2015-ben lesz a szomorú 70. évfordulója a maga valójában máig feltáratlan ligetfalui tömeggyilkosságnak. Erről a rémtettről először Janics Kálmán adott hírt A hontalanság évei című munkájában.
A mű kéziratában eredetileg szerepelt ez a fejezet, ám rögtön megjegyzendő, hogy az első két nyugati kiadásból – 1979 és 1980 – hiányzott a tömeggyilkosság leírása. Ezt követően egy külön kis tanulmányában, A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége” címet viselőben foglalkozik bővebben a témával. Janics híradása meglehetősen hézagos, számos kérdést vetett fel, amelyek egy részére téves választ adott, másokat nyitva hagyott. A kérdések egy része ma már részlegesen tisztázható: kik voltak az áldozatok, kik követték el a gyilkosságokat, mi volt a motiváció, hol volt a kivégzés helyszíne, hol vannak most a maradványok, kivizsgálta-e valaha valaki az eseményeket.
Tekintve, hogy jelenleg egy alaposabb levéltári kutatást végzek a tömeggyilkosság körülményeinek teljesebb feltárása céljával, csak Janics megállapításainak kritikai újraértelmezésére vállalkozhatok, illetve röviden felvillantom a folyamatban lévő kutatás irányait is. Rögtön hozzá kell tennem, hogy a „kritikai újraértelmezést” csak olyan mértékűnek és irányúnak tekintem, amely pontosabbá és teljesebbé teszi a Janics által rögzítetteket, ám egyúttal rá kívánok világítani Janics tévedéseire (és itt-ott tetten érhető) elfogultságára is. Janics tévedéseinek oka, hogy adatgyűjtésének éveiben értelemszerűen nem állhattak rendelkezésére azok a forrásanyagok, amelyek viszont napjainkban szabadon kutathatók.
A Janics által is használt korabeli források (alapvetően a Demokrata Párt napilapja, a Čas tudósításai[1]), illetve további dokumentumok alapján biztosra vehetjük, hogy a tömeggyilkosság a pozsony-ligetfalui erődrendszernél megtörtént. Sőt, az azóta ismertté vált egyéb dokumentumok alapján úgy vélem, hogy folyamatosan elkövetett tömeggyilkosság sorozatról van szó, egymáshoz nagyon közeli helyszínekkel. Janics szintén a Čas alapján egy parlamenti felszólalásra is hivatkozik, amely kérdés formájában az akkori belügyi megbízottól kéri számon az eset feltárását. Hiányzik ugyanakkor a felszólalás szövegszerű idézése – ami azért problémás, mert az a néhány mondat rengeteg információt hordoz magában (Janics ezeket teljesen figyelmen kívül hagyta különösen az áldozatok kilétére vonatkozó megállapításainál; talán nem is ismerte a felszólalás tartalmát) – és kissé pontatlan az elhangzott felszólalás egyéb paramétereinek a megadásában is. Nos, a hivatkozott parlamenti beszéd Michal Géci Demokrata Párti képviselőtől hangzott el Dr. Ferjenčík belügyi megbízott (mai fogalmaink szerint belügyminiszter) Szlovákia biztonsági helyzetére vonatkozó jelentésére 1947. december 19-én. A témánk szempontjából fontos részlet a beszédből:
„Ez év nyári hónapjaiban állítólag a nagy hőség miatt egy tömegsír exhumálását kellett felfüggeszteni Ligetfalun. A sírba körülbelül 90 személyt temettek, akik közül férfi csak kettő volt, ők is idősebbek, tizenkettő gyermek és a többi minden bizonnyal nő. Ezeket a személyeket 1945 július elején likvidálta egy bizonyos csoport, amely olyan személyeket végzett ki, akik esetében feltételezték, hogy náluk, illetve a lakásaikban pénz vagy egyéb értékek vannak. A kivégzésekre a nélkül került sor, hogy megbizonyosodtak volna az érintettek politikai megbízhatóságáról vagy megbízhatatlanságukról. Kérdezem ezért a belügyi megbízott urat arról, hogy mikor és hogyan szándékozik ezt a tragikus ügyet rendbe tenni?”
És így rögtön elérkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez: kik voltak az áldozatok? Bár Janics szerint a legyilkoltak névsora az 1960-as években még meglehetett, a tömeggyilkosságok néhány tanúja arról számolt be, hogy a tettesek a helyszínen elégették a kivégzettek személyi okmányait (vagyis az, hogy kik voltak, utólag már nem megállapítható). Az áldozatok kilétével kapcsolatosan a szlovákiai magyar közbeszédben az a nézet uralkodott el, hogy a ligetfalui tömegsírban magyarok, mégpedig 90 magyar levente nyugszik. E nézetnek a forrása nyilvánvalóan Janics Kálmán. Janics először csak valószínűsíti, hogy „az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak”. Később viszont már tényként közli: „tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert”. Szerinte „tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált. Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalui politikai fogolytáborba”. Duray Miklós – Janics nyomán – szintén 90 magyar fiatalemberről ír, akik feltételezhetően a háború idején elhurcolt, de éppen szökésben lévő és hazafelé tartó leventék voltak. Találkoztam olyan – adatnak nem nevezném, hiszen semmilyen hivatkozási alapja nem volt – véleménnyel is, hogy 300 leventét lőttek ott tömegsírba.
