40070

Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Gólyavárában Izsák Lajos történész professzor a felvidéki magyarság 1944–1949 közötti jogfosztásáról és kitelepítéséről tartott előadást.

Sokan azért ismerik ki magukat nehezen a felvidéki magyarság huszadik századi történetében, kálváriájában, mert annyi és oly sokféle, változatos, de egyformán kegyetlen sorcsapás érte ott élő nemzettársainkat, amit már önmagában nehéz pontosan nyomon követni. Erre a nehéz feladatra vállalkozott, ebben az eseménysorban, szinte üldözéstörténetben vágott rendet az ELTE Bölcsészettudományi Kar Gólyavárában Izsák Lajos történész professzor. A felvidéki magyarság jogfosztása és eltávolítása szülőföldjéről (1944–1949) című előadásából kiderült: végül is beteljesedett a negyvenes évek második felében az a benesi terv, hogy kétszázezer magyar nemzetiségű polgártól megszabaduljon a győztesek sorába emelt csehszlovák állam, amely a holokauszt emberiségellenes gyakorlatával kelt versenyre a magyarság elleni kíméletlen fellépéssel.
Családja Felvidékről való kitelepítése fontos szerepet játszott abban, hogy történész lett – mondta el a népes hallgatóság előtt Izsák Lajos, aki néhány évesen élte meg a drámai eseményeket.

Izsák Lajos a Gólyavári esték programsorozat rendezvényén
A professzor nem hagyott kétséget afelől: a magyarság meghurcoltatása Trianon, a vesztes első világháború utáni diktátum előestéjén elkezdődött, hisz 1919-től több mint százezren hagyták el szülőföldjüket, tartva a foglalók önkényétől. Az 1938-as müncheni egyezmény nyomán az elcsatolt területek egy része visszakerült az anyaországhoz, ám ez 1945 után csak újabb vádpontként jelent meg az ottani magyarság bűnlajstromában – derült ki az előadásból. Az egyetemi tanár azonban aláhúzta: bármilyen népszavazás ugyanezt az eredményt hozta volna a visszatérő területeken. Másrészt – amit ma sem igen hangsúlyoznak – Magyarország sohasem állt háborúban a csehszlovák állammal, ennek ellenére ítélték bűnösnek a nemzetet. Edvard Benes és Gustáv Husák kommunista pártvezér rögtön a második világháború után a magyaroktól és a németektől megtisztított államot tűzte ki célul, és ezt az elhatározást következetesen végig is vitték.

A gyűlöletkeltés hullámai
A magyarság elleni gyűlöletkeltés hullámai elárasztották az országot, olyan cikkek születtek, amelyekben ázsiai cigányoknak bélyegeztek minket, akikkel szemben minden megengedett. Deklarálták: még a magyar kommunistáknak sincsen helyük az új köztársaságban. Izsák Lajos szavaival: az új állam fundamentumába szervesen épült be a gyűlölet. Az 1945. áprilisi kormányprogram is ebben a kirekesztő nacionalista szellemben fogant. A magyarsággal szemben már ekkor kollektív felelősséget határozott meg, s három kategóriába osztotta nemzettársainkat. Ennek harmadik fokozata volt a legsúlyosabb, akiket örök kitiltással fenyegettek. Jellemző módon főként a Szovjetunió elleni állítólagos vétkek estek különös súllyal a latba.
1945-ben viharos gyorsasággal követték egymást a diszkriminatív intézkedések. Szeptemberben minden magyar és német nyelvű iskolát bezártak, megtiltották a magyar nyelvű miséket, térítés nélkül elkobozták a mezőgazdasági ingatlanokat, elbocsátották a közalkalmazottakat. Évtizedekig szintén hallgatás övezte azt a tényt, hogy számos internálótábort hozott létre az állam, amelyekbe több mint húszezer magyart deportáltak. Egyedi kivégzések, tömeggyilkosságok egyaránt előfordultak. A vegyes lakosságú városokban nem lehetett magyarul beszélni. A potsdami konferencián 1945 közepén a magyar lakosság kitelepítésére vonatkozó csehszlovák terveket mégis elutasították. Paradox módon ez váltotta ki a legfontosabb magyarellenes benesi dekrétumokat.

