35701

5 perc. Ennyit szánt az Európai Parlament illetékes bizottsága a Beneš-dekrétumokra. Kollektív bűnösség, jogfosztás, jogtiprás, vagyonelkobzás, erőszakos kitelepítések, lakosságcsere, elszlovákosítás (reszlovakizáció), százezrek porig alázása, méltóságuk elvétele. Mindez sérelmi úton, agresszív módon, egy kávé és cigarettányi idő alatt.

A 21. században, az űber-szuper demokratikusnak kikiáltott Európai Unió keretein belül, annak egy vizsgáló szerve ennyi időt szentelt tizen-x millió állampolgárának sérelmére. Mert ez nem csak a felvidéki magyarság sérelme, hanem az összmagyarságé, sőt véleményem szerint minden jóérzésű valamiféle elvek mentén gondolkodó emberé. Aki fel tudja emelni hangját az antiszemitizmus, a rasszizmus vagy akár a terrorizmus ellen, annak nem lehet kérdés ezen rendeletek elítélése sem. A második világháborút követő események Csehszlovákiában pedig fikarcnyival sem komolytalanabbak vagy alulértékeltebbek, mint volt a Holokauszt vagy bármi diktatórikus, anti-humanista népsanyargatás, népirtás. Ennek ellenére mégis kérdés tárgya lehet máig. Normális viszonyok közt, ha az egyén igazságát jogérvényre kívánja juttatni, ezt feljebb, állami- igazságszolgáltatási szinten tudja. Ám ebben az esetben pont innen jött a döfés és nem volt kihez forduljanak (nevezhetjük akár állami terrorizmusnak?). Emberek, kik szülőföldükön hontalanná, saját házukban nemkívánatossá váltak, kik reményüket vesztették, sok esetben kiszolgáltatottá váltak győztes nagyhatalmak által támogatott nacionalista érdekeknek, és ez mindmáig egy jogállamnak teljesen természetesnek tűnik, amit maximum elfeledni, mintsem jóvátenni kellene. Azok az idők elmúltak. Azonban e sebek nem akarnak hegedni, főleg úgy nem, hogy pár éve, 2007-ben, a szlovák törvényhozás érvényben hagyta, sőt mi több megerősítette, szent és sérthetetlennek nyilvánította Eduard Beneš elnöki határozatait (dekrétumait), melyek 1945. április 5-én kormányprogrammá is deklarálódtak. Lehet szűklátókörű, konzervatív felfogású vagyok, de nagyszüleim, nemzetem megpróbáltatásait nem tudom csak úgy, hipp-hopp, elfelejteni és mosolyogva továbblépni. Azt mondják, majd ítél a történelem, hát most egy ítélőszék asztalán van a téma, ezrek vére, keserve, jajkiáltása 5 percre. Egy rögtönítélő bíróságon, gyorsított eljárásban, vagy egy koncepciós perben is talán több időt szánnának minderre. Mindezek ellenére velem együtt oly sokan kaptuk fel fejünket, hogy talán most, most felszínre tör az igazság, ha csak 5 perc is, lehet elég lesz. Végre bocsánatot kér az ország elődeinktől, tőlünk vagy akár gyermekeinktől. Miért is? Hogy gyűlöl minket!? Ha az Unió szabja ki a gesztust és nem őszintén jön, akkor van ugyan értelme? Megette a fene az egészet. 67 éves sérelmek, csakhogy vannak nekünk ma is ‘Beneš dekrétumaink’ – újkori dekrétumok, persze a korhoz mérten szépen becsomagolva, megmagyarázva, de ma is embereket fosztanak meg állampolgárságuktól, korlátoznak nyelvhasználatukban, vagy éppen hurcolnak meg igazságuk miatt. Ahogy ’45-ben meg lehetett tenni, most éppen ezt meg lehet velünk tenni. Amik ellen ugyanúgy szélmalomharcot vívunk, pedig már demokrácia van! Unió! És folyton-folyvást reménykedünk minduntalan. Tehát mit is szeretnénk? Mi is legyen ezzel a Benešsel, meg a dekrétumaival? Igazságot!? Aztán majd 70 év múlva egy hasonló szerv ismét kiszab egy bocsánatkérést a mostani jogsértésekért és így fog menni ez újra és újra az idők végezetéig? Én ezt valahogy másképp képzeltem el…

Csonka Ákos, Felvidék.ma