Először tehát a levente-verziót kell tisztázni. A Pozsonyt 1945. április 4-én elfoglaló szovjet hadsereg szinte azonnal hadifogolytábort létesített a volt tüzérlaktanyában. Minden szárazföldi vagy vasúti úton Pozsonyba érkező magyar katonai alakulat vagy egyéb csoport, így a visszaáramló leventék csoportjai is a szovjetek kezébe került, akik a tüzérlaktanyába irányították a sokszor zárt alakzatban, fegyverzettel menetelő magyar katonákat (lásd például Somogyi Elemér visszaemlékezését) azzal, hogy igazolás kell számukra a Magyarországra való továbbutazáshoz. A front átvonulása után június közepéig reguláris csehszlovák katonai alakulat nem is tartózkodott szlovák területen, májustól pedig megkezdődött a foglyok Szovjetunióba való kiszállítása is. A fentiek alapján kevésbé tartom valószínűnek, hogy a leventék Pozsonyban csehszlovák fogságba estek volna. Teljes bizonyossággal azonban ezt a verziót sem lehet kizárni. 1945. május 24-én ugyanis vízi úton Bécsből csónakokon egy 66 fős magyar levente csapat érkezett Pozsonyba[2], ám a felrobbantott vasúti híd pilléreinek csapódva csónakjaik elsüllyedtek. Hat levente a vízbe fulladt, hatvan pedig a Duna jobb partján, egy Zabos nevet viselő részen ért partot. Mentésükben, illetve ellátásukban az akkor már Ligetfalun működő internálótábor (gyakorlatilag az egész település maga volt az internálótábor) magyar nemzetiségű lakói voltak a segítségükre. Az elképzelhető, ám adatom egyelőre erre nézve nincs, hogy a leventék a tábort felügyelő szlovák belügyi szervek kezébe kerültek. Ily módon az is feltételezhető, hogy a már április 8-ától[3] működő Ligetfalu I[4] szigorú rezsimű koncentrációs táborba vitték őket (itt a németek szigorú elkülönítését elrendelő szabályozás alapján elsősorban (de nem kizárólag) kitelepítésre váró német nemzetiségű pozsonyi lakosokat őriztek).
Janics az esetleges áldozatok kilétére további változatokat is felvet cáfolat, sejtetés, illetve híresztelés formájában. Nézzük először a cáfolatot: Janics határozottan kizárja azt a lehetőséget, hogy németek által agyonlőtt emberek lennének a tömegsírban, vagyis azt, hogy Ligetfaluban a németek tömeggyilkosságot követtek volna el. Érvelése itt elfogult és nem is felel meg a történelmi tényeknek. A gyilkosságok helyszínének, vagyis a pozsonyi erődrendszer árkainak javítását, felújítását ő a Pozsony elfoglalása utáni időszakra teszi, vagyis azt állítja, hogy sáncmunkák ott április 4-e után folytak, és az így frissen kiásott árkokba lőtték bele a leventéket. Ez a hibásan felállított indoklás (vagyis, hogy a németek idején ott nem volt árok) számára döntő érv arra, hogy a németek ott nem követhettek el tömeggyilkosságot. Ezzel szemben a tény az, hogy az eredetileg 1933-38 között még a csehszlovák állam által kiépített erődrendszer megerősítése céljából (amely erődrendszer 1944/45-ben már a birodalmi védvonal részét képezte) Hitler Szálasitól kért munkaszolgálatos zsidókat (bővebben lásd: Szita Szabolcs: Das Arbeitslager von Engerau 1944/45). Az erődítési munkák során a már meglévők mellé, a „Festung Pressburg” részeként még kb. 30 km hosszú harckocsi árkot ástak ki. (Az erődrendszernél harcok nem bontakoztak ki, így a védművek nem is szenvedtek károsodást (lásd a Pozsonyért vívott harc bővebben). A magyar zsidók első 1600 fős transzportja 1944. december 12-én érkezett meg az akkor a Német Birodalom részét képező Ligetfaluba (Engerau). Egyik fő elhelyezési körletük a köpcsényi úton található barakktáborban volt. (Ez a barakktábor lett később a már előbbiekben említett Petržalka I szigorú rezsimű koncentrációs tábor). A zsidó munkaszolgálatos táborokat (Engerauban kettő fő- és hét kisebb tábor volt valójában) a németek 1945. március 29-én ürítették ki. Ezt megelőzően azonban a munkaszolgálatosok egy részét lemészárolták. A ligetfalui temető északnyugati falánál a háború után öt tömegsírt találtak a németek által legyilkolt 460 emberi maradvánnyal – közülük mintegy 80 főt tudtak azonosítani. A tábor kiürítése után a németek a megmaradt zsidó munkaszolgálatosokat Mauthausenbe irányították – a menetközben agyonlőtt emberek egy része kerülhetett az erődrendszer sáncárkaiba is[5]. Vagyis Ligetfaluban a németek is követtek el tömeggyilkosságot fegyvertelen emberek ellen, tömegsírjaik nekik is vannak. Ezek a tömegsírok azonban nem azonosak az erődrendszer sáncárkaiban 1947-ben megtalált és exhumált tömegsírral.
Már az 1947-es első híradás is (igaz, híresztelés formájában) felvetette – és ezt Janics korrektül idézi -, „hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak”. Ma már látható, hogy a korabeli Čas értesülése egybevág egy 1947-ben lefolytatott hadbírósági tárgyalás tanúvallomásaival: a tömeggyilkosság áldozatait a ligetfalui táborból kisebb csoportokban[6] az esti-éjszakai órákban hajtották ki az elkövetők az osztrák határ térségébe. Az áldozatok nagy része német származású pozsonyi lakos volt, de találtam tanúvallomást arra, hogy a szentgyörgyi táborból[7] is hurcoltak oda embereket kivégzésre. Az egyik 1947-ben hadbíróság elé állított elkövető életrajzában (bár magasra ívelő pályafutásának leírásából teljes egészében hiányzik a ligetfalui dicstelen szereplés) egy félmondatnyi utalás van arra, hogy esetében német és magyar nemzetiségű emberek kivégzése miatt történt a vádemelés. Ebből következően nemcsak német, hanem magyar nemzetiségűek is voltak az áldozatok között. (A hadbírósági tárgyaláson magyar nevű emberekről is szó esett – például Kisékről -, akik szintén áldozatai lehettek a tömeggyilkosságnak).
Janics valószínűleg nem tudhatott róla, ám 1945. július 18-20-án a csehszlovák hadsereg Pozsonyban állomásozó alakulata megkezdte a német-táborok kiürítését és a pozsonyi, illetve Pozsony környéki német nemzetiségű lakosokat a bergi határátkelő térségébe irányította Ausztriába történő deportálás céljából (vagyis mindez még a postdami konferencia alatt, de még a befejezése előtt történt). Az osztrák szervek a transzportokat nem vették át, az emberek a szabad ég alatt tartózkodtak. Ma talán már nem is bizonyítható, de a munkahipotéziseim között egyelőre napirenden tartom, hogy a postdami konferenciára nyomást gyakorolandó alapvetően a csehszlovák-német határ más térségeiben, de feltehetően Pozsonynál is, esetleg központi utasításra július utolsó hetében nagyobb mértékű és szervezett kivégzésekre kerülhetett sor. A ligetfalui tömeggyilkosság témájában szintén kutatást folytató Dunajszky Géza adatai szerint Ligetfalun a leventék kivégzése július 24-25-én történhetett meg. Ha már a kivégzés dátuma szóba került, a magam részéről kételkedek a július 24-25-i időpont meghatározásban. Géci képviselő a már idézett parlamenti beszédében július elején elkövetett gyilkosságról beszélt. A már említett hadbírósági tárgyalás tanúvallomásai alapján az utolsóként elkövetett gyilkosság időpontja 1945. július 17-én volt. Azt teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a 4. (pozsonyi) katonai körzet parancsnoksága 1945. július 17-én már tudomással bírt német nemzetiségű lakosok kivégzéséről a határtérségben (az kérdéses, hogy ebbe beleértendő-e a ligetfalui eset is) és felsőbb utasításra intézkedett az alacsonyabb parancsnokok önkényes cselekedeteinek nyilvánított fellépések korlátozására. (Az utasítás magyar fordítását lásd a képek között!)[8].
Összegzésként tehát, a Géci képviselő már idézett parlamenti felszólalása, valamint egy konkrét ügyben, 1947-ben lefolytatott hadbírósági tárgyalás tanúvallomásai alapján nagy bizonyossággal kizárható, hogy az 1947 nyarán exhumált és egyes adatok szerint 60, más adatok szerint kb. 90 holttestet tartalmazó sírba magyar leventéket lőttek volna halomra. Az ott megtalált áldozatok nagy többségükben, de nem kizárólagosan Pozsonyból kitelepített német nemzetiségű és esetleg részben magyar személyek voltak. Egyet közülük név szerint is ismerünk tekintve, hogy az ő meggyilkolásának ügyében került sor 1947-ben a hadbírósági tárgyalásra. Ervin Bacúšan banktisztviselőről van szó, akit kivégzése előtt napokig kínoztak azért, hogy árulja el értéktárgyai hollétét. A kivégzések időpontja nagy valószínűséggel 1945 júliusának elejére tehető. A fentiek nem zárják ki teljes bizonyossággal azt, hogy leventék is lehettek áldozatai egy tömeggyilkosságnak, de akkor ez más eset, mint amiről az eddigiek során bizonyítékok alapján beszélhettünk.
