Nemrég olvastam Dunajszky Géza két kötetét, a Kínterhes évek és az Arcok és sorsok címűt. Rögtön ezután pedig Alice Munro Egy jóravaló nő szerelme című, nyolc történetet magába foglaló könyvét. A két alkotó művei teljesen más jellegűek, más-más a témakör, lényegesen eltérő az írói stílus, legalább két világnyi a távolság köztük. És mégis megdöbbentett a felismerés: mindkét szerző történeteiben felfedeztem magamat.
A felvidéki író gyermekkorát tárja az olvasó elé, a nehéz paraszti sorsot, szülei végeérhetetlen és gyötrelmes harcát a mindennapi megélhetésért, amelyből már csöppnyi gyermekként maga is kivette részét, testvéreivel együtt. Egyben a hatalmi önkény megnyilvánulásait, az arculcsapásokat, megaláztatásokat, megfélemlítéseket. A két Dunajszky-kötetet lapozva felidéződtek bennem szüleim és nagyszüleim egykori komor arcvonásai: a homlokráncolás, a szemöldök összehúzása, a csendes, szinte fuldokló sziszegés, szitkozódás. Mert ajánlatos volt hallgatni. Ők jól tudták az okát. Mi, gyermekek kérdőn figyeltük lelkük háborgásait, de mi is jobbnak láttuk hallgatni. Ha olykor mégis hangot adtunk kíváncsiságunknak, érdeklődésünknek, leginkább csak süket fülekre és keserűen néma ajkakra találtunk. S lám, Dunajszky Géza feleletet ad a megválaszolatlan kérdésekre. Persze, nem mindegyikre, hiszen nagyon sok van még belőlük, további néhány kötetre való. Az alapkérdések viszont valóban magyarázatot nyertek egy család hányattatásainak ecsetelése által. Jó volt olvasni a könyvet, egyben elszomorító és megdöbbentő is – témájánál fogva. De ezekkel az évtizedeken át elhallgatott, illetve elfojtott helyzetekkel szembe kell néznünk, csak így mehetünk tovább.
Alice Munro tavaly irodalmi Nobel-díjat kapott. Sokan feltették a kérdést, szűkebb régiónkban is: Valóban megérdemelte? Egyáltalán ki ez a Munro? És miért éppen ő, és nem valaki más? Azelőtt semmit sem olvastam tőle, ahogy sokan mások mifelénk. A neki ítélt jelentős elismerés ösztönzött arra, hogy megvegyem A jóravaló nő szerelme című könyvét. (A kiadók javára szorgalmazzák műveinek újrakiadását.) A kötet teljesen elbűvölt. A Munro által leírt sejtelmes történetek, élethű leírások, a fura, ám valós szituációk, az olykor különös, máskor hétköznapi figurák, a szülő-gyermek kapcsolat, az a pillanat, amikor az anya rádöbben, hogy szeleburdi lányából asszonyos, visszafogott nő lett, aki a klasszikus szépséget „nem ápolással és hiúsággal, hanem a feladataiba feledkezve érte el” – mind-mind ismerős, mégis meglepő helyzetkép és fordulat. Mert az író által leírt útkeresések és életre szóló döntések felkavarnak, arra késztetnek, gondolkozzunk el, vajon mi helyesen cselekedtünk-e hasonló helyzetekben, és képesek vagyunk-e viselni döntéseink következményeit.
A szerelem áll az izgalmas és titokzatos történetek központjában, de más emberi érzések, tulajdonságok és jellemzők is: az önzés, a felnőtté válás, a határozottság, kiszámíthatatlanság. Az olvasót mindvégig hajtja az érdeklődés: mi lesz tovább, hogy alakul a cselekmény? Legalábbis velem így történt. Emellett azon izgultam, nehogy gyorsan elolvassam az elbeszéléseket. Mert akkor már tudom, s akkor vége. De az író az olvasónak is hagyott feladatot. Sokszor csak sejteti a megoldást, és akkor mindenki maga rendezheti el a konfliktusokat, sorsokat. Persze, nem minden olvasó akar beleszólni mások életébe. Vannak, akiket a kötet arra ösztönöz, hogy a saját életükön gondolkozzanak el. És ez nem akármi!
(Dunajszky Géza: Kínterhes évek, AB-ART, 2011; Dunajszky Géza: Arcok és sorsok, Pro Futuro Hungarica, 2013; Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme, Park Könyvkiadó, 2009)
Fiala Ilona, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”42621,34589,31574″}
