A tények eddigi rendezése alapján „nyomozásomat” tehát újabb területekre kellett kiterjesztenem. Tekintve, hogy az exhumálást katonai bíróság rendelte el, először a pozsonyi katonai bíróságok anyagait őrző pozsonyi Hadtörténeti Intézettől (VHÚ) kértem meg a Bacušan–per bírósági aktáit, és ezzel párhuzamosan az exhumálásra vonatkozó iratanyagok másolatait. Nagyon segítőkészek és gyorsak voltak (éppen úgy, mint más kéréseimmel kapcsolatosan is, ezért csak elismeréssel szólhatok a VHÚ vezetőjének és munkatársainak hozzáállásáról), ám végül egyik kérésemet sem tudták teljesíteni. Útmutatást viszont tudtak adni, hogy hol folytathatom a keresést. A Bacušan-per esetében tudomásomra hozták, hogy a pert ugyan valóban Pozsonyban tartották, azt azonban a prágai katonai bíróság I. fokú törvényszékének Pozsonyba kihelyezett szenátusa folytatta le, így a per iratai a prágai Hadtörténeti Intézetben vannak. Az exhumálