Garammikolán október elején emlékező ünnepi ökumenikus istentisztelet keretében elevenítették fel a 65 évvel ezelőtti deportálás és kitelepítés borzalmait, az innét Magyarországra telepítettek és azok leszármazottaival, a helyükbe költözöttek és azok utódaival, valamint a község jelenlegi lakosaival közösen.
A megemlékezésen igét hirdetett a községből származó Dr. Molnár János, a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Kar dékánja.
Hatvanöt év hosszú idő, sokan meg sem érnek ennyit, hamarább távoznak a földi árnyékvilágból. 65 év hosszú idő, mégsem elég hosszú, hogy a sebek teljesen begyógyuljanak és elfelejtsük a fájdalmakat. És van, amit nem is szabad elfelejtenünk, nem 65, hanem 650 év múltán sem.
Dr. Molnár János, a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Kar dékánjának igehirdetése nagyon személyes hangvételű volt, hiszen volt garammikolaiként maga is megélte a Csehországba való deportálás kétségbeesését, s hatvanöt év múltával is vissza tudta idézni az akkori kisgyermek félelmeit. Kiemelte, ha fáj is, ha nem is felejtünk, de megbocsátunk és Istenbe vetett reménységgel fordulunk a jövő felé, még akkor is, ha a falut és a református gyülekezetet a 65 évvel ezelőtti veszteség annyira megsebezte, hogy fölépülni teljesen máig sem tudott. A dékán beszédében elgondolkodott azon is, mi lett volna a falujából, ha békében és egészben hagyják, valamint mi lesz belőle újabb 65 év elteltével és a gyülekezettel. „Emberi mércével és kétségeskedéssel szomorú a jövő, de Isten kegyelme megtartotta eddig is a gyülekezetet és ezután sem hagyja el, ha Hozzá fordulunk” – mondta bizakodóan Dr. Molnár János dékán igehirdetésében.
Galgóczy Rudolf római katolikus esperes-plébános igehirdetésében szintén a megbocsátás keresztyéni kötelességét húzta alá: múltunkat nem feledhetjük, még ha néha jobb lenne is bizonyos fájdalmakat elfelejteni, de tényként bennünk élnek és a bűnt nevén kell neveznünk. Az akkori rendszer áldozatai voltak a garammikolaiak is, akik azonban azokon a helyeken, ahová kerültek helyt álltak és Istenbe vetett bizalommal kezdtek új életet, tanítva a fiatalabbakat, az utódaikat arra, hol vannak gyökereik.
A tények és az adatok magukért beszélnek: „Hatvanöt évvel ezelőtt szörnyű megpróbáltatásokon ment keresztül Garammikola lakossága. A megpróbáltatások oka Eduard Beneš köztársasági elnök Kassai Kormányprogramja és elhíresült dekrétumai voltak, amelyek értelmében a németek és magyarok nélküli Csehszlovákia megteremtését tűzte ki célul. Mivel Garammikola lakossága 1945-ben kb. 94%-ban magyar volt (1920 előtt 100%-ban az volt), a falu az említett kormányprogram és a dekrétumok célkeresztjébe került. … Az említett cél elérése érdekében 1947 folyamán Garammikola lakosainak a 60%-át ( 96 családot, 363 személyt ) deportáltak és kitelepítettek!” – olvasható az erre az alkalomra a Dr. Molnár János által összeállított emlékfüzet bevezetőjében.
Számok: 96, 363, 60% … ezek mögött megtört életek, kettétört családok, szétszaggatott tervek és remények, fájdalmak, emlékek és reménység van. A mikolai templom harangjai pedig mind a mai napig elsiratják azokat a mikolaiakat, akik nem itthon, szülőföldjükön, hanem a kényszer alatt kialakított lakhelyeiken haltak s halnak meg. A keresztyén ember reménykedik, mert nem a földiekben, hanem az Úrban bízik. Az imént idézett füzet zárszava legyen biztatás és figyelmeztetés a jelen és jövendő garammikolaiak, de mindannyiunk számára is: „Minden esetre: bízzunk Istenben, aki teremtett, megtart és bölcsen igazgat mindeneket, és aki a garammikolaiakat sem fogja soha elhagyni, ha azok bíznak benne” – tudósította az eseményről a Reformata honlapot Ambrus Erika.
Reformata, Felvidék.ma
