A Feltámadás ünnepére készülünk. Ilyenkor kicsit elcsendesül minden körülöttünk. Készülődünk az ünnepre, ki-ki a maga módján. A feltámadás a megújhodást is jelenti. Magunkba nézünk ilyenkor: mi az, amit eddig csináltunk, s miként szeretnénk tovább haladni.
Mindezt családi közösségben ünnepi asztalnál, vagy önmagunkban templomban imákba feledkezve. Miről is szól ez az ünnep? Mik a keresztény hagyományai?
Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezik az egyház, este megkezdődik a nagyböjti időszak végét jelentő szent három nap a katolikus egyházban. Ekkor emlékezünk Jézus szenvedésének kezdetére: az utolsó vacsorára. Nagycsütörtök délelőtt a megyés főpásztorok együtt celebrálják az olajszentelési misét egyházmegyéjük papjaival. Ezen a szertartáson a püspökök megszentelik a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor használt krizmát. Krisztus az utolsó vacsorán alapította meg az Oltáriszentséget, valamint az egyházi rendet, ezért az olajszentelési mise keretében a papok közösen újítják meg szentelésükkor tett ígéreteiket. Jézus az utolsó vacsorán önmagát adja tanítványainak, rajtuk keresztül pedig minden keresztény hívőnek. Ezzel újítja meg a Kivonulás könyvében szereplő húsvéti lakomát, amelyet a zsidók az Egyiptomból való szabadulásra emlékezve ünnepelnek. A húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe: saját testét adja értünk, vére pedig megszabadít a bűntől, az örök haláltól. Testével és vérével új életet ajándékoz. Nagycsütörtök este a szentmise elején Krisztust dicsőítik a hívek. Az orgona, a templomok csengői és harangjai ekkor szólnak utoljára: legközelebb a nagyszombati szertartáson hangzanak fel.
A néphagyomány szerint a harangok Rómába mennek, hogy ott gyászolják Krisztust. A nagycsütörtöki szentmise különösen is megindító része a Krisztus tettére való emlékezés: az utolsó vacsorán, szeretetének jeléül megmosta tizenkét tanítványának lábát. A miséző pap sok helyen követi Jézusnak ezt a tettét. Az utolsó vacsorára emlékező nagycsütörtöki szentmise végén Krisztus ruháitól való megfosztásának jelképét, az oltárfosztást végzi el a pap: ekkor minden díszt eltávolítanak az oltárról, az Oltáriszentséget pedig a pap külön erre a célra kialakított kápolnába viszi. A mise végén a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból, kezdetét veszi Krisztus szenvedése. Ettől kezdve Húsvétig az Egyház nem mutat be szentmisét.
Nagypéntek a katolikus hívők számára a legszomorúbb nap az egyházi évben, hiszen ekkor emlékeznek Jézus halálára. Ezen a napon szigorú böjtöt kell tartani. Csupán háromszor lehet étkezni, egyszer jóllakni. Hús fogyasztása tilos. A böjt alól természetesen felmentést kapnak a gyerekek, a betegek, a várandó hölgyek, a fizikai munkát végzők. A hívők ezen a napon próbálnak minél nagyobb csendet tartani, befelé fordulni. Sok helyen szerveznek úgynevezett keresztúti ájtatosságot. Nagypéntek estéjén összegyűlnek a hívők a templomban. Jézus történetének azt a szakaszát elevenítik föl, amikor az utolsó vacsora után elfogták, kihallgatták, elítélték, kivégezték, meghalt, majd eltemették. Ezen a napon nincs „szentmise”, csak szertartás.
A nagypénteki szertartás kezdetén a templom „hiányos” állapotban van, hiszen nincsenek díszek az oltárokon. Egyes helyeken egész éjjel és másnap is nyitva van a templom, hogy lehetőséget adjon az elmélyült imádkozásra és arra, hogy ki-ki átgondolja, átérezze, mit jelent számára, hogy Jézus vállalta a halált őérte.
