Ha még 65 éve nem is, de több mint negyven éve minden napjaimban éltem meg a Csemadok szinte minden mozzanatát, itthon és sokszor, nagyon sokszor országos viszonylatban. Egy család volt ez olykor, amely családi légkört a kis-, és nagy találkozások alkották. Itthon ha próbáltunk, szerveztünk, szerepeltünk, terveztünk, takarítottunk, mosogattunk, vagy kilincseltünk egy kis támogatásért- de mindig magunkért, sohasem mások ellen. Így volt ez a nagy rendezvényeken: Jókai Napokon, Gombaszögön, Zselízen, Őrsújfalun, és sok-sok egyéb találkozáskor, ahol vagy csak nézőként (ez volt ritkábban) vagy szolgálattevőként voltam jelen sok-sok kollégámmal együtt. Mert szolgálat volt ez a javából. Mert olyan jó volt találkozni a (ma már tudjuk) példaképeinkkel. Mert megadatott nekem, hogy megismerjem: Szabó Rezsőt, Bauer Győzőt, Máté Lacit, Sidó Zoltánt (akivel volt szerencsém együtt is dolgozni), Őszi Irmát, Gémesi Károlyt, Bajnok Pistát, és a sok-sok „szürke hétköznapi hőst”, akikről vagy elfeledkeznek községükben, vagy olykor lábbal taposva tüntetnék el, csak azért, mert „nem bírnak magukkal” és dolgoznak kifulladásig – akiktől egy életre szóló tartást, munkabírást, szolgálatkészséget, nemzettudatot tanultam, merítettem. S megadta nekem azt is a jó Isten, hogy az érsekújvári járásban Sidó Zoltán országos tisztségébe lépése után magam is szolgálhattam a járás magyar kulturális életének megmaradásáért. 2009-ben – 15 év egyszemélyes szolgálatom után – leadtam e tisztséget, de kapcsolataim mindmáig megmaradtak itthon és a Kárpát-medencében, élőben és telefonon is, gyakran látogatva, vagy idézve a még mindig szolgálatban lévőkkel a régi szép együtt töltött éveket.
Örömmel és megtiszteltetéssel fogadtam el az érsekújváriak meghívását a 65. évfordulóra, melyet szinte az alapszervezet megalakulásának napján szerveztek meg a Csemadok házban. Abban a házban, ahol az utóbbi években oly sok háború dúlt, máig sem tudni ki miért harcolt, s főleg hogy miért nem lehetett megegyezni, békességre jutni két vagy három felekezetű magyarnak.
„Csemadok volt, van, s reméljük lesz a jövőben is” – mondta köszöntőjében az említett háborúskodás idején szinte magára maradt elnöknő, Remeň Éva. Mert valóban szétszéledt a nyáj, s nincs értelme már keresni, ki kit nem engedett be, ki sértődött, ki ment el, ki nem jött vissza. Valaki azonban nem engedte bezárni a kaput. A szétszéledt tőzsgyökeres újváriakat, régi csemadokosokat is hívta, fogadta az újra összeállt maroknyi vezetőség, élén Remeň Évával, Majercsík Hildával (egykori csemadokos) . Ekkor jött közéjük Danczi József Andódról, akinek hat éves tapasztalata volt az én utolsó hat évi működésem alatt ( járási titkár volt), s akit egy év után a területi választmányból ki nem vizsgált rágalommal elbocsájtottak, és felkínálta segítségét az újvári vezetőségnek. Szívesen fogadták. S újra beindult az élet – a maguk módján és lehetőségek szerint mindenki előtt nyitva állt a Ház kapuja: folytatták a szilveszteri és farsangi magyar bált, szervezték a Czuczor Napokat igen gazdag és sokrétű programmal évről-évre, de ma is kiállítások, könyvbemutatók, sakkversenyek és különböző programok váltják egymást. Elsősorban újvári szereplőkkel, de – mint például a „Szeretlek Csemadok” c. műsorban, vagy a szüreti felvonuláson – Danczi kapcsolatai révén szívesen szerepelnek a járás legjobb csoportjai is.
Nos, ezeket hívták meg a 65. évfordulóra is, akik tulajdonképpen műsoraikkal éltették, vagy segítették át a helyi szervezetet a válságos helyzeten. Ugyanis az utóbbi időben egyre jobban megtelik a Csemadok nagyterme, sok régi és fiatal nézővel, közreműködővel. Nekem nagyon tetszett az a gesztus, hogy azokat a kinti és persze újvári (gimnázium, művészeti iskola) csoportokat tisztelték meg kitüntetésükkel, akik az utolsó öt évben segítették e szervezet megmaradását.
Az ünnepi est vendége volt Bárdos Gyula országos elnök is, aki üdvözlő beszédében szólt a példaértékű elődeinkről, köszöntötte a Sidó családot. Jelen volt Pischinger Gejza a város polgármestere, akinek szintén adtak Emléklapot mindenkori támogatásért. Az est vendége volt még Farkas Iván az MKP országos alelnöke, aki virágcsokorral köszöntötte az elnöknőt.
A gondosan előkészített és színvonalas műsorban szerepeltek érsekújvári fiatalok, Bernáth Tamás színművész, a művészeti alapiskola harmonika csoportja, s az est fénypontja a szomszédos járás kitűnő néptánccsoportja a GaramMenti NépiEgyüttes volt.
Az érsekújvári emlékünnepségnek a legszebb momentuma Sidó Zoltán emléktáblájának leleplezése volt, melyet a tavaly elhunyt egykori helyi és országos elnök 75. születésnapja alkalmából állíttattak. Ezzel a jelenlegi vezetőség megadta a tiszteletet a múltnak, jelt adott a jelenről, s a sokszínű műsorral s az elnöknő szavaival utat mutatott a jövőnek is: „egyetlen vágyam van, hogy ebbe a házba olyan szeretettel jöjjenek az emberek, mint amilyen szeretettel mi várjuk őket.” Talán mindannyiunk számára ez az út lenne járható, s nem pedig egymás iránti gyűlölet és harag éleződése.
Jó volt ott lenni a Csemadok érsekújvári ünnepségén, találkozni régiekkel a 95 éves Kemény Józsi bácsival, és hallgatni az új nemzedék színvonalas műsorát. Tisztelet a mindenkori fáklyavivőknek, akiknek nincs idejük sértődésre, mert teszik a dolgukat a megmaradás érdekében.
Dániel Erzsébet volt járási titkár, majd elnök
{iarelatednews articleid=”44946″}
