Európa minden országában május 8-án ünneplik a második világháború befejeződésének emléknapját. Ezen a napon tette le a fegyvert a náci Németország hadserege az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió szövetséges hadereje előtt 1945-ben. Szlovákiában munkaszüneti nap.
Nehéz helyzetben van az ember, ha meg akarja határozni a második világháború végének pontos időpontját Európában. Az azonnali kapitulációt május 7-én írták alá a németek, Franciaországban 8-án ünneplik a háború végét, míg az egykori Szovjetunióban május 9-re tették a győzelem napját.
1945. május 7-én Reimsben a német katonai elit képviselői aláírták az angol és az amerikai katonai vezetés képviselőivel az azonnali kapitulációt. Sztálin, akinek mindig is fontosak voltak a részletek (ezért ragaszkodott hozzá, hogy a szovjet csapatok foglalják el Berlint, holott erre az amerikaiaknak korábban már lett volna lehetőségük), elfogadhatatlannak tartotta, hogy a legmagasabb rangú szovjet tisztek, így Zsukov, Konyev és Rokoszovszkij nem voltak jelen ennél a kapitulációnál. Ezért elrendelte, hogy május 8-án Zsukov marsall jelenlétében a Hitlerhez legközelebb álló német katonai vezetők aláírják a feltétel nélküli megadásról szóló okmányt. A berlini Karlshof főiskola épületében a szerződés aláírása áthúzódott 9-ére, 0 óra 43 percre.
A május hetedikén Reimsben aláírt okmányokat német részről Wilhelm Keitel (Generalfeldmarschall), Hans-Georg von Friedeburg tengernagy (Generaladmiral) és Hans-Jürgen Stumpff tábornok (Generaloberst) aláírásával ratifikálták. Franciaországban május 8-án nemzeti ünnepként és munkaszüneti nappal ünneplik a II. világháború végét, az angolszász országokban, bár nem tartanak munkaszüneti napot, de szintén ezen a napon ünneplik a II. világháború befejezését. A Szovjetunióban május 9-én került sor a szerződés jóváhagyására, így ott a május 9-ét ünnepelték meg.
1944 utolsó hónapjaiban a Vörös Hadsereg megszállta Kelet-Európa nagy részét, és 1945 februárjában már az Odera folyónál álltak. 2 500 000 ember, 6000 harckocsi, és 7500 repülőgép állt rendelkezésükre. Ezzel szemben a Wehrmacht egységei teljesen kimerülten, alig néhány páncélos egységgel, tartalékok nélkül néztek szembe a szovjet túlerővel. A német vezetés kétségbeesésében számos alig felfegyverzett és kiképzetlen alakulatot, a Volksbund egységeit, valamint az idős és a fiatal korosztályokat is a frontra küldte. A szövetségesek nyugat felől, a szovjet haderő keleti irányból 1944. április 25-én érték el az Elba folyót. A Vörös Hadsereg 1945. április 16-án indította el a támadást Berlin ellen. A szó szerint rommá bombázott városban már az alapvető életfeltételek sem voltak meg, míg Hitler és a náci vezetőség városban maradt tagjai a Führerbunkerbe költöztek, onnan irányítva a hadműveleteket és az ország maradék részének sorsát.
Korábban a szövetségesek főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower megtiltotta csapatainak a Berlin elleni inváziót, kijelentvén, hogy annak csak szimbolikus jelentősége van, hiszen a német vezetés nagy része már az Alpok-erődbe menekült. Sztálin persze nem így gondolta, így a legjelentősebb erőit a német főváros támadására összpontosította. Berlin eleste előtt pár nappal az olasz partizánok a német csapatokkal együtt menekülő Mussolinit elfogták, és április 28-án népellenes bűneiért agyonlőtték. Hitler április 30-án öngyilkos lett. Május 2-án a vörös zászló lengett a Reichstag épületén. Ugyanezen a napon a német csapatok Észak-Olaszországban, és Berlinben is megadták magukat.
„Nyugat-Európában a második világháború vége elhozta a felszabadulást. Közép- és Kelet-Európában azonban a szovjet megszállást, illetve Észtország, Lettország és Litvánia annektálását, a kommunista diktatúrát jelentette” – írta George W. Bush 2005-ben lett kollégájának. Ezt mi magyarok saját bőrünkön érezhettük. Ha a második világháború végére gondolunk, eszünkbe juthat a berlini, más néven a potsdami konferencia.
