43590

Az iglói székhelyű Szepesi Múzeum a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum két termében a Hóhér-bástyában, kiállítást rendezett a fenti cím alatt. Annak megnyitására tavaly október 24-én került sor és január 12-ig tartott volna. De meghosszabbították január 26-ig. Így akinek erre nem volt módja, ajánljuk megtekinteni. Az 1412-es év emlékezetes időpontja a Szepességnek, mivel akkor zálogosították el 16 városát Lengyelországnak. Ezek csak 1772-ben, Lengyelország első felosztása után tértek vissza. Az 1876-os évszám meg azért emlékezetes, mert abban az évben az addig külön közigazgatási egységként működő 16. szepesi várost beolvasztották a vármegyébe.
A Szepesség érdekes közigazgatással rendelkezett. Három különböző önálló közigazgatási egység alakult ki. A nagyvármegye, a szász önkormányzat és a kisvármegye, a magyar nemesi lándzsás falvaké, melyek közigazgatása a honfoglalás után alakult ki. Ez utóbbi testület éppen annyi autonómiával intézte közügyeit, mint az ország bármely más vármegyéje. Minthogy a szék tagjai nemesek voltak, sem adót, sem tizedet nem fizettek, hanem a hadba induló királyt tíz fegyveressel (lándzsással) voltak kötelesek kísérni. Innen vették nevüket.
A zálogolás megszokott szokás volt a középkorban. Mivel Luxemburgi Zsigmond háborúi miatt pénzszűkébe került, II. Ulászlótól 37.000 cseh garast kapott kölcsön és zálogul 16 várost (Duránd, Felka, Gnézda, Igló, Leibic, Mateóc, Ménhárd, Podolin, Ólubló, Poprád, Ruszkin, Strázsa, Szepesbéla, Szepesolaszi, Szepesszombat  és Szepesváralja), két várat (Poldolint, Lublót) és tizenhárom települést adott. Jó befektetés volt ez a lengyel királyok számára, mert 360 évig igazgatták és adóztatták ezt a területet. Így sokszorosát szerezték meg a kölcsönadott összegnek. A zálogolt terület adója elvben arra szolgált, hogy a kamatokat ilyen módon törlesztették. Az egyház ugyanis tiltotta a kamatfizetést, mivel azt uzsorának tartotta. (A mai bankok esetében is így kellene eljárni!)
1412. november 8-án állították ki azt az a nevezetes oklevelet, mely több évszázadra meghatározta e területek sorsát és magával vonta a szláv eredetű lengyel népesség betelepülését, majd elszlovákosodását. Ennek a kiállítás azonban nem szentel figyelmet. Sokan nem tudtak beletörődni ebbe, s elköltöztek. Ekkor távozott többek között Iglóról a Cifra, Székely, Gimes, Csaba és Oláh család. 1599-ben Diener János hegymester, kedveskedni akarva a lengyeleknek, nevét Dienerszkire lengyelesítette. (Biztos nem volt egyedül.)
A tárlaton láthatjuk a két szerződést kötő uralkodó portréját. A szepesi sztaroszták a lublói várban székeltek. Az ő képeiket is megtekinthetjük. A kormányzás abból állt, hogy a sztarosztának pontosan be kellett hajtani a királyi adót. A sztaroszta nagy leleményességgel zaklatta új adónemekkel a városokat. A céhek kiváltságait viszont a lengyel király hagyta jóvá.
1416-ban 13 város külön közigazgatási egységet képezett, ahol a német nyelv volt a hivatalos. Különleges státusszal Podolin, Gnézda és Ólubló városa rendelkezett. 1593-ban új korszak kezdődik, amikor a Lubomirskiak igazgatják ezt az egyáltalán nem összefüggő területet. Ekkor e városok adományként, örökös jogon ugyanis e hercegi családra szálltak. Az első Lubomirskiak alatt a Szepesség fellélegezhetett.
A kiállítás katalógusa megjegyzi, Sigray János szepesi prépost 1700-as vizitációja alkalmával a németeket Saxonesként (szászok) emlegetik, a szlovákokat szlávokként. Ez csak természetes, mert a területen élő szlávok nem tudták még, hogy leszármazottaik egyszer szlovákok lesznek. A vizitáció idején a lakosok majd 85%-a evangélikus, 14%-a római-katolikus, a maradék görög-katolikus.
