Kassa napokkal van túl a hivatalos megnyitón. Amilyen nagy volt a ricsaj, most olyan nagy a csönd. Papírforma szerint, most már Európa egyik kulturális fővárosa vagyunk. Megszenvedtük a nyitóprogramot, melyről bizony eddig még semmi jót nem hallottunk.
A szervezők meg vannak vele elégedve, ami természetes farkasvakság következménye. A várható program sem működik mágnesként. Az egyik utazási iroda vezetője azt írta, lemondja a szállodai szállást, mert a műsorterv nem győzte meg. De mások is tanácstalanok, mert a műsorokat tematika szerint ismertetik és nem időrendi sorrendben. Így egy vastag műsorfüzetet kellene állandóan forgatni, mert a neten sem találja meg az ember azt, amit szeretne.
A nyitóműsor része volt a székesegyház ünnepélyes kivilágítása. Ez valóban nagyon érdekes volt, de nem mindenki láthatta. Többen a következő napok valamelyikén elindultak, hogy gyönyörködjenek a nem mindennapi látványban, de csak a nagy sötétségben tudtak. Elég lenne otthon bezárkózni a spájzba, ugyanazt látnák. Dehát ezért nem kell annyi pénzt költeni. Megindult a mendemondák áradata is. Azért sötét a Dóm, mert a világításra szánt pénzt lenyúlták. Bizonyítékkal a pusmogók nem tudnak szolgálni. Hacsak a sötétség nem az. De azt megfogni nem lehet.
Egyik ismerősöm ment az esti utcán, szembe vele jött barátja. – Mi van itt? Már száz méterről látlak! Hol vannak az emberek!? Micsoda falu ez? – Világfalu!
A város a szokásos módon van kivilágítva, vagy inkább elsötétítve. Egyrészt mintha a történelmi épületek szégyenkeznének. Sötétbe burkolóznak a históriára süket városvezetés és „Kulturkampf”-irányítók miatt. Pirulnak a homályban, hogy zsibvásár kulisszáira méltatják csak őket. Kassa-bolygó lettünk! Mintha a történelmen kívüli űrben bolyonganánk.
Más is rácsodálkozott a sötétségre. – Ez európai város? Hiszen ez egy sötét lyuk! Hogyan kaphatta meg a fővárosi rangot egy évre? A háttér valóban szép, de mi a szellemisége? Ki tette híressé? – Márai. – De hisz ő nem volt szlovák!
Sokatmondó a Týždeň c. hetilap címlapja. Máraiból Kassán hegesztőt csináltak. Igen, ide süllyedtünk. Éles látlelet! És ha már a nyitó program azt sugallta, hogy ez az év valamilyen űrprogram lesz, akkor bátran éljünk űrhasonlattal. Gondolatiság nincs sok benne. A füstje majd elszáll és mi egy kicsit hideglelősen fogunk visszagondolni a talmi csillogásra, mely semmilyen szellemi gazdagodást nem fog nyújtani. A céltalan kreativitás rombol. Régiók együttműködése, multikulturalizmus, határokon átívelő kapcsolatok – robban a sok petárda, hogy minél nagyobb sötétség maradjon utána. Hiszen e sok szóvirág mögött nincs tartalom. Semmilyen jele nem mutatkozott meg az elmúlt négy évben az együtt gondolkodás lehetőségének. A kassai polgárokkal nem folyt párbeszéd. Pályázni lehetett. Megindult a lóverseny, de ez még nem kultúra. Tülekedés van helyette meg unalom. A történelmi zavarodottságot önkéntelenül az exérsek is alátámasztotta nemzetileg elfogult véleményével Rákócziról. Pedig valamikor a fejedelem volt Kassa arca. Ez az ember soha.
Egyszer egy felvidéki gyökerekkel rendelkező öregúr megkérdezte tőlem: Mondd, miért haragszanak ránk annyira a szlovákok, hiszen olyan szép városokat adtunk nekik! Akkor nem volt válaszom. Nem tudnak vele mit kezdeni. Zavarba hozza őket a sok idegenség, mert emelkedetten nem róluk mesélnek a kövek. Szerintük mellébeszélnek. Mert nem értik őket. Ezért! Haragjukban pusztítanak. Érdekes jelenség, de az érdemtelenül kapott kincsért a megajándékozott ritkán hálás. Zavarja őt, hogy hálásnak kellene lennie. Mert az eredményt nem saját érdemének tudhatja be. Pedig büszkélkedni szeretne vele, ám keserű szájízzel kell tudomásul vennie, nem tud vele mit kezdeni. Nem hozzá szól, mert nincs hozzá köze. Úgy érzi, becsapták és ezért valamilyen irracionális düh fojtogatja. Akkor inkább rombol. Mert a nem rá szabott múlt olyan rajta, mint tehénen a frakk. Csak egy jó tündér kellene, aki hamis álmából fölébresztené. De a politikusok és történészek, az újságírók és celebek, gyárigazgatók és érsekek nem tündérek. Azokat már rég elkergették.