Háromnegyed millió magyart érintett a megkülönböztetés
Az 1945. augusztusi dekrétum szerint mindazok, akik német, illetve magyar állampolgárságot szereztek, elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, így sem egészségügyi, sem szociális, sem nyugdíjellátásra nem lehettek jogosultak. Ez háromnegyed millió magyart érintett. Egy szeptemberi dekrétum értelmében minden férfit és nőt munkaszolgálatra hívhattak be, ennek következtében mintegy húszezer személyt Csehországba deportáltak. Később hiába vesztette el érvényét a jogszabály, szülőföldjükre többé – saját törvényeiket is megsértve – nem engedték vissza őket. Az akkor még kisgazdák vezette magyar kormány valamennyi nemzetközi fórumon tiltakozott a rasszista, jogellenes lépések miatt, ám mindenütt elutasításra talált. 1946 februárjában megszületett a két állam közötti lakosságcsere-egyezmény.
A történettudós kiemelte: a szöveg tükrözi, hogy nem két egyenrangú állam megállapodása volt, hanem győzteseké és legyőzötteké. Clementis külügyminiszter nem rejtette véka alá: a csehszlovák állam továbbra is meg akar szabadulni a magyar lakosságtól, vagyis ragaszkodtak az etnikai tisztogatáshoz. Szlovákiában pontosan előkészítették a kitelepítendők több mint száznyolcvanezres listáját. A csehszlovákok csupán első lépésnek tekintették a lakosságcserét a homogenizáció felé. Mindezzel párhuzamosan megkezdődött a „reszlovakizáció”, amelynek ideológiai alapját az képezte, hogy Benesék szerint a felvidéki magyarok valójában elmagyarosodott szlovákok. Mintegy négyszázezren nyilváníttatták magukat kényszerből szlováknak, ám mint kiderült, jelentős részüket így is kitelepítették.

Mintha magyarnak lenni bűn volna
1946 júliusában a tiltakozó Gyöngyösi János külügyminisztert még válaszra sem méltatta a külügyminiszterek tanácsa. Az 1946 nyarán összeülő párizsi békekonferencia érdemben nem változtatott a jogfosztásokon, sőt. A Trianonban elvett terület tovább nőtt. Nem véletlenül jelentette ki Mindszenty József bíboros, hogy a párizsi béke nyomasztóbb, mint a trianoni, mivel még papíron sincsenek kisebbségi jogok. Mintha magyarnak lenni bűn volna.
Sulyok Dezső polgári politikus azt fejtegette, igazságos béke helyett olyan békét adtak nekünk, amelyet nem lehet elvonatkoztatni a büntetés és megtorlás gondolatától. Figyelmeztetett, Magyarország ezután sohasem válhat egyetlen nagyhatalom vazallusává. Benes elnök személyes ismerőse, a polgári radikális politikus Zsolt Béla is keserűen jegyzi meg a csehszlovák állam diszkriminatív eljárásáról: olyan módszereket alkalmaznak, amelyek Európában ismeretlenek voltak a fasizmus előtt. „Nemzetiségi politikájuk nemcsak eszközeiben, de végcéljában is fasisztikus.”

Kétszázezer embert üldöztek el
Dobos László felvidéki író 1997-es jellemzése tragikusan találó. Programozott népirtás zajlott Felvidéken, amely a zsidó holokauszt tragédiájához mérhető. 1947 őszétől folytatódott a magyarság kitelepítése. Az utolsó transzport 1949. január 5-én lépte át a határt. Mindent elmond azonban a csehszlovák állam túlbuzgóságáról, hogy még 1949 januárjában is további 5000 háborús bűnössé nyilvánított magyar családot akartak áttelepíteni.
Izsák Lajos professzor úgy összegzett: mintegy 120-130 ezer főt üldöztek el szülőföldjéről, ám ez az ötvenezer Csehországba deportálttal és és a maguktól elmenekülőkkel együtt csaknem kiadja azt a kétszázezer főt, amit eredetileg célul tűzött ki a benesi Csehszlovákia. Ezek a családok mindmáig semmilyen kártérítésben nem részesültek, csupán részleges kárpótlást igényelhettek az 1992-es törvény szerint. Szomorú fejezete a magyar történelemnek, hogy 1949-ben a csorba-tói egyezményben Rákosi Mátyásék érdektelennek nyilvánították a magyar államot a felvidéki nemzettársak jogi igényeinek ügyében, vagyis lemondtak a magyarok kárpótlásáról.
A történész ítélete: az emberiségellenes bűntett tényállása megáll a felvidéki magyarság üldözésével, jogfosztásával kapcsolatban. Ezzel szemben nemhogy bocsánatkérés, de még szolid főhajtás sem történt északi szomszédaink részéről. Sőt, 2007-ben a nyíltan kirekesztő Beneš-dekrétumokat megerősítették, sérthetetlennek nyilvánították egy európai uniós tagállamban. Mindezek fényében a felvidéki magyarság erkölcsi jóvátételének nagyon rég elérkezett az ideje, s nem várathat tovább magára.

Megyeri Dávid, Magyar Nemzet/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39063″}