46538


Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéhez 1945–1948/1949
Emlékiratok, naplók, versek, mondák, egyéb írások

Amikor nálunk deportáltak
– Esett a hó, a szél dudált –,
Vagonok közt az állomáson
Láttam én egy könnyező anyát.

Karján négyhetös gyermekével,
Amint táplálta magzatát,
Dacolt hideggel és széllel,
Mellette szuronyos katona állt.
Tipary László, 1946

Ma tizenkét hónapja éppen,
hogy a világra jött a kisfiam.
De bezzeg anyja méhében reked,
ha sejti, hogy itt kinn mi van!
Szőke István, 1946

Írta: Kulcsár Ferenc
Nehéz hallgatni, de még nehezebb beszélni arról, ami a szlovákiai-felvidéki magyarsággal történt 1945–48 között – mondhatná Tóth László Hontalanok című könyvének valamennyi vallomástevője, akik kínban és keservben, jajkiáltásokkal és imákban, emlékiratokban, naplókban, levelekben, versekben, novellákban, szentbeszédekben mégiscsak megszólaltak a „hallgatás éveiben”, hogy megörökítsék a szégyent, ami megesett velünk: 1945-ben a fasizmus legyőzése után (Cseh)Szlovákiában teljes gyűlöletében lángol fel a faji barbarizmus, az a neofasiszta szellemiség, amely – Fábry Zoltán szavaival – „totalizált, törvényesített, paragrafizált embertelenség” volt egy hazug módon megvádolt ember-, nép- és nemzetcsoport, a felvidéki magyarság ellen. Mindez „a fasizmus nacionalizmusa” volt, az erkölcstelenség summája, ha úgy tetszik, olyan fatális faji imperializmus, olyan váratlan történelmi merénylet, mely kiszámíthatatlanságával, kivédhetetlenségével és kegyetlenségével örök sebet ejtett magyar nemzeti közösségünk lelkében.
Tudjuk, a fasizmus totalitásigényénél fogva nem tűr el kisebbséget. Ez történt Szlovákiában 1945 után: egy magát antifasisztának nevező kormányzat megszállott és elvakult módon, következetesen és mániákus monotóniával készült százezer magyar otthon feldúlására, 600 ezer magyar teljes likvidálására – kimondva ezzel, persze, önmaga fölött az ítéletet.
Tóth László könyve hat nagy fejezetben, közel 700 oldalon mutatja be a hontalanság éveit, ahogyan ő fogalmaz, az „élő emlékezet” mozgósításával, arra törekedve, hogy összegző igénnyel fogja egybe a „korszak köz- és magántörténelmének, közösségi, illetve egyéni, családtörténeti vonatkozású megpróbáltatásainak szélesen értelmezett irodalmi lecsapódását”.
A Hontalanok első fejezete három „hírhedt” emlékiratot ad közre (Szalatnai Rezső: A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1938 között [1946. május]; Peéry Rezső: Hét sovány esztendő gazdag termése [1946. február?]; Fábry Zoltán: A vádlott megszólal [Stósz, 1946. május 1.] A hihetetlenül gazdag anyag részletes bemutatására nincs itt helyünk, csupán jelezzük, hogy ez a számunkra olyan kimondhatatlanul fontos könyv valamennyi betűje, szava, emlékirata, verse, dala, levele, tárcája, naplója, esszéje, szentbeszéde, üzenete, rendkívül gazdag függelékével együtt egyetlen dologra fókuszál: hűen és hitelesen bemutatni az 1945–1948 közötti esztendők sok szempontból is feldolgozatlan időszakát, azokat a gyalázattal teli éveket, melyek a (cseh)szlovákiai magyarság történetének legsúlyosabb napjai és hónapjai voltak, tele egyéni és közösségi tragédiákkal. „A csehszlovákiai magyarság 1945 tavasza óta olyan megpróbáltatásokon megy keresztül, melyekre a Duna-táj történetében nincsen példa” – indítja emlékiratát Szalatnai Rezső. Majd megállapítja, hogy a megújhodó Csehszlovákia vezetői a valóság és az igazság teljes birtokában voltak, tudva, hogy a felvidéki magyarság semmilyen módon nem vádolható meg Csehszlovákia szétdarabolásával, háborús bűnösséggel, árulással és fasizmussal, mégis úgy döntöttek: az igazság teljes álcázásával pálcát törnek nemzeti közösségünk fölött. Ennek a példátlan hazugságnak és barbarizmusnak eredményeként a csehszlovákiai magyarokat „egy esztendő alatt megfosztották