Hrubík Béla: Fekete márvány – In memoriam Esterházy János

Furcsa játéka az életnek, hogy Esterházy János felvidéki mártírpolitikusnak május 15-én, azon a napon avatják fel egész alakos szobrát, amikor nemet mondott a zsidók kitelepítésére egyedüli magyar képviselőként a szlovák parlamentben. A szavazás ugyan 71 évvel korábban, 1942-ben volt, mégis a legbátrabb tette volt egy embernek, aki ezt a törvényt melyet a szlovák törvényhozók beterjesztettek, embertelennek és istentelennek minősítette.
A történetnek most úgy kellene folytatódnia, hogy a szlovák közjogi méltóságok és az Európai Unió, Magyarország, valamint Izrael állam képviselői jelenlétében felavatták Esterházy János szobrát Pozsony valamelyik közterületén, de sajnos nem ez történt, mert a szobrot, melyet Nagy János felvidéki szobrászművész készített, Budapesten a XII. kerületben lévő Gesztenyéskertben avatták fel, Áder János köztársasági elnök és más kormánytagok jelenlétében.
Hallgatom a beszédeket és gondolatban keresem a mai helyét Esterházy Jánosnak Európában. Vajon hogyan érezné magát ebben a szétzilált, sokszor embertelen és istentelen világban? Rosszul. Meggyőződésem, hogy nem értenék őt a brüsszeli aparatcsikok, mint ahogyan nem értik Magyarországot sem, vagy éppen hogy értik, és most hirtelen nem is tudom melyik, a rosszabb verzió.
Nézem a koszorúkat. Ott vannak a hálás lengyelek, a büszke felvidékiek, a felvállaló anyaországiak. De hol a többi? Hiszen szlovákokat, cseheket és zsidókat is bújtatott s mentett meg a biztos haláltól. Talán majd máskor, egy jobb korban, jobb időben, jobb helyen. Nem szabad felednünk, sem nekünk, sem a megmentetteknek! Oly korban volt európai, amikor még Európa sem tudta, mi az európainak lenni. Oly korban tudott ember maradni, amikor emberségből volt a legkevesebb, amikor behódolni egyszerűbb volt, mint nemet mondani, amikor ha már nem volt senki, hát Istenhez fordult. Ugye ezeket leírhatnánk ma is. Pedig eltelt több mint 70 év.
Hallgatom Áder János beszédét, érzem mekkora súlya van a szavaknak, mondatonként és egyenként is: „a mai napon rá emlékezve ki kell mondanunk, hogy nemzetünk belső kiegyezését az szolgálja, ha nemcsak köré gyűlünk, hanem mellé is állunk.”
Igen mellé kellene állnunk, tettekkel, hittel, emberséggel, az igazság feltétlen kimondásával, a nem megalkuvásainkkal.
E helyett sárdobálódzunk a kis szlovákiai magyar szemétdombon, miközben elfelejtünk lassan mindent, ami megmaradásunk csíráit hordozza magában. Áder Jánost idézem: „Polgári demokráciánk csöndes ünnepe, hogy ennek az embernek az emléke mostantól itt lesz velünk a Gesztenyéskertben. Mutassuk meg neki, hogy nem élt és nem halt meg hiába. Hozzuk el hozzá gyermekeinket és unokáinkat! És mondjuk el, ha majd itt, a gesztenyefák árnyékában fogócskázó gyerekek megkérdezik tőlünk, kinek a szobra ez? Mondjuk el nekik, hogy ez a szobor egy igaz magyar emberé, aki sokakat mentett meg, és még többeknek mutatott példát. Aki csak egyetlen parancsnak engedelmeskedett: a lelkiismeretének.”