A beszélgetés a Prágai Magyar Intézetben folyt, mert Ágh Lívia már évtizedek óta a cseh fővárosban él, hiszen oda köti hivatása, munkája. Ám ha ideje engedi, szívesen hazalátogat szülőfalujába, Vágkirályfára. Évente egyszer látni-hallani őt Vágsellyén is egy jótékonysági hangversenyen.
A Szlovák Televízió magyar adásának Szemtől szemben rovatában Bárdos Ágnes beszélgetett Ágh Lívia operaénekesnővel.
B.Á.: Egy közös barátnőnktől, Cellárik Mária doktornőtől azt hallottam, hogy Líviáról már hatéves korában az egyik ismert magyar színművész – aki fellépett a falujukban és őt is szerepeltették ott – azt mondta, hogy „ennek a kislánynak arany van a torkában”. Emlékszel erre a történetre?
Á.L.: Igen, emlékszem, azt hiszem Kibédi Ervin volt, akit csak a tévéből ismertem és nagyon jólesett, amikor ezt hallottam, örültem neki. Én már kiskoromtól kezdtem énekelni. Anyukám azt mondta, mindig énekeltem, nem is beszéltem. Nekem nem a szavak voltak az elsők, hanem az ének.
B.Á.: Rendes dallamokat énekeltél már? Hiszen a kisgyermeknél a zenei hallás még nem fejlődik ki, csak fokozatosan válik élvezhetővé, amikor elkezd énekelni. Te már gyermekkorodban rendesen énekeltél, nem hamisan?
Á.L.: Igen, nekem az intonáció nem volt probléma, mert jó a hallásom. Anyukám is szeretett énekelni, és én énekeltem, amit ő. Énekesnő szeretett volna lenni, de jöttek a gyerekek, nekem még négy testvérem van. Neki nem sikerült, de átadta nekem ezt az egész zeneszeretetet. Mindig, amikor énekelt operetteket vagy népdalokat, én utána énekeltem.
B.Á.: Akkor feltételezem, hogy édesanyád Benned látja a saját álmainak a megvalósulását.
Á.L.: Sajnos már meghalt, de mindig nagyon boldog volt, amikor látott valahol énekelni, tévében, versenyeken. Mikor jött a rokonság, akkor én felálltam egy székre, asztalra és énekeltem.
B.Á.: Akkor már kiskorodban eldőlt, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Már akkor tudtad, hogy énekesnő akarsz lenni?
Á.L.: Igen. Amikor egyszer operetteket énekelt a tévében Rökk Marika, nekem nagyon tetszett, és utána mindenkinek azt mondtam, hogy operaénekesnő leszek. Egy idő után, amikor kérdezték tőlem, hogy mit szeretnék csinálni, akkor már tanítani szerettem volna, mert a keresztmamám tanítónő volt. És mind a két álmom teljesült.
B.Á.: Mikor volt az, hogy már tudatosan elkezdtél foglalkozni a zenével, az énekkel?
Á.L.: Már alapiskolás koromban jártam zeneiskolába, egészen Újvárba utaztam énekórákra. A családunk szűkös anyagi körülmények között élt, de annyira támogattak, hogy mindig megteremtették az anyagi feltételeket az énekléshez. Majd jelentkeztem a konzervatóriumba, azt sikeresen befejeztem, hat év után kaptam ösztöndíjat a Szlovák Nemzeti Színházba, majd később felvettek a színházba, mint állandó tagot.
B.Á.: Lehet, hogy innen ered, hogy jótékonysági hangversenyeket adsz, hogy segíted a rászorulókat?
Á.L.: Én úgy gondolom, nemcsak azért születtem, hogy énekeljek, de azért is, hogy visszaadjam azt a sok jót, amit én kaptam az élettől, a jó Istentől.
B.Á.: Menjünk vissza a Szlovák Nemzeti Színházba. Milyen szerepek vártak Rád ott? De még azt is mondjuk el, hogy Te folyamatosan különböző énekversenyekre jártál és szép eredményeket értél el.