A következő kérdés: kik voltak a gyilkosok? Janics egyik gondolatmenete a szovjetek gyilkosságokban való részvételét sejteti – bár ezt nyíltan nem mondja ki. Az az állítása, hogy ő az 1980-as években a KGB célkeresztjébe került a tömeggyilkosságról való híradása okán összekapcsolva azzal, hogy szerinte a gyilkosság elkövetésének időszakában a határtérséget csakis a szovjet fegyveres erők biztosították (oda „cseh partizánok” nem mehettek), legalábbis erre a következtetésre vezet. A határtérség biztosítására vonatkozóan – ugyan személyes élményeire hagyatkozva von le következtetéseket – Janics téved, ma már pontosabb információkkal rendelkezünk. A csehszlovák fegyveres erő 1945. május 15-i újjászervezése, valamint a csehszlovák kormány 1945. május 25-i határozata, majd ennek nyomán a védelmi minisztérium rendelete[9] a hadsereg ideiglenes békeszervezetéről, feladatairól és állomásoztatásáról egyértelműsíti, hogy az újonnan létrehozott 1. csehszlovák hadsereg feladatrendszere közé tartozott Csehszlovákia határainak a biztosítása. A ligetfalui tömeggyilkosság esetében – annak időpontjában – Pozsony körzetében a csehszlovák-osztrák, valamint Pozsony és Komárom között a csehszlovák-magyar határ biztosításának feladata a 4. gyalogos hadosztályra és alárendelt egységeire hárult[10]. Közbevetőleg azt is megjegyzem, hogy a szovjetek számára ebben az időben már két legfelsőbb direktíva is azt irányozta elő, hogy minél több élő munkaerőt szállítsanak ki a Szovjetunióba. Ebből következően a szovjet érdek nem az elfogott emberek – hadifoglyok és internáltak (ez utóbbi kategóriába nők is beleértendők) – legyilkolása volt, hanem munkára fogása a Szovjetunióban – bővebben lásd: Varga Éva Mária: Magyar hadifoglyok és internáltak a Szovjetunióban az oroszországi levéltári források tükrében (1941-1956). (Ezzel az állításommal értelemszerűen nem zárom ki a rengeteg fogoly halálához vezető kegyetlen bánásmódot). Ami a KGB általi üldöztetését illeti, magam úgy vélem, hogy Janics itt is téved. Az ellene hozott rendszabályok sokkal inkább a tömeggyilkosság egyik résztvevőjének tulajdoníthatók, aki az 1970-es évek végén ugyan már pályája csúcsán túljutott, de a 4. csehszlovák hadsereg parancsok-helyetteseként még mindig jelentős politikai és állambiztonsági kapcsolatrendszerrel rendelkezett egy már állását veszített vidéki körorvossal szemben.
Már több alkalommal hivatkoztam egy 1947-es hadbírósági tárgyalásra. Arra Ervin Bacúšan meggyilkolásának ügyében került sor – a per 1947 március végén indult és május 25-én hirdettek ítéletet. Megjegyzem, hogy az eljárás teljes egészében illeszkedett a Csehszlovákiában 1947 tavaszán elindított (ám az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után megakasztatott) vizsgálatsorozatba, amely célul tűzte ki az 1945. május 5-e után a német és a magyar nemzetiségű lakosok ellen elkövetett atrocitások kivizsgálását[11]. Ennek keretében parlamenti vizsgálóbizottság[12] is felállt, valamint több konkrét ügyben (az ismertté vált tömeggyilkosságokhoz képest viszont nagyon kevés számú) hadbírósági tárgyalásra és ítéletre is sor került. A Bacúšan-perrel kapcsolatosan hangsúlyozni kell, hogy a vád nem tömeggyilkosság elkövetése volt (tudtommal a ligetfalui tömegsír ügyében soha, senkit nem vontak felelősségre), hanem egy konkrét gyilkosság volt a per tárgya. A ligetfalui tömeggyilkosság tetteseinek neveit – legalábbis egy részükét – mindazonáltal a Bacúšan-per vádlottjai között találjuk meg[13]: Bedřich Smetana, Jozef Jančo (a vádemelés idején már fegyelmileg elbocsátották a kötelékből, mert bebizonyosodott, hogy a táborban lévő személyekkel erőszakosan bánt, illetve nőket erőszakolt meg[14]) és Eduard Kosmel. Valamennyien a 4. gyalogos hadosztály 17. ezredének tisztjei, illetve tiszthelyettesei voltak. Az ezredet 1945. június 15-én Prágából helyezték át, az ünnepélyes fogadásukra Pozsonyban június 27-én került sor. Az ezred első zászlóaljának első százada került elhelyezésre a ligetfalui laktanyában. Eduard Kosmel (akkor) főhadnagy, a zászlóalj törzsfőnöke volt a kihelyezett alegység parancsnoka, Smetana ezredparancsok-helyettesi beosztásban az ezred politikai tisztje, Jančo alhadnagy pedig katonai elhárító tiszt volt. Bár a tömeggyilkosság elkövetésére is hangzottak el tanúvallomások[15], a bíróság erre nem terjesztette ki az eljárást. A fővádlott, Smetana azzal védekezett, hogy Bacúšan a nácikkal működött együtt, agyonlövésére menekülés közben került sor. A bíróság a védekezést nem fogadta el, Smetana-t 12, Jančot 9, Kosmelt 7 év börtönre ítélte. Smetana-t a gyilkosság értelmi szerzőjeként tüntették fel, aki befolyásolta a másik két vádlottat. Ugyan hangzott el tanúvallomás arra vonatkozóan is, hogy több esetben a kivégzésre a parancsot Kosmel adta ki[16], a bíróság ezt sem vette figyelembe. A büntetést egyikőjük sem töltötte le, a prágai legfelsőbb katonai bíróság még 1947 októberében megsemmisítette a pozsonyi hadbíróság ítéletét. Az elítéltek érdekében fellépett a kommunista párt több parlamenti képviselője, illetve az egyre nagyobb hatalomra szert tevő katonai elhárítás vezetője, Bedřich Reicin. (Ez utóbbi Smetana-val együtt még a Szovjetunióban részt vett a szerveződő 1. csehszlovák hadtest katonai elhárításának kiépítésében). Jančo további sorsáról egyelőre nem tudok semmit. Smetana az akkori zavaros időket kihasználva Budapesten keresztül Palesztinába távozott. Kosmel ragyogó katonai és politikai karriert futott be: még korábbi bűntényének színhelyére, vagyis Pozsonyba is visszatért, a 39. gyalogos, majd az újabb átszervezések után a 9. lövész ezred parancsnokaként. Elvégezte a prágai hadiakadémiát, majd a Szovjetunióban a Vorosilov vezérkari akadémiát. 1964-ben léptették elő tábornokká és az 1. hadsereg parancsnokhelyettesének nevezték ki. 1968-ban a csehszlovák néphadsereg vezérkari főnökének helyettese, parlamenti képviselő. 1969-től három éven keresztül Moszkvában a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői vezérkari főnökének helyettese. 1972-1978 között a 4. hadsereg parancsnok-helyettese. 1978-től 1983-as nyugdíjba vonulásáig a prágai Károly Egyetem katonai tanszékének vezetője. 1985-ben Nyitrán hunyt el.
Adós vagyok még a tömeggyilkosság helyszínének meghatározásával, valamint a gyilkosok motivációival. A Čas, illetve Janics hézagos leírása alapján, valamint a földfelszíni viszonyok változásai miatt ma már kissé nehézkes volt behatárolni azt a területet, ahol a gyilkosságok megtörténtek[20]. Ezzel együtt is nagy bizonyossággal megállapítható, hogy a gyilkosságokat a ligetfalui erődrendszer BS-4 közepes erődjét a BS-5a és BS-5b kiserődökkel összekötő harckocsi-árkánál követték el. (Vannak egyelőre nem ellenőrzött, szórványos adatok arra is, hogy az erődrendszer más részein is találtak emberi maradványokat[21] – pl. a BS-6-os erődnél két holttest). A Čas híradásában szereplő 1947-es exhumálás a ma már nem létező BS-5b kiserődnél volt. Egy 1950-ben az erődök leszerelésénél közreműködő személy elmondása alapján a BS-4 és a BS-5 erődöket összekötő árkokban végig találtak holttesteket. Valószínűsíthető, hogy a Čas, és így Janics híradása is ezek közül csak egy tömegsírról szólt, több is lehetett. Az exhumált tetemek újratemetéséről egyelőre biztos forrásom még nincs. A ligetfalui temetőben van egy jelöletlen tömegsír, amelyről a temető jelenlegi gondnoka nem akar, vagy nem tud felvilágosítást adni. Callmeyer Ferenc professzor visszaemlékezése szerint a síron az 1960-as években még vastábla hirdette, hogy ott magyar leventék nyugszanak. Temetőlátogatók elmondták, hogy a sírt időnként németül beszélő csoportok keresik fel.
Ami a motivációt illeti az eddigiek alapján akár azt is hihetnénk, hogy az anyagi előnyök szerzése volt a döntő – a dokumentumok legalábbis hangsúlyosan szóltak arról, hogy a gyilkosok pénzt és értékeket kerestek áldozataiknál, azokat a mészárlás után egymás között elosztották. Csak hogy ez nagyon egysíkú és felületes megközelítés lenne. Már a prágai felkelés után (1945. május 5.) azt az üzenetet közvetítették a csehek felé, hogy Csehszlovákia német nemzetiségű polgárai minden jogukat elveszítették, nem többek rabszolgáknál, összes vagyonuk a cseheket illeti. Az áldozatok kifosztását tehát ebbe kell beilleszteni. Vagyis valójában nem pusztán kifosztásról, hanem egy állami politika végrehajtásáról volt szó. A gyilkosok pedig nem voltak mások, mint az állami politika eszközei. A gyilkosságok alapvető motivációja az áldozatok nemzetiségi hovatartozása volt.