Érdemes sétára indulni az elsötétített városban, mert az egyes épületekből szól a múlt. Bocskai lépte csikordul a friss hóban, hogy kancellárjával Kátay Mihállyal találkozzék. Amott Mátyás jön kíséretével a Királyi Házból misére. Az általa épített lépcsőn megy fel a karzatra. Klapka találkozik Görgeyvel a sikeres téli hadjárat után. Öreg Rákóczi György Lorántffy Zsuzsannával tárgyal Czeglédi István prédikátorral, Bethlen Gábor Alvinczi Péterrel vitázik elmélyülten, aki koronázását szorgalmazná. De a fejedelem tudja, nem álmodhat olyan álmot, amilyet akar, csak amit lehet. Nem is csak amit lehet. De olyan álmot, amit kell! Tinódi Lantos Sebestyén deák kincses Kassában a végekről gondolkodik magában, miközben hideg télben fújja körmét házában a Kovács utcán. Jókai Mór tréfás pohárköszöntőt mond a Schalkházban. Alig várja, hogy megsárguljon a kassai bortól, mert Simplicissimus azt írta, aki helyi nedűt iszik, az megsárgul tőle. De ezek írója, Daniel Speer inkább a lúdversenyt nézi a Lőcsei Ház előtt. Nem a nagy mesemondó csipkelődése érdekli, hanem az, ki lesz idén a lúdkirály. Johannes Bocatius koszorús költő verset ír a magyarokat pocskondiázó német tollforgatóknak, mit sem törődve vele, hogy a maticások mint nagy szlováknak állítottak már második emléktáblát neki. Sokat adnék érte, ha megtudhatnám, nekik vajon milyen verset írna! Az sem zavarja, hogy az Orbán-torony panoptikumában egy hiú politikus kölcsönözte neki arcát, mert egy középszerű könyvet írt róla. Nagy Lajos gondolatai arrafelé szállnak, amikor a város apját megsegítette a rozgonyi síkon. Megáll a címer előtt, amelyet adományozott és szabad királyi várossá teszi Kassát. Déryné hallgatja látszólag hidegen Csáky Tivadar udvarlását. Kazinczy Barótival vitázik a régi és modern költészetről. Nem értenek egyet. Petőfi Sándor megy el mellettem ingerülten, mert koszos a szállás és nem lát csinos leányokat, csak kifestett cégtáblákat. Tompa Mihály aggódik, meddig tart még a vizsgálati fogság a Fekete Sasban, mikor mehet már haza? Pedig nap közben szabadon sétálhat a városban. Ady Endre beszélget az Andrássy-nagykávéházban Szepessy Miksával irodalomról, színészekről, kulturális életről. Mire befejezik, néhány üveg bor kiürül. Amott meg Márai fagylaltevési versenyen vesz részt Matzner Lolával. Nem ártatlan dolog az ilyesmi, mert szerelem lesz belőle. – Mentsd a bőröd, nem nyúzlak meg! – figyelmeztet. S ha mindezt végig gondolom, jóleső érzéssel térek haza. Esterházy János siet el még nagy léptekkel a Forgách-palota előtt. Társaival egy felvonulásra megy éppen. Utánuk nézek jóleső érzéssel. Én itthon vagyok itt. Nekem mesélnek a kövek, falak, téglák, árkok, kupolák, homlokzatdíszek, esőcsatornák. Hozzám szólnak a harangok, az orgona búgása, a híres kassai szél, a csikorgó ajtók. Az időtlen otthonosság érzését kapom. Minden kapualj ismerősöm. Itt fordult be Jakoby Gyula az elmaradhatatlan válltáskájával. Ott Roskoványi Pista állt a bárpult mellett. Korábban szöktél el a kelleténél – gondolom – és ez alkalommal már nem ugratjuk egymást. De feladatot is ad sok történelemből kilépett ismerős. Másoknak is át kellene adni ezt a csodát.
Hallgassuk, faggassuk a köveket, mert máskülönben elveszítik küldetésüket és szétporladnak. Harsogjanak ha kell, ám a szülők által botfülűekké tett utódok ezt nem hallják. Ez a büntetésük. Érdekes, elég más nyelvű iskolába járni és a múlt nem hív többé, nem mutat utat. Elidegenedik.
A hangoskodók hiába hiszik, övék a város. Még itt vannak, de már elveszítették. Örökre. Bármit mutat is a jelenlegi látszat. Márai és a többiek visszajönnek és elszámoltatják őket! Csak hívnunk kell őket. Az idei nagy banzáj meg egyszerűen kipukkad, mint a lufik, amit a megnyitó napján osztogattak.
Felnézek az egyik ódon ház homlokzatára, rajta német közmondás. „Minden Isten áldásán múlik.“ Ezt használta Luther Márton a 127. zsoltár címéül, mely azt mondja: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.“ Nyugodtan térek nyugovóra. Várok és emlékezem.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