földjétől, házaitól, sokakat lakásától is; köztisztviselőinek nincs fizetésük, nyugdíjasainak nincs nyugdíjuk, hatósági védelemben senki, aki magyar, nem részesül, mert egy elnöki dekrétum alapján minden magyar elvesztette állampolgárságát: minden magyar közmunkára vihető bárhol az országban, és fizetés nélkül; nincs egyetlen magyar iskola, még elemi fokon sem, nem működik egyetlen magyar közművelődési vagy társadalmi egyesület, magyar főiskolai hallgatót nem szabad felvenni a főiskolára, még sportolniuk sem szabad a magyaroknak; nincs magyar sajtó, nem jelenik meg magyar könyv, magyarul megnyilatkozni nem szabad, a magyar nemzetiségűnek nem lehet rádiója, sok helyütt betiltották a magyar istentiszteleteket; sok ezer magyart internáltak országszerte, sok ezret megfélemlítve kényszerítettek szülőföldje elhagyására, s ezzel anyagi és erkölcsi tönkretételére; a magyar vendéglősöktől, kereskedőktől, iparosoktól minden kártérítés nélkül egymás után elvették boltjaikat és üzemeiket, még a legapróbb műhelyt is; a magyar földbirtokosok és nagyiparosok vagyonára az állam tette rá a kezét, az utcán magyarul megszólalni tilalmas és kockázatos dolog, a magyar szabad és védtelen prédája mindenfajta feljelentésnek, az összeírt és csendőri felügyelet alatt tartott magyarság az országos és helyi vonatkozású tiltó rendeletek útvesztőjében elvesztette immár lelki biztonságát is. Vajon mindehhez elegendő ok volt a vád, a semmi vád?”
A „győztesek”, a hatalmi barbarizmus megszállottjainak tettei láttán Fábry Zoltán 1946. március 7-én, Reininger Józsefhez írt levelében egy sebzett állat hördülésével kiáltja: Én nem ezt akartam! Ugyanezt elmondhatja és el is mondja Tóth László könyvében az „élő emlékezet”, az 1945–1948 között született dokumentumok hosszú sora is. Közöttük Ölvedi János Magyar segélykiáltás Nyugatra 1946-ban című megrázó írása, melyben Ölvedi, a „kegyelemkenyéren élő nyomorult koldus” azt kérdi a nyugati államférfiaktól, írástudóktól és bölcsektől, vajon tudják-e, mi történik a Duna-völgyben – egy esztendővel a borzalmas véráldozattal kivívott győztes háború után: „Tudjátok-e az igazságot? Látjátok-e a tengernyi szenvedést, az embertelen megaláztatást, azt az utolsó, kegyetlen rabszolgasorsot, melybe az emberi méltóságért és szabadságért folytatott és megnyert háború taszított 600 000 szerencsétlen magyart a magát demokratikusnak valló, szövetséges Csehszlovákiában? Látjátok-e, értitek-e, Ti, becsületes szándékú politikusok, emberi szabadságért és jogokért harcoló írók és tudósok, hová süllyedtek, mivé silányultak a szent és örök elvek itt, a Duna mentén?” Jaj annak, aki magyarul merészel imádkozni az Isten házában, írja Ölvedi, s azok, akik hitlerista módon irtják a felvidéki magyarságot, „nem irgalmaznak a magukkal tehetetlen öregeknek, vagy a várandós anyáknak sem”. Mégis: megdöbbentő csönd van és hallgatás van Európa nyugati felén is: az élők behunyták szemüket, hogy ne lássanak, és bedugták fülüket, hogy ne halljanak. „Úristen – kiált fel Ölvedi –, mi lenne, ha egyszer a vak és süket élők helyett a halottak szólalnának meg?! Az ismeretlen amerikai katona, a hősi halált halt tíz- és százezrek, és számon kérnék a süket és vak élőktől a szent igéket, melyekért ők életüket áldozták.”