Befejezésül még egy fontos kitérőt kell tennünk. Janics is, és az ő nyomán keletkezett további hivatkozások is a ligetfalui tömeggyilkosságot mint egyedi esetet mutatják be. A valóság viszont az, hogy ez a tömegmészárlás nem volt egyedülálló a korabeli Csehszlovákia történelmében – ebből következően nem is lehet önmagában vizsgálni. Egy népirtás, egy genocídium egyik epizódja volt csupán – és méreteit, vagyis a kivégzett áldozatok számát tekintve nem is a legnagyobb. Ebből fakadóan a ligetfalui eseményeket egy rendszerbe kellett beillesztenem: a csehek és szlovákok nemzetállama megteremtésének történelmi menetébe, amelynek egyik legfontosabb momentuma a németektől és a magyaroktól való megszabadulás volt – mégpedig bármi áron. Ebből újabb következtetés származtatható: a korabeli Csehszlovákia legmagasabb politikai vezetése akarat-megnyilvánulásainak végrehajtási szinteken történő tevékenységei összességének tekinthetők a Csehszlovákia-szerte elkövetett, összesen 30.000 és 300.000 ezer[22] közé tehető áldozatokat (többségében nőket, gyerekeket és idősebb férfiakat) követelő tömeggyilkosságok. Ez azt jelenti, hogy – bár a belpolitikai küzdőtéren a pártok között a hatalmi harc részeként komoly vita folyt a németekkel és a magyarokkal való bánásmód módszereinek kérdésében (az alapvető kérdést, vagyis a kitelepítés ügyét illetően nem) – a politikai döntéshozatal legfelsőbb szintjeinek kommunikációja bátorítóan, ösztönzően hathatott a tömeggyilkosságok elkövetőire. Nagyon határozottan rá kell mutatni ezzel párhuzamosan arra is, hogy a felszított szenvedélyek alapvetően és elsősorban a német lakosság ellen irányultak. A halálba torkolló erőszakos cselekményeket így mindenekelőtt velük szemben követték el. A legfelsőbb politika is, és a társadalom is úgy vélekedett, hogy a háború borzalmaiért, a Csehszlovákiával szemben elkövetett bűnökért elsősorban a németek a felelősek, a velük szembeni bosszú adekvát és jogos. Ez az egyébként a cseh társadalomban máig ható álláspont volt az egyik legfontosabb oka a korabeli Csehszlovákia német és magyar nemzetiségű lakosai irányába megnyilvánuló bánásmódbeli különbségnek[23]. A nagyobb méretű tömeggyilkosságokat tehát a szudétanémetek és Szlovákiában a kárpáti németek szenvedték el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Szlovákia magyar lakossága ellen nem voltak erőszakos cselekmények, ilyen elszórt esetek ismeretesek[24]. Az általam ismert dokumentumok alapján azonban úgy vélem, hogy Szlovákia politikai vezetése hatékonyabban tudta megfékezni az ilyen típusú akciókat, és így érvényre juttatni az alapvető szlovák érdeket és célkitűzést, vagyis a magyar lakosság békésebb úton történő kitelepítését Magyarországra. A másik fontos tényező, hogy a Csehszlovákia-szerte elkövetett tömeggyilkosságok idején – ahogy arra már korábban is utaltam – Szlovákia területén nem tartózkodott (a gyilkosságokban aktívan részt vevő) szervezett csehszlovák katonai erő. A háborút befejő időszak gyilkos erőszaka Szlovákiában a reguláris katonai erő Csehországból Szlovákiába történő átdiszlokálásával jelent meg. Gustáv Husák egyik 1945 májusi, a Szlovák Nemzeti Tanácsban elmondott beszédében egy olyan képviselői kérdésre, amely keményebb fellépést követelt a magyarokkal szemben három okot hozott fel, miért nem lehet ezt kivitelezni: a nemzetközi helyzet ezt nem teszi lehetővé; a szándékok keresztülviteléhez pillanatnyilag nem áll rendelkezésre elegendő erő; a magyarok békés úton való Magyarországra telepítése a cél.
A ligetfalui tömeggyilkossággal kapcsolatosan még egy alapvető összefüggésre utalok: látható és teljesen nyilvánvaló kapcsolat van Ligetfalu és a dobsinai német (buléner) és magyar nemzetiségű áldozatokat követelő, a csehországi Přerovban 1945. június 17-18-án elkövetett mészárlás között. Azt is lehet mondani, hogy a viszonylag jól dokumentált[25] (ám a felelősségi köröket tekintve csak a legalacsonyabb szinteket elmarasztaló) přerovi tömeggyilkosság „ikertestvéréről” van szó. A két eseményt összeköti az elkövető személyek egy részének azonossága, a szervezettség, az elkövetés, a fasiszta módszerekre emlékeztető „halálosztás” iparszerűsége, az áldozatok kifosztása, a katonai alakulat azonossága, a kommunista párthoz, illetve a kommunista befolyás alatt álló katonai elhárításhoz köthető személyek érintettsége, az 1947-es felelősségre vonások során a katonai elhárítás vezetőjének mentőakciója. A 17. gyalogos ezreddel kapcsolatosan már említettem, hogy az ezredet 1945. június 15-én helyezték át Prágából. Szállításuk vasúti úton történt. A 2095. számú katonai szerelvény – amelynek parancsnoka Eugen Surovčík törzskapitány, az ezred első zászlóaljának parancsnoka volt (emlékeztetőül: ennek a zászlóaljnak volt a törzsfőnöke Eduard Kosmel) – június 17-én állt meg a přerovi vasútállomáson, ahol már ott vesztegelt az 1944 őszén evakuált és most hazatérőben lévő főként dobsinai németekből, magyarokból és néhány szlovák nőből álló transzport. A későbbi vádirat szerint a katonai szerelvény két tisztje, Karol Pazúr, katonai elhárító és a ligetfalui eseményekben is döntő szerepet játszó Bedřich Smetana döntötte el azt, hogy azok az emberek soha sem fognak hazatérni. (Valójában – Surovčík törzskapitány vallomásából következtetve úgy vélem – teljes egyetértés alakult ki a tisztek és az eseményeket ismerve a legénység között is ebben a kérdésben. A kivégzőosztag húsz katonáját Surovčík törzskapitány igazította el a „tennivalókról”). Ennek a tömeggyilkosságnak 265 áldozata volt, köztük 120 nő és 74 gyermek – a legfiatalabb 4 hónapos csecsemő volt. A tömeggyilkosság miatt csak Karol Pazúrt állították hadbíróság elé, Smetana – bár már 1946-ban vizsgálati fogságba került – a felelősségre vonást elkerülte. A Pazúr-ügy vádlójának visszaemlékezése szerint Pazúr soha, semmit sem bánt meg. Bár az ügyész halálbüntetést kért rá, a bíróság börtönre ítélte, ám büntetését ő sem töltötte ki.