Á.L.: Én kiskoromtól mindig versenyekre jártam. Részt vettem járási, kerületi, országos versenyeken, ahol első, második díjat kaptam, később jött a Dvorák-, a Mozart-énekverseny, a Prágai Tavasz, a Müncheni Nemzetközi énekverseny, ott is mindig első, második helyet értem el.
A Szlovák Nemzeti Színházban nagy szerencsém volt, mindig nagy szerepeket kaptam. Az idősebb generáció végzett, jött az új, fiatal generáció, én már beleugrottam a nagy szerepekbe, mint a Donna Elvira. Itt az ember kiáll a színpadra és nemcsak énekelni, de játszani is kell.
B.Á.: Innen egyenes út vezetett Prágába, a prágai operába?
Á.L.: Egy este felhívtak telefonon a prágai színházból, hogy megbetegedett egy szereplő a Varázsfuvolában, de úgy, hogy máris jönnek értem autóval, besminkelnek, felöltöztetnek, és már mehetek is a színpadra. Elvállaltam, jöttek értem, gyorsan beöltöztettek, kisminkeltek, elmondták, hogy a színpadon hol helyezkedjek el, ki milyen szerepet énekel. Mindenki csehül, én szlovákul énekeltem, próbáltam fordítani, de ebből olyan komikus helyezetek alakultak ki, mindenki nevetett. Ez Pamína szerepe volt.
B.Á.: Ez azt jelenti, hogy Te szoprán vagy?
Á.L.: Lírai szoprán. Igazából nem vagyok drámai szoprán, mindig is lírai maradtam, de ahogy a hangom változik az évek folyamán, kicsit drámai lett.
B.Á.: És a nemzetközi pódiumok?
Á.L.: Prágában ez után a beugrás után kaptam egy ajánlatot, hogy jöjjek oda dolgozni. Elfogadtam, elmentem Prágába dolgozni. Közben kaptam Houstonból egy ajánlatot, de Prágában ott volt Domingo, akivel egy egész estét énekelhettem volna együtt. Azt hiszem, ezt rosszul tettem, hogy elmentem Houstonba, de akkorra már aláírtam a szerződést, és nem akartam felbontani. Én akkor ezt nem tudtam, hogy ez nem lesz egz igazán jó választás.
B.Á.: Van még olyan helyzet az életedben, amiről úgy érzed elment melletted?
Á.L.: Harminc éves koromig mindent elfogadtam, ami jött, de egy énekesnek meg kell gondolnia, hogy milyen szerepeket vállal el. Nekem volt is ebből problémám, nem vigyáztam a hangszálaimra. Meg kellett tanulnom a hangtechnikát, több észt használni az éneklésben, nemcsak érzéseket.
B.Á.: Tanítványaidat mire oktatod?
Á.L.: Egy állami konzervatórium tanára vagyok, ez egy hobbi, szeretek tanítani, de nem annyira, hogy csak erre koncentrálnék. Nagyon érdekes a fiatalokkal dolgozni.
B.Á.: Szóba került beszélgetésünk elején a sellyei jótékonysági koncert, közel húsz éve minden évben részt veszel rajta, művészbarátaiddal, tanítványaiddal, és azt elmondtad már, hogy ezt miért csinálod. Nemcsak az, hogy a közönség tapsol, de a befolyt pénzből a gyermekotthont, a fogyatékkal élőket segíted. Úgy tekintenek Rád, és ezt mondták is, hogy a Lívi a mi őrangyalunk.
Á.L.: Nagyon szívügyem a gyermekotthon segítése, a gyerekeket rendszeresen meglátogatom, annyi szeretetet tudnak adni. A zene nagyon fontos az embereknek, szépíti a lelket, a szívet, az egész embert.
Szemtől szemben, STV 2, Felvidék.ma