Azokat a „szent igéket”, melyeket ördögien kifundált módon éppen a jövő zálogaitól, a felvidéki magyar gyerekektől vontak meg, bezárva iskoláikat. A cseh–magyar határvidéken született Comenius a jó nevelést a nemzet szerencséjének minősítette – ezt az egyet jól megtanulták tőle a magyar iskolákat bezáró, „sírjukban is megátkozott gazok”. Igen, tudták, ha nem lesznek iskoláink, mi is megszűnünk létezni. Az emberi bűnök között, mondja Comenius, legnagyobb az anyanyelv elvétele. Olyan lopás ez, melyet az Isten nem bocsát meg! Mert örök törvény: a nevelésnek az anyanyelvi tanítás az alapja. Akiket ettől megfosztanak – írja ezzel kapcsolatban Szalatnai Rezső –, egy életen át tartó bizonytalanságba, zavartságba és tökéletlenségbe taszíttatnak; kétéltű, őszintétlen, jellemtelen embereket nevel: „Akiknek mások előtt nyelvet kell váltani, aki csak suttogva mondhat imát, akinek nem szabad énekelni azt a dalt, melyet édesanyjától tanult, az az ember elferdül. S elferdült emberek mindenre képesek. A janicsárjellem az anyanyelv elfeledésével és elfeledtetésével kezdődik. Egyetértünk azokkal, akik óva intik a művelt nemzeteket a janicsárok térhódításától.”
Aki 1945 után a nemzeti szabadság, az erkölcs, a jog alapján állt, az elítélte – és elítéli ma is – azt az alantas gondolkodást, azt az erkölcsi nihilizmust, mely „a hitleri leckét” megtanulva, hatalmi tébolyában meggyalázza az emberi méltóságot és szabadságjogokat, s csak egyetlen dolog érdekli: megfélemlítéssel, deportálással, koncentrációs táborokkal, vagyonelkobzással, bebörtönzéssel, iskolabezárással, szellemi és politikai terrorral a 600 000 magyarral most ki kell űzni ősi földjéről, 600 000 magyart most le lehet számolni: földjükön, házukon, kertjükön, vagyonukon most osztozkodni lehet.
A rendőrök, csendőrök, katonák világa volt ez: békében. Fegyveresek hatoltak be parasztportákra, apácákat hurcoltak át a határon részeg katonák, géppuskákkal néztek farkasszemet ártatlan emberek, arccal az anyaföldre parancsoltak fiatal fiúkat, Auschwitzből megmenekült zsidókat hurcoltak el újra, fegyveres őrök állnak a deportáló vagonoknál, torkukra forrasztják a szót a jajveszékelő nőknek, megfagynak, éhen halnak a nyugdíjtalan öregek, özvegyek házait veszik el, magyar nyelvű könyveket rugdosnak szét az utcákon, beteg asszonyok halnak meg a deportáló vagonokban, viszik az embereket Csehországba, „szolgavásárra, ahol megtudják, kinek mennyi az ára”.
A sok-sok fájdalmas „élő emlékezetből” egy a Csehországból a Felvidékre írott levélből idézzük: „Képzeld el, még akkor is nekem állított egy csendőr, mikor raktak a teherautóba, hogy miért nem beszélek szlovákul, miért magyarul beszélünk. Én meg azt feleltem neki, azért beszélünk magyarul, mert magyarok vagyunk, és ha a nyelvünket kitépik, akkor is csak magyarok maradunk. Mondtam neki, hogy ne gondolják, hogy eltótosítanak bennünket, sőt még nagyobb magyarok leszünk, mint eddig voltunk (…) azt gondolta, valami butákkal áll szemben, akik megijednek tőlük. Kérdeztem tőle, hogy miért csinálják ezt a magyarokkal? Azt mondta, hogy eddig a zsidókon, aztán a németeken, most meg a magyarokon van a sor.”
„Olyan mindez, mint egy rémregény a legsötétebb középkorból” – írja Munka Jenőné Dobossy Lászlónak 1946. november 26-án, leírva a köbölkúti, muzslai, kisújfalusi fegyveres kitelepítési eseményeket, melyek során a karhatalomnak ellenálló férfiakat bilincsbe verték, s úgy tuszkolták be őket a vagonokba, a gyermekek és az asszonyok sírása és jajveszékelése közepette.
Apropó: asszonyok jajveszékelése! 1945. október 25-én Kucsera Lajos egy gyermekágyas asszony esete kapcsán ezt írja naplójába: „»Viszik az uradat!« »Viszik? Hová, miért, mi történt?« »Nem tudnak semmit, csak terelik őket az állomás felé, mint a zsidókat, az út közepén, mellettük fegyveres őrök (…) Mi történik itt? Kik, miért, milyen utasítások alapján bánnak így az emberekkel?”
Ők, 1945–1948 között még csak kérdezni tudtak. Ma már – Tóth László eme tragikus időszakot bemutató összegző igényű válogatásának is köszönhetően – a választ is ismerjük a „kik, miért, milyen utasítások alapján” kérdésre. Ezért a Hontalanok című könyve, e sorsunkra szabott újkori „bibliát”, a szlovákiai magyarság e mementóját jó szívvel látnánk minden felvidéki magyar család asztalán.
(Kalligram, 2013)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma