A magyarországi bányászat korszerűsítője volt a 230 éve június 11-én született Svaiczer Gábor (1784–1845).
A XVIII. sz. utolsó harmadában a magyarországi ércbányászat és kohászat – elsősorban a selmecbányai bányászati akadémiáról kikerülő kiváló szakembereknek, valamint az erdélyi születésű, de Bécsben tevékenykedő Born Ignácnak (1742–1791) köszönhetően – európai színvonalú volt. Sokat mondó már az a tény is, hogy a világ első nemzetközi bányász-kohász tudományos tanácskozását éppen a Felvidéken, Szklenófürdőn tartották 1786-ban, ahol az egybesereglett szakemberek arról vitatkoztak, mennyire tökéletesíti az arany és az ezüst kinyerését az ércekből a Born féle amalgámozási eljárás. A tanácskozás egyik fő programpontja lett az első nemzetközi tudományos társaság, a Societät der Bergbaukunde megalapítása is, amely éveken át tevékenykedett és folyóiratot is megjelentetett. Sajnos az 1790-es években a feszültté vált nemzetközi politikai helyzet miatt a társaság megszűnt. A selmecbányai felsőoktatási intézmény azonban továbbra is útjára bocsátotta a kiváló szakembereket, bár a napóleoni háborúk, és az 1815 után kialakuló gazdasági válság sok akadályt gördített az elméleti képzés elé. A bányamérnöki és a kohászi pálya még ekkoriban is sok fiatalember számára tűnt vonzónak, különösen azokban a városokban, ahol a bányaművelésnek és az ércfeldolgozásnak régi hagyományai voltak vagy a szakma apáról fiúra öröklődött.
A Svaiczer család – ahogy a név is utal rá – Svájcból települt át még a XVII. században Magyarországra. Egyik leszármazottja, Svaiczer Gábor 230 évvel ezelőtt, 1784. június 11-én Kassán látta meg a napvilágot. Szülővárosában kezdte iskolai tanulmányait, majd 1802-től a selmecbányai akadémia hallgatója lett. 1804-ben szakmai ismereteit elmélyítendő – a kor szokásaihoz híven – hosszabb tanulmányutat tett a Habsburg Birodalomban és külföldön, ahol az új bányászati és kohászati módszerekkel ismerkedett. Amikor 1807-ben hazatért Szomolnokon, a rézbányában kezdte meg működését: a külföldről magával hozott műszerekkel felmérő munkákat végzett. Majd a családi iratok között lapozgatva tudomására jutott, hogy Kassa közelében, Aranyidán korábban nemesfémércet bányásztak, de a készleteket kimerülőben lévőnek tartották, ezért felhagytak a kitermeléssel. Ő azonban egy alapos feltárást végzett és arra a következtetésre jutott, hogy az újonnan felfedezett arany-, ezüst- és antimon-érctelepekből az addig nem nagyon elterjedt klórozó pörköléses módszerrel kellő hatásfokkal dúsítható az érc és gazdaságosan állítható elő a kívánt fém is. Az aranyidai években mintegy 300 ezer tonna ércvagyont tárt fel.
1818 tavaszán a parciumi Nagybányára nevezték ki a pénzverde és a bánya műszaki felügyelőjévé és bányabíróvá. Itt már szinte a végnapjait élte a bányászat és Bécsben a kitermelés végleges leállítását fontolgatták. Ő először is alapos geológiai feltárást végzett, korszerű zúzóműveket állított üzembe Veresvízen és Kereszthegyen, Felsőbányán és Kapnikbányán pedig új ólomérc-bányákat nyitott. Alig húsz esztendő leforgása alatt megújította a környék nemesérc-bányászatát.
1834-ben kinevezték az ország legnagyobb bányakerülete, az Alsó-magyarországi Kamaragrófság vezetőjévé. A név egy kissé megtévesztő, hiszen a felvidéki bányavárosokat magában foglaló területről van szó. Ebben a tisztségében nemcsak kisebb-nagyobb újításokra nyílt lehetősége, hanem gyökeresen átszervezte és új alapokra helyezte a bányaművelést. Az újabb érclelőhelyek kitermelésére korszerűsítette az ércmosókat, saját szerkesztésű lökőszéreket építtetett, amelyek felgyorsították a meddőanyag és az érc szétválasztását. A Selmecbánya melletti Szélaknán 1834-ben gépi verésű sodronykötélgyárat létesített, innen szállították a berendezések mozgatásához nélkülözhetetlen sodronyokat. Emellett korszerűsítette a bányák térképezésének módszerét is.
Hivatali munkája mellett tíz éven át (1834–1844 között) ő volt az igazgatója a selmecbányai akadémiának is, ahol működése ideje alatt közel 120 bányászt, kohászt, erdészt neveltek a reformkor egyre inkább magyarosodó szellemében. Igaz, ekkoriban még német volt az oktatás nyelve, de egykori tanítványai közül többen is, pl. a nagyváradi Péch Antal (1822–1895), a pozsonyi születésű Zsigmondy Vilmos (1821–1888), a Győrött született és Zsitvaújfalun elhunyt Szlávy József (1818–1900) későbbi magyar miniszterelnök és sokan mások részt vettek az 1848/1849-es magyar forradalomban és szabadságharcban, majd 1867 után az ország iparának megalapozásában és fellendítésében. 1844-ben halálos betegség támadta meg, ezért 1845 januárjában nyugalomba vonult és 1845. augusztus 4-én visszaadta lelkét a teremtőnek.
Lacza Tihamér, Felvidék.ma