Már ekkor felmerült bennem, hogy a ligetfalui és a přerovi tömegmészárlást az elkövetők olyan szervezettséggel és a halálhoz, a halálosztáshoz való viszonyukat tekintve olyan hidegvérrel és lelkiismeretlenséggel hajtották végre, hogy nem ez lehetett az első ilyen típusú gyilkosságuk. Smetana esetében kiderült, hogy ő tagja volt a Szlovák Nemzeti Felkelés idején a Jegorov partizán brigádnak. Ennek a brigádnak az egyik osztaga 1944. szeptember 21-én (a Nagy Lajos királyunk idején alapított és Zsigmond idején németekkel betelepített) Túrócnémetiben (Skleno) 187 fegyvertelen civil férfit végzett ki 14–65 év között csak azért, mert német nemzetiségűek voltak. Azt nem tudom, hogy Smetana részt vett-e ebben a mészárlásban. Ligetfalun egyik társának azzal dicsekedett, hogy saját kezűleg addig 150 németet ölt már meg[26]. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy Přerovba és Ligetfaluba a tömeggyilkosságok elkövetői már – az ölést tekintve – kellő tapasztalatokkal felvértezve érkeztek. Érdemes tehát korábbi szolgálati helyeiket, és az ezred, illetve az előd, a 4. dandár tevékenységi körzeteit is felkutatni és összevetni az ismertté vált tömeggyilkosságokkal.
A gyilkosok (akár felbujtók, akár végrehajtók voltak) oldaláról is mindenki halott lehet már – a történelmi emlékezet azonban él, így az ügy még nincs, nem lehet lezárva. Minden emberi parancs azt mondja, a holtakat el kell temetni. A ligetfalui tömeggyilkosság áldozatainak azonban a mai napig nincs megadva a végtisztesség. Ideje tehát – nem az ügyet – a holtakat eltemetni.
Magyarázat:
[1] Elsőként a Čas 1945. május 22-i száma tudósított a tömegsír megtalálásáról
[2] Dr. Samarjay Emil: Napló – Ligetfalui száműzetés (1945. május 6. – 1946. augusztus 8.)
[3] Jerguš Sivoš: Bez rozsudku (ÚPN 2011 Bratislava) 56. oldal
[4] Úgy vélem, hogy Ligetfalun 1945 április-májusától két tábor működött, két rezsimmel. Samarjay naplója szemtanúként erősíti meg a két tábor létét. A naplóból egyértelműen kirajzolódik az is, hogy a tábor életét kettős rezsim szabályozta. A magyar internáltak a tábornak kijelölt Ligetfalu teljes területén viszonylag szabadon mozoghattak, ők maguk választhatták meg lakhelyüket. Anyanyelvű istentiszteletük volt, élelmezésük a Vöröskereszt segítségével ha szűkösen is, de megoldottnak volt tekinthető. Ügyeik intézése céljából Pozsonyba is átmehettek előbb kísérettel, később kísérő nélkül. A Ligetfalu I koncentrációs tábort kerítés vette körül, fegyveres őrség őrizte, az őrségnek engedélyezve volt a fegyverhasználat. A tábor lakói kifele kapcsolatot nem tarthattak, látogatókat nem fogadhattak. Letartóztatottakat őríztek továbbá a ligetfalui laktanyában is azt követően, hogy a 17. gyalogos ezred 1/17 százada 1945. június 20-a környékén elfoglalta körletét.
[5] A gyalogmenet Ligetfalu-Berg menetvonalon haladt, vagyis keresztezte az erődrendszer sáncárkait a később megtalált tömegsírnál.
[6] Juraj Mráz közlegény tanúvallomása alapján
[7] Peter Vatta közlegény tanúvallomása alapján
[8] A Vezérkar 1. (hadműveleti) osztálya 1945. július 11-én minősítette az alacsonyabb rangú parancsnokok „aktivitásának” az őrizetbe vett németek kivégzését és elrendelte az egyének önkényes cselekedeteinek a korlátozását. Kilátásba helyezte továbbá, hogy a bűnt elkövető személyek ügyét rendesen ki kell vizsgálni, és el kell ítélni őket. Meg kell azonban jegyezni, hogy 1947 tavaszáig nem mutatkozott érdeklődés a túlkapások kivizsgálása iránt.
[9] A Védelmi Minisztérium 120/Taj. – 14. odd. org. hl. št. 1945. számú rendelete
[10] Ing Peter Krajčírovic: 4. divízia „Fatranská” – Inventár; Vojenský historický archív Bratislava, 2009
[11] A kivizsgálás és a teljes igazság feltárásának igénye mindazonáltal államérdekbe ütközött, nevezetesen, hogy ne sérüljön a demokratikus ország képe a külföld szemében.
