…Véleményem szerint becsületünk úgy diktálja, hogy méltó főhajtással emlékezzünk meg a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről, és a leverése utáni megtorlásokról az áldozatokról…
2012. október 23-át írtunk és az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésére gondoltunk. Részt vettem a dunaszerdahelyi megemlékezésen, és írásom közben Beethoven Egmont-nyitányát hallgatom.
Ez az a mű, amely a magyar hallgatókban összeforrt az 1956-os forradalommal, ami ma is gyakran csendül fel a forradalommal foglalkozó műsorokban és megemlékezéseken.
Miután hazaértem a városi megemlékezésről meghallgattam már a magyar miniszterelnök beszédét és előtte a kitüntetett 100 éves felvidéki tanárnő Tamás Aladárné Szűcs Ilonka néni köszöntőjét is. Az ünnepi szónoklatok után bennem is megfogalmazódott pár gondolat, amelyet papírra vetettem.
Megszokásból vagy becsületből ünneplünk?
Amikor 1956-ra gondolunk és részt veszünk a különböző rendezvényeken vagy csak beszélgetünk róla ismerőseinkkel, joggal felvetődhet bennünk a kérdés: Miért is emlékezünk 1956-ra? Mi közünk van nekünk határon túli magyaroknak a magyar forradalom és szabadságharchoz? És még számos kérdést feltehetnénk a nemzeti ünnep kapcsán.
Valóban, mi miért ünneplünk vagy tartunk megemlékezéseket? Csupán megszokásból, mert ezt látjuk másoktól is vagy, mert van hol és mit koszorúznunk és egyesek megmutathatják magukat évente? Vagy egy egészen más cél vezérel bennünket: Azért emlékezünk 1956 hőseire, mert becsüljük és tiszteljük őket! Mert egy nép azt mondta: Elég volt!? Mert a pesti srácok példát mutattak a katonaviselt férfiaknak is kitartásból és hazaszeretetből? Vagy mert, ahogyan Mindszenty József hercegprímás is fogalmazta: „A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”
Hosszan ecsetelhetnénk az 1956-osok érdemeit, akik a világ egyik leghatalmasabb hadseregével szemben fogtak fegyvert és kivágva az átkos Rákosi-címert a magyar zászlóból, azt újból a magasba emelték sokszor pirosra festett vérükkel. Bátrak voltak az 1956-osok, nem féltek a besúgóktól, az ÁVH-tól és a ruszkiktól! Ma hová lett ez a bátorság belőlünk, magyarokból…?
Ma sokszor tétlenül nézzük, ahogyan egykori kommunista vezetők vagy funkcionáriusok a különböző pártokban ismét vezető szerepet töltenek be. Szájtátva nézzük, ahogy köpönyeget fordítva koszorúzzák meg az 1956-os emlékműveket és ők szónokolnak a forradalomról. Döbbenten veszünk tudomást róla, hogy az egykori besúgó civilek és papok a közéletben vezető szerepeket töltenek be a mai napig. És senki nem mondja: Elég volt!
Becsületünk úgy kívánja, hogy egyenes gerinccel álljunk ki azon 56-osok mellett, akik végig vállalták a megpróbáltatásokat, rendőri zaklatásokat, munkahelyük elvesztését, családtagjaik megfélemlítését vagy pedig a halált! Nem pedig megszokásból végignézni, ahogyan a vörös köpenyt átfordítva nemzeti ruhákba öltözve próbálják egyes volt kommunisták tisztára mosni magukat és a rendszert, amelyben éltek!
Véleményem szerint becsületünk úgy diktálja, hogy méltó főhajtással emlékezzünk meg a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről, és a leverése utáni megtorlásokról az áldozatokról, de ne az egykori pártvezetőkkel és kiszolgálóikkal sem itthon, sem máshol a nagyvilágban.
A 100 éves Ilonka néni Gyöngyösi István Murányi Vénusz című művéből idézett a Kossuth téren: „Nem nemes elme az, mely mindjárt változik, / Akármi szélre is nádként ingadozik, /Ott tisztul az arany, hol az tűz lángozik, / Az rózsa is tövis között virágozik.”
Mi nem ingadozhatunk felvidéki magyarként, ahogyan 1956-ban sem ingadoztak a szabadságharcosok, hiszen akkor nemzeti közösségünk darabjaira hullik. Akkor egyenes gerinccel, tűzzel a szívükben álltak ki egy nemesebb cél érdekében őseink. Ha szükséges, legyünk mi is szúrósak, és emeljük fel szavunkat minden minket ért atrocitás miatt, hiszen a rózsa is tövis között virágzik.
Számomra 1956 üzenete egyértelmű: Nem engedni elfojtani a szabadságharc tüzének lángját, amelyet a becsületes magyarok szítottak fel – semmilyen körülmények között! Ki kell állnunk igazunkért, ki kell állnunk szabadságunkért itt a Felvidéken is, erőt merítve az 56-osok hitéből!
Amit pedig nemzeti történelmünkből megtanulhattunk az évezredek folyamán, az ma is aktuális: Csak magunkra számíthatunk!
Karaffa Attila, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36199,36164″}