A reformáció előtt az egyházközségek az esztergomi érsekség alá tartoztak. De a 16. sz. végén a lakosság zöme már lutheránus. Lubomirski Szaniszló – akinek portréja ott lóg a falon – a 17. sz. első felében a 13. szepesi város provinciájának hat plébániáját átvitte a krakkói érsek joghatósága alá, ahol 1786-ig maradtak. (Ez lengyel papok és kántorok kinevezését vonta maga után.) A protestánsok 1674-ben kénytelenek voltak átadni templomaikat a katolikusoknak. De 1694-ben evangélikus fatemplomok építését engedélyezték. 1760 után a lutheránusok már falazott templomokat és imaházakat is emelhettek. Egészítsük ki ezt azzal, hogy a protestantizmusnak jót tett a lengyel uralom. Mivel a sztaroszták nem kívánták a lakosság pusztulását, ami gazdagodásuknak vetett volna gátat, nem nagyon erőszakolták a katolizálást. Ha a lutheránusok ellen rendeleteket bocsátottak ki, azt zsarolási célzattal tették. Amint a pengő arany csörgését meghallották, engedélyt adtak a rozoga imaházak javítására, még paplakot is építhettek.
Podolinban Szaniszló, a „törökverő” 1642-ben piarista kolostort és gimnáziumot hozott létre, amely az egyik legnevesebb tanintézet lett. Tegyük hozzá, itt rejtőzködött II. Rákóczi Ferenc, amikor sikerült megszöknie a bécsújhelyi börtönből Lengyelországba menet. S ezt a híres iskolát látogatta Krúdy Gyula is. Ezeket az összefüggéseket a tárlat, sem a katalógus sajnos nem tartotta fontosnak megosztani.
Lubomirski Heraklius elődei munkáját tönkretette. Leánya, Erzsébet Ilona (Elżbieta Helena) hercegnő, Sienawski Ádám lengyel marsall, krakkói kasztelán és pelzi palatinusz neje volt. A család rokoni kapcsolatban állt II. Rákóczi Ferenccel és támogatták őt. Az asszony a fejedelem kedvese lett. A kiállítás erről is szemérmesen hallgat.
A törökverő fia, Lubomirski Tivadar portréja is ott díszeleg a falon. Ám vele kapcsolatosan a tárlat nagyon szűkszavú. Csak annyit tudunk meg, hogy nevéhez kapcsolható a szepesszombati Mária-oszlop építése (1689), a többi 13 városban Lubomirski Tivadar emeltette azokat. Ezeknek fényképeit a tárlat bemutatja.
Egészítsük ki a mondottakat azzal, hogy ő a lengyel nyelvet kívánta hivatalossá tenni. 1700-44 között igazgatta e területet. Szeretett Iglón tartózkodni, mivel tetszettek neki a helybéli lányok, főleg Halbschuh Katinka, aki vele Lublóra szökött és a kedvese lett. A leány apja így lutheránus létére városbíró lett. A nagyravágyó Katinka lengyel díszruhában seperte végig a város utcáját és kegyelmes asszonynak címeztette magát. Négy fiúgyermekkel ajándékozta meg a herceget, akiket a nagyszülők neveltek, mivel a „kegyelmes” asszonynak erre nem volt ideje. Az utolsó gyermek szülésénél Katinka is meghalt, s később gyermekei is. Katinka halálának híre éppen akkor érkezett Iglóra, midőn Halbschuh második leányának lakodalmát ünnepelte. Igló városa gyászba borult. Még a túlbuzgó lutheránus prédikátor, Lippisch Dániel is nagy szónoklatot tartott, melyben az elhunyt tiszta, nemes erkölcseit dicsőítette. Bizonyára igaza volt, hiszen a herceg miatta Bécsben még párbajozott is.
Tivadar azonban hamar megvigasztalódott. Egy évre rá már vidáman dorbézolt Iglón, s még életben levő gyermekeire rá sem hederített. Szepesszombatról hozott magának új kedvest. A Hönisch leányt fogadták a legelőkelőbb házaknál, s kegyét hajhászták. A polgárokból meg csúfot űzött. Összefogdostatta a tisztességes öreg iglóiakat és arra kényszerítette őket, hogy kedvese előtt szépen „franciásan” táncoljanak, és ha az ősz polgár nem eléggé frissen mozgott, a lublói vártömlöccel fenyegette meg. Ő maga meg kedvesével egy pamlagon hevert röhögve a táncolók esetlen mozdulatain. Biztosította a kacagó leányzót, hogy a lengyel birtokán található medve sokkal szebben végzi ezt a mesterséget, mint az iglói polgár. Ezt már a pipogya iglóiak megelégelték, és a lengyel királyhoz küldöttséget menesztettek. A tivornyáknak vége szakadt.