[12] Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnöksége 1947. július 10-én hagyta jóvá, hogy a Védelmi Bizottság parlamenti vizsgálóbizottságot hozzon létre. Első ülésére 1947. július 22-én került sor. Kb. ötven esetet követett nyomon, ám a bizottság az esetek összefoglaló jelentéseiben kerülte a direkt állásfoglalást. A bizottság elnöke Dr. Bohumil Bunža képviselő volt. A kommunista hatalomátvétel után a vizsgálóbizottság munkáját megszüntették, tagjainak letartóztatása is megkezdődött. Bunža a letartóztatás elől 1948 márciusában külföldre távozott, távollétében halálra ítélték.
[13] A következtetés alapja egyrészt Jan Majer százados vallomása, aki a hadbíróság előtt olyan értelmű vallomást tett, amely szerint 80 fogva tartott személy kivégzéséről szerzett tudomást. Juraj Mráz közkatona látta, ahogy Smetana és egy másik katona, Alexander Maskal fogva tartottak csoportjait vezette ki a táborból, sorozatlövéseket hallott, majd a két nevezett már a foglyok nélkül tért vissza. Bronislav Bukva ezredorvos a saját szemével látta, hogy Kosmel a szállásán lévő kályhában égetett el civil ruhákat. Peter Vatta civilek csoportjainak kivégzéséről tanúskodott. Vatta szerint több helyen folytak a kivégzések.
[14] Ebben az ügyében a hadbírósági tárgyalására 1945 októberében került sor. Büntetésből 1946-ban tartalékállományba helyezték.
[15] Jan Majer százados és Vatta közlegény vallomásai
[16] Például J. Števlik vallomása
[17] Jozef Tóth (1910. 05. 25.-1994. 12. 26.) 1945. június 11-től 1945. július 31-ig volt a 4. gyalogos hadosztály parancsnoka. Parancsnokként személyes felelősség terheli mind a přerovi, mind pedig a ligetfalui tömeggyilkosságok végrehajtásáért. (Talán érdemes lenne kassai működését is megvizsgálni, tekintve, hogy Kassa helyőrségi parancsnoka volt 1945. március 3. és április 6. között).
[18] Oldřich Španiel tábornokról van szó, aki a legnagyobb tömegmészárlást (Postoloprty/Postelberg) elkövető katonáinak ugyan közvetlen parancsot nem adott a kivégzésekre, ám a következő szavakkal igazította el őket: „Irigylem Önöket, nagy lehetőséget kaptak és ne feledjék, a legjobb német a halott német”. Jan Čupka hadnagy, a helyi katonai elhárítás főnöke egy 1947-es parlamenti vizsgálóbizottság előtt idézte ezt fel.
[19] Személy szerint a tömeggyilkosságok értelmi szerzőjének, felbujtójának Beneš elnököt tartom. Nem csupán a jogfosztó dekrétumai miatt (megkockáztatom a kijelentést: a tömeggyilkosságokhoz képest a dekrétumok már sokkal rendezettebb viszonyt teremtettek), hanem sokkal inkább az 1945. május 16-i, a prágai győzelmi bevonulás során elmondott beszéde okán: „Szükséges lesz főleg kompromisszum nélkül kilikvidálni a cseh országrészben a németeket és a magyarokat Szlovákiában, ahogy csak ezt a likvidálást a csehek és a szlovákok egységes nemzetállama érdekében végre lehet hajtani.” A csehek lefolytattak egy vitát a prágai beszéd értelmezéséről, közmegegyezés nem alakult ki. Többen azt hangsúlyozták, hogy Beneš itt rövidített, szerintük nyilvánvalóan a németek és magyarok jelentette probléma megoldására gondolt. Csakhogy ez a beszéd egy jól megszerkesztett, ünnepi hangvételű szónoklat. Nem fogadható el, hogy épp egy ilyen beszéd legyen akár csak egy kicsit is pongyola.
[20] A helyszín leírása a Čas 1945. május 22-i számában található meg.
[21] Vatta közlegény is a tanúvallomásában több helyszínről beszél.
[22] A német és cseh történészbizottság közötti egyfajta megállapodás eredménye a 30.000-es szám az áldozatok számát illetően. Német történészek között azonban számos van, akik a 300.000-et tartják a valósághoz közelinek.
[23] Meglehet, sokan vitatják ezt az állításomat. Gustáv Husák 1945. május 25-i parlamenti felszólalását idézem, aki a magyar kisebbség sorsát rendezni hivatott szlovák politikai szándékot kettős irányúnak jellemezve a következőket mondta: csak azoknak a magyaroknak kell elhagyniuk Szlovákiát, akik 1938-at követően érkeztek. Elküldik továbbá azokat, akik vétettek a köztársaság, illetve a demokratikus elvek ellen, vagy magyar szervezetek tagjai voltak, vagy bűntettet követtek el. A többi magyarhoz viszont, csak azért, mert a magyar kisebbséghez tartoznak, és nem követtek el semmit a (szlovák) nemzet vagy a politikai rendszer ellen, nem fognak és nem is akarnak hozzányúlni. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ez csak a pillanatnyi helyzet, előkészületben van egy nagyvonalú lakosságcsere.
[24] Vadkerty Katalin említi például szlovák katonák nádszegi fegyverhasználatát. Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig 1945-1948 (Kalligram, 2007)
[25] Például Brády Zoltán: Magukért nem felel senki c. dokumentumfilm
[26] Andrej Tokoš vallomása alapján
Tényleg nyomán, Szabó József, Felvidék.ma
