Nem tudom, mennyire igaz a legenda, miszerint a rómaiak sóval hintették be a földet, miután romba döntötték Karthágót. Mindenesetre – ha valóban így történt – bizonyára sok későbbi gondtól és fejfájástól kímélték meg magukat ezzel a cselekedettel. Okvetlenül valami hasonlóra lenne most szükség egy másik, a “római békére” nem kevésbé veszedelmes birodalom fertőtlenítésekor is, még mielőtt nagyobb tragédia történik. Az Európai Uniót vezető, helyesebben mondva a szakadékba s ezzel együtt a benne élő nemzeteket egy bizonytalan, veszedelmes jövő felé taszító Barroso – adminisztráció eltüntetése után alighanem csak a sózás marad az egyetlen ésszerű megoldás.
És mindezt nem az euroszkepticizmusom mondatja velem, minthogy ez fogalmilag kizárt. Csak épp idén ünnepelhetnénk országaink EU-csatlakozásának tízedik évfordulóját, ami akár lehetne egy pártállástól, világnézettől, miegymástól független igazi nagy népünnepély is. Lehetne, ha az elmúlt tíz év tapasztalatai erre okot szolgáltattak volna, de ami még fontosabb: a jövőbeli kilátások ezt megalapoznák.
Csakhogy a helyzet egy kicsit más. Az van, hogy most már valóban nyithatunk cukrászdát Bécsben, ez igaz. Cserébe viszont nem használhatjuk anyanyelvünket – az EU egyik hivatalos nyelvét – saját szülőföldünkön korlátlanul, az élet minden terén. Korlátok nélkül szelhetjük át az egész kontinenst, ha épp úgy tartja kedvünk, ehhez immáron nincs szükség útlevélre. Ami jó is, mert az EU egyik tagállama ezt el is veszi attól, aki – dacára saját alkotmánya szabályainak – mondjuk egy másik EU-tagállam állampolgárságát megszerzi. A maga nemében csodálatos konstrukció ez az Unió, melyben a kolletkív bűnösséget kimondó hatályos joganyag békésen megfér a melegek jogaival, vagy épp a gyermekeutanáziával. Mondja valaki ezek után, hogy a Birodalom központja nem a korlátlan lehetőségek hazája.
No de mindez csak a felszín. Ennél mélyebbről merít az általam az egyik legnagyobb élő magyar újságírónak tartott Lovas István, aki a Magyar Nemzet február 22-i számában ezt írta: “Vlagyimír Csizsov, Oroszország brüsszeli uniós nagykövete egy Brüsszelben kedden rendezett vitában azt kérdezte az Ukrajnát szintén a legerősebb EU-szankcióval sújtani akaró neokon Elmar Broktól, az Európai Parlament külügyi bizottságának német fejétől, vajon tudja-e, hogy a tüntetők nem Barroso, hanem a Szovjetuniót megszálló németekkel rokonszenvező Stefán Bandera képét emelik magasba, és a kijevi izraeli nagykövetség tájékoztatja az Ukrajnában élő zsidókat, mit tegyenek, ha az ellenzék hatalomra kerül és ismét jönnek a pogromok? Brok hirtelenjében okostelefonját kezdte babrálni. Az Orbán-kormány rákent „antiszemitizmusától” rettegő Nyugatot azonban az ilyen csekélységek neoimperialista politikája végrehajtásakor nem zavarják. Ha Szíriában az al-Kaidát támogatják, miért ne támogatnák az ukrajnai Szvoboda pártot, amely két fényévre áll jobbra a Jobbiktól?”
Ezek után talán érthetőbb a Karthágóval való példálózás. És mindezek tükrében végképp nincs semmi csodálkoznivalónk azon, ha az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok harca szélmalomharcnak tűnik, a felvidéki magyarság jogos igényei – közülük mindenekelőtt az, hogy egyenrangú félként tekintsenek rá saját szülőföldjén – elérhetetlen álom.
Akik számára a Beneš-életmű vagy épp az ukrajnai Szvoboda partiképes, azok nagyobb gazemberségekre is kaphatóak. Ettől kellene megóvnunk Európát valahogy.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43109,44265,44223″}