Amikor e család kihalt, a városok III. Ágost lengyel király feleségének, Mária Jozefának (I. József, magyar király leánya) tulajdonába mentek át (1744), aki 1755-ben hunyt el. A lengyel uralkodó 1747-ben újrarendezte az adóztatást és a közigazgatást. Ezután a lublói és podolini bányagróf, Brühl Henrik kormányozta, majd annak öccse, Károly. 1763-ban meghalt III. Ágost lengyel király. II. Poniatowski Szaniszló, az új lengyel király szeretőjének, II. (Nagy) Katalin cárnőnek adományozta e területet, mivel a trónt is neki köszönhette. Amaz öccsének, Kázmérnak adta.
A zálogolás idejében emelt épületek késő-gótikus, reneszánsz és barokk jellegűek. A kiállítás katalógusa szerint, ezek a területek gazdaságilag jobban boldogultak, mint az el nem zálogosított 11 szepesi város. Pedig Lőcse és Késmárk emlékei nem erről tanúskodnak.
A 18. sz. közepe óta Lengyelország Oroszország bábállamává vált. Emiatt kitört a Bari Konföderáció lázadása (1768). 1769-ben a felkelők elfoglalták az ólublói várat, amelynek pénzverdéjét kifosztották és a tisztségviselőknek hűségesküt kellett tennie. A Szepességből az orosz csapatok szorították ki őket. 1769. április 19-én a Habsburg-hadsereg vette át a területet. A három érintett nagyhatalom 1772. augusztus 5-én szerződést kötött egymással és sor került Lengyelország első felosztására. Ez év novemberében az érintett területeket ünnepélyes keretek között visszatértek.
Lengyelország további két osztozkodás nyomán a 18. sz. végére eltűnt Európa térképéről. A három fekete sas szövetsége (Ausztria, Oroszország, Poroszország) legyőzte a lengyel fehér sast.
A szepesi városok szövetségének státusza ezután megváltozott. Élén gróf állt. Ebben az időben épült Iglón 16 egyforma ház a provincia bírái számára. (Sajnos, ma helyén a jégkorong stadion áll.) 1778-ban a lublói és podolini uradalom települései csatlakoztak, de végül 1827-ben a vármegye részei lettek. A városok jogai fokozatosan csökkentek és 1876-ban beolvadtak a vármegyébe.
A Szepesség területén még egy érdekes autonóm alakulat létezett, az említett lándzsás falvaké (kisvármegye), melyek egykor magyar népességgel rendelkeztek. Erről a területi egységről azonban ez a tárlat megfeledkezett.
A Szepesség céhes életét, bányászatát számos kiállított tárgy képviseli. Viszont a fent említett történeteket semmilyen módon a tárlat nem érzékelteti, így sokkal szárazabbra sikerült, mint a valódi élet, amelyben kéjsóvár és úrhatnám lengyel főrendek, fehérmájú szász leányzók és magyarok élték életüket, amiről sokkal érzékletesebb leírást Krúdy Gyula adott több alkalommal: „Lőcse, Késmárk, Igló, Podolin.
Szeptemberben lehetett csak igazán hallani ezeknek a felvidéki városoknak a nevét, ahová az alföldi diákság tanulás szempontjából tódult. Talán könnyebbek voltak az iskolák, mint például az Alföldön; talán könnyebben tanult itt a diákember, talán édesebb volt a lecke, barátságosabb a tanár, elnézőbb a pedellus… Annyi bizonyos, hogy amíg lehetett, tódult a magyar ifjúság ezekbe az ősi főiskolákba, líceumokba, gimnáziumokba.
Lőcsén, a királyi gimnáziumban magyar történelmet tanulni könnyű volt, hiszen ott állottak a piactéren még azok a házak, amelyekről a történelem megemlékezik. Késmárkon a diákkamrákban öt-hat fiú lakott, tanult együtt, elég volt, ha csak egyik hajolt közülük a szorgalmas tanulás felé, az vitte magával a többit is. Iglón tudtak legjobban labdázni, Podolinban pedig már a lengyel zálogolás idejében kezdték építeni azt a hatalmas kolostort, amelyben aztán a nagyszerű piarista atyák vették át az ifjúság nevelését. Híres iskolák voltak ezek, sok derék magyar embert neveltek itt a németes környezetben.
Sehol olyan büszkék nem voltak a magyarok az államra, a címerre, a nemzeti történelemre, mint ezeken a helyeken. Minden ember büszkén verte magyarságáért a mellét, minden lányka nyájas volt, minden kémény boldogan füstölgött, amikor a magyar diákok betették ide a lábukat. Ma már csak sóhajtani tudunk, ha eszünkbe jutnak régi diákéveink. Elmúlt a messziségben a sok régi torony, régi iskola, régi boldogság. Sóhajtunk, de nem tudunk felejteni.”
Egyszer majd olyan tárlatot is kell rendezni a vadregényes Szepességről, mely ezt a múltat is bemutatja.

További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>.

Balassa Zoltán, Felvidék.ma