Nagyszombaton Krisztus fényt gyújt nekünk. Az egyház Krisztus szenvedéséről és haláláról elmélkedik a szentsír előtt időzve. Az esti vigília-szertartással veszi kezdetét a húsvét, amely a kereszténység legnagyobb örömhírét hirdeti: Jézus Krisztus, az Isten fia feltámadt a halálból, s ezzel minden egyes embert megajándékozott az örök élet reményével. A vigília szertartása négy, jól elkülönülő lényegi részből áll: a fény liturgiájából, az igeliturgiából, a vízszentelésből és az áldozati liturgiából. A jelenlegi liturgikus rend igen ősi gyökerekre, a IV. századig vezethető vissza, de az ünnep alapjai a kereszténység kezdetéig nyúlnak. A fény liturgiája fényköszöntő rítussal kezdődik, amely az ókori lámpagyújtás ősi szertartásából származik. A tűzszentelés a pogány tavaszi tüzek ellensúlyozására alakult ki a Frank Birodalomban, Róma a XII. században vette át a szokást.
A bevonulási körmenet is ebben az időben vált általánossá. A vigíliában ezután a húsvéti gyertya kerül a szertartás középpontjába: a gyertya meggyújtása Krisztust, a „világ Világosságát” jelképezi. Az olvasmányok és az evangélium után a keresztkútnál vizet szentel a pap, közben a mindenszentek litániáját imádkozza a hívekkel. Ha vannak felnőtt keresztelendők, ekkor részesülnek a beavató szentségekben, ahogy az már az ősegyházban is gyakorlat volt. Ha a szentmise keretében nincs keresztelés, a közösség akkor is megújítja keresztségi fogadalmait: megvallja hitét Istenben és ellene mond a sátánnak. A vigília ünnepét az eucharisztikus áldozat ünnepélyes bemutatása koronázza meg. A húsvéti vigília szertartását szombat este, többnyire sötétedés után ünneplik. A legtöbb helyen hozzá kapcsolódóan, másutt húsvétvasárnap, a reggeli szentmise keretében tartják a feltámadási körmenetet, amelyen a hívők mindenki felé is bizonyságát adják hitüknek és örömüknek.
Húsvétvasárnap. Jézus a halálból való feltámadásával minden embert megajándékozott az örök élet reményével – ezt ünnepli az Egyház a kereszténység legnagyobb ünnepén, húsvétkor. A húsvét rávilágít arra is, mi Isten terve az emberrel: a halál hatalma alatt álló régi emberből új embert teremt az örök életre. A húsvétvasárnap hajnali ünnepi szentmise az V. századból származik. A szertartás során, a szentlecke után a XI. századtól kezdődően éneklik a sequentiát, amely a feltámadt üdvözítő Krisztusnak, az igazi húsvéti báránynak a dicséretét zengi. A húsvéti ünneplés részeként a húsvéti gyertya mindig a szentély vagy az oltár közelében áll, hogy Jézusra, a „világ Világosságára” emlékeztesse a híveket. Az Ószövetségben a bárány a zsidó húsvét eledele. Ahogy az Egyiptomból való kivonuláskor a bárány vére egykor megmentette a zsidókat, úgy mentette meg Jézus az egész emberiséget a haláltól. Ezért nevezi a kereszténység Krisztust Isten bárányának.
A jelkép a húsvéti étkezésben is tovább él: sok helyen bárányt fogyasztanak vagy az arra emlékeztető sonkát. Ezt a szokást az Egyház is megszenteli a húsvét hajnali ételszentelés szertartásával. Húsvétkor az Úr feltámadását az Anyaszentegyház nyolc napon keresztül kiemelten ünnepli, amelyet például a mise végi áldáshoz kapcsolódó Alleluja fejez ki. Húsvét nyolcada fehérvasárnappal, az isteni irgalmasság vasárnapjával zárul. Jézus feltámadásának öröme is átjárja az Egyház életét a teljes húsvéti időszakban, amely egészen a húsvétot ötven nappal követő pünkösdig tart.
Tarics Péter, Felvidék.ma
