Ritkán esik meg emberrel az életében – ha csak nem bűnügyi nyomozó az illető –, hogy egykor kimondott sejtésének megalapozottságát valaki ötven év elmúltával egy elektronikus levélben megerősíti. Nos, ez történt meg velem néhány napja, s beleborzongtam abba, amit a rövid írás velem – s mivel a Felvidék.ma hírportált is érinti a tájékoztatás – velünk közöl.
A portál számára még tavaly december 27-én Janics Kálmán orvos, író és politikus centenáriuma alkalmából készítettem egy összeállítást Kálmán bácsi munkásságáról, életútjáról, hogy mi, utódok ezzel is tisztelegjünk emberi nagysága előtt. Akkor úgy gondoltam, ő volt az első felvidéki magyar, aki dokumentumokkal alátámasztva mert írni a második világháborút közvetlen követő felvidéki gyilkosságokról, tömegmészárlásokról, súlyos háborús és emberiesség ellen elkövetett gaztettekről. Már akkor sem félt leírni, hogy a bűnöket, a Szovjetunió területén megalakult Csehszlovák Önkéntes Hadtest milicistái gyakorlott gyilkosok módjára követték el, és a hóhér katonatiszteket név szerint is megnevezte. Számomra nem volt kihívás ezekről a tragikus eseményekről beszámolni, mert a 2011-ben megjelent Kínterhes évek című kötetemben a felvidéki magyarok holokausztjáról személyes élményeim alapján már írtam. Bennem is ott lappangott 66 éven keresztül egy másik terhes emlék a legyilkolt gyermekekről és felnőttekről, amit pici gyermekkoromtól hordtam magamban, azokról a Dobsina és környékbeli német, illetve magyar családokról, összesen 265 emberről (120 nő, 74 gyermek és csecsemő, 71 idősebb férfi), akik ezeknek a hisztérikus időnek az áldozatai lettek. Az idén megjelent Arcok és sorsok című kötetemben két tömegmészárlásról részletesebben is írok, amit már sokan elolvastak és reagáltak is rá. Jelenleg, személyes érintettségem okán is – a szülőfalumból, Debrődről hét leventekorú fiatal fiú tűnt el 1945 márciusában –, próbálom megállapítani annak a 90 magyar leventeáldozatnak a nevét, valamint származásuk helyét, akikről Janics Kálmán a Kis Katyn a Duna partján című elbeszélésében írt. Pár napja tudom csak, hogy korábban volt egy másik személy is, aki a leventék kifosztásának és lemészárlásának ügyében 1963 óta kutatott, amiért 1964-ben nagy valószínűséggel meggyilkolták. Így lett a személye az 1945. július közepén elkövetett tömeggyilkosság 91-ik áldozata.
De lássuk, ki is volt ez a 91. áldozat.
Az Arcok és sorsok című kötetemben van egy novella 1948 nyaráról a Kéretlen prókátorok, amely a kommunista diktatúra első napjairól, az ideológiai harc kezdetéről szól. A több idősíkban játszódó történet a múlt század 1962-64-es időszakában folytatódik, amikor főiskolai diákként végre megértem az 1948-as kommunista ideológusok szónoklatainak szövegét. A nyitrai főiskola dékánhelyettese, a nyitrai PF magyar részlegének vezetője, Onódi János (Zoltán) tanár volt számunkra a marxizmus-leninizmus kötelező tanának oktatója, egyben a viták, a szemináriumok vezetője is. Vele kapcsolatban a következőket írom a könyvben: „Az említett tanár a reformerek közé tartozott, sok témában azonos véleményen voltunk. Főleg abban, hogy változtatásra van szükség az alapelvekben. Mi akkor a demokratikus centralizmus elvét támadtuk, amit a gondok gyökerének tartottunk. A tanár a vele folytatott vitáim eredményeképpen olyan ajánlatot tett, amelyet csak azután fogadtam el, hogy apámmal otthon négyszemközt hosszasan elbeszélgettem. Szinte egész karácsonyi otthon tartózkodásom alatt a döntésem várható következményeiről, buktatóiról és későbbi hátrányairól beszélgettünk. Apám egy feltétellel látta elfogadhatónak az ajánlatot, ha tisztes távolságban tartom magam a káderek jelenlegi hatalomgyakorlásától, és keresem az alkalmat a küldetésem megvalósítására. Apám szentül hitte és vallotta, hogy a kommunista hatalmat csak belülről lehet meggyöngíteni és megszüntetni.” Meglepő módon, a tanárom is hasonlóan gondolkodott, ezért sürgette a fiatal, művelt értelmiségiek belépését a pártba, hogy kiszorítsák onnan a keményvonalas, maguk között csak „sztálinistáknak” nevezett, bigott kádereket. Onódi 1963-ban érezhetően szálka volt a „sztálinista” hatalmi apparátus szemében, és idősebb tanártásai sem titkolták előttünk, hogy nem értenek egyet az elveivel, a reformokért kiáltó hangos véleményével. A könyvemben a novella zárásaként, és a főiskolán zajló viták következményeként a következőket írom.
„A főiskolai tanár egy rutinműtét után nem ébredt fel az altatásból, és fiatalon meghalt. Máig nem hiszem, hogy halálában nem volt benne az akkori titkosszolgálat keze.”
Most pedig jöjjön a levél, amely Janics Kálmán: Kis Katyn a Duna partján című írásának megjelenése után, 2012 decembere 27-ike óta az internetes világhálón körözve, több mint 18,4 ezer megosztás után visszakerült egyik barátom elektronikus postaládájába, majd onnan hozzám. Az írást eredeti formájában és stílusában közlöm:
Az eltitkolt kis Katyn a Felvidéken, a Duna partján „magyartalanító” szlovák tömeggyilkosság. Ezt az ügyet valóban dr. Janics Kálmán kaparta ki, és ami lejött a mellékelt cikkben az teljesen igaz. Nem ez az egyetlen tömegsír. Sajnos van több is. A kommunista időkben, a hatvanas években dr. Onódi János (Zoltán) a Nyitrai Pedagógiai Főiskola dékánhelyettese, aki a Magyar részleg vezetője volt, szintén foglalkozott vele. Bevitték kihallgatni pár napra, és aztán nagyon csendes lett. Hirtelen elvitték megoperálni (vakbélműtétre – a szerkesztő megjegyzése) és nem élte túl. Kész csoda, hogy Janics túlélte. Könyvét, a Hontalanság éveit Illyés Gyula ellátta előszóval, és kitért a ligetfalusi tömegsírra. De a határon elvették a kéziratot. De párhuzamosan kijutott a másik, viszont Illyés előszavából ezt a hivatkozást kihagyták a nyugati kiadónál. Illyés Gyula jelezte is nekem, hogy valamire készül, de Marosi Júlia, Csoóri elvált felesége aztán elmondta a részleteket, mert ő intézte a csempészést. Üdv. G. Gyula. 2013. szeptember 22.
Dunajszky Géza, Felvidek.ma