Következzék néhány idézet a konferencia hivatalos közleményéből: „1945. július 17-én Harry S. Truman, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, I. V. Sztálin, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Népbiztosai Tanácsának elnöke és Winston S. Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke Clement R. Attlee-vel együtt találkoztak a háromoldalú berlini konferencián. Kíséretükben voltak a három kormány külügyminiszterei: V. M. Molotov, J. F. Byrnes úr és A. Eden úr, továbbá a vezérkari főnökök és más tanácsadók. Július 28-án Attlee mint miniszterelnök tért vissza a konferenciára E. Bevin, az új külügyminiszter kíséretében. A konferencia idején rendszeresen találkozott a három kormányfő a külügyminiszterek kíséretében, s rendszeresen tanácskoztak a külügyminiszterek is.
A HÁBORÚS BŰNÖSÖKRŐL
A három kormány foglalkozott azokkal a tárgyalásokkal, amelyeket az utóbbi hetekben Londonban a brit, az amerikai, a szovjet és a francia képviselők folytattak, hogy megegyezés jöjjön létre az olyan háborús főbűnösök fölötti ítélkezés módszereit illetően, akiknek a bűncselekményei az 1943. októberi Moszkvai Nyilatkozat szerint nem valamely meghatározott földrajzi helyhez kapcsolódnak. A három kormány megerősíti azt a szándékát, hogy ezeket a bűnösöket egy hamarosan összeülő és igazságos bíróság elé állítsák. Azt remélik, hogy a londoni tárgyalásokat hamarosan ebből a célból kötött megállapodás koronázza majd, és nagyon fontosnak tartják, hogy minél előbb megkezdődjön e háborús főbűnösök pere. A vádlottak első névsorát ez év szeptember 1-e előtt közzéteszik.
A NÉMET LAKOSSÁG RENDEZETT ÁTTELEPÍTÉSE
A konferencia a következő megállapodásra jutott a németeknek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való kitelepítését illetően: A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba. Egyetértenek abban, hogy mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie. Mivel nagy számú németnek Németországba való érkezése növeli a megszálló hatóságokra amúgy is nehezedő terheket, a három kormány úgy véli, hogy mindenekelőtt a németországi Ellenőrző Tanácsnak kell tanulmányoznia ezt a problémát, különös figyelemmel arra, hogy ezeket a németeket arányosan osszák el valamennyi megszállási övezet között. Az Ellenőrző Tanácsban működő képviselőiknek azt az utasítást adják, hogy lehetőleg minél előbb tájékoztassák kormányukat arról, hogy az említett lakosság milyen számban érkezett máris Németországba Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról, s hogy tegyenek javaslatot arra, mikor és milyen ütemben folytatódjék a továbbiakban a lakosság áttelepítése, figyelembe véve a Németországban fennálló helyzetet.
Ezzel egyidejűleg a csehszlovák kormányt, a lengyel ideiglenes kormányt és a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságot tájékoztatják majd a fentiekről, és azt javasolják nekik, hogy tartózkodjanak a német lakosság további kiutasításától, amíg az illető kormányok meg nem vizsgálják az Ellenőrző Tanácsban részt vevő képviselőik jelentését.”
A potsdami konferencia témája elsősorban Németország lett, de körvonalazták Ausztria, Olaszország, Lengyelország, Magyarország, Finnország, Bulgária és Románia jövőjével kapcsolatos elképzeléseiket. Megerősítették Németország teljes megszállását, meghatározták Berlin és Ausztria megszállásának övezeteit. Részletezték a megszállás politikai és gazdasági céljait: a militarizmus és a nácizmus kiirtása, az ország teljes leszerelése, a haditermelésre felhasználható német ipar felszámolása, a haderő felszámolása az SS, SA és Gestapo összes intézményeivel együtt. Elhatározták, hogy a legfőbb kormányzati hatalmat saját megszállási övezetében az amerikai, az angol, a francia és a szovjet főparancsnokság gyakorolja, a Németország egészét érintő ügyekben pedig együttesen döntenek.
A második világháború végét mindmáig ünnepeljük és ez így lesz valószínűleg, míg kitart az emberi emlékezet. A háborút lezáró békeszerződések kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindmáig hatással vannak az európai országok történelmére, fejlődésére.
honvédelem.hu/Felvidék.ma
