutatni. Grafikák, tusrajzok voltak többnyire, s én meg egyre csak kötözködtem vele, hogy Pistu ez jó, jó, de még mindig nincs meg neki az az igazi ereje, van ebben sokkal több is. Megtörtént ez kétszer-háromszor, majd végül karácsony előtt beállít hozzánk két szép nagy temperával. Döbbenetesen sikerült neki, úgyhogy szóhoz sem tudtam jutni… Azt mondta, ő nem nagyon szokott a képeinek címet adni, de én volnék a költő, legyek a keresztapja! Több cím is megfordult a fejemben, így aztán a kép kiállítási vándorlásai során az Ecce Homo, Psalmus Hungaricus, és Az Ember tragédiája címek alatt szerepelt. Az lett a sok nóta vége, hogy mikor egyszer visszakerült a dereski emlékszobából, leesett a szekrény tetejéről és súlyosan megsérült. Egy Csonka-Magyarország formájú szakadás lett az oldalán.
Néhai Gyökeres Gyuri barátunk, még ahogy tőle tellett, kijavította, de úgy látom, olyan helyre került, hogy azt már nehezen láthatja kiállításon a tárlatlátogató nagyközönség. Pedig amint az nyilvánvaló, a verseknek a publikáció, a képzőművészeti alkotásoknak pedig a tárlatokon való részvétel a működési feltétele, szellemi lételeme.

POST MORTEM
Itt van előttem, napra pontosan ezelőtt 25 évvel ezelőtt (1987. V. 24.-én) Deresken Bettes István Tc költő elvtárshoz címzett sárguló leveled. Ami a címzést illeti (sem azelőtt sem később semmilyen pártnak tagja nem voltam) ezt azért kaptam, mert D.I. „Festőművésznek” címeztem a borítékot. De ez most mellékes. Arról van szó benne, hogy nem egyezett a véleményünk Picasso Guernicájáról, a zádori táj, amiről fényépet küldtem, hogy megfesd Szinyei Merse Hóolvadására emlékeztet, Szűcs Jenő 5 kg katalógust igért, de még most sem ért Dereskre, Szigeti olyan „kulcs” képeket vitt el, melyekből kiállításra kellett volna leadnod stb. Panaszodsz, hogy lényegében 37 évesen a szüleid nyakán élsz, míg Prágában Karmazin, a volt tanársegéd már docens és osztályvezető, Jiroudek mesteredtől vette át az osztályt.
Válaszomban akkor azt írtam, hogy próbálj eljutni Pozsonyba, meglátogatjuk őket… Nem így történt, de lehet, hogy fentről is pontosan látni mindent. A múlt héten különben Bárczi Pistát is eltemettük Tornalján. Annak idején még ő is mondta neked a Centrálban, hogy menj el innét, mert itt egyszer még agyonütnek. 25 évvel élt túl, ő magától szeretett volna meghalni otthon, de bevitték a kórházba.
Aztán volt sok emlékkiállításod, még Budapesten is, és a Duna TV közvetítette szerte a nagyvilágba, úgyhogy „híres vagy, hogyha ezt akartad”.
A szülői ház és a porta azonmód van Deresken, ahogy később szüleid otthagyták, majd utánad mentek. Én még úgy látom, maradok, de megyek, mint mindenki, hogyha szólnak… Az angyalokkal hogy vagy? Igaz, hogy nem mind csajok?!

Üdv! Bettes Pista
Rimaszombat, 2012 májusában

Appendix:
Egy vers, az 1985-ben megjelent, megcsonkított Dúdor tusrajzos borítójú, Két bukfenc között című kötetemből:

SONG ( Leginkább Dúdor Pistának ajánlom )

Keseregjünk hát testvéreim,
boruljunk le hébe a hóba
s búbánatos tehénmenyasszonyként
hintsünk a fejünkre hamut!
Együk a pamutot,
miként a nanukot
s citerázzunk
ha fogy a Hold…

Mert megorrolt ránk a láng már,
mar bennünk sokezer méla sav.
Hasad pillangó szívünkben a nyár is,
tornyocskánk szép csúcsa sem kéklik.

Mi az, mi rég volt,
kérdezzük, békák,
bús brekegéstek
hol kóborol?!

Itt esszük a nanukot,
miként a pamutot
s citerázunk,
ha fogy a Hold…

Megjelent a Szabad Újság 25. számában.

Bettes István
Felvidék.ma

{iarelatednews articleid=”34483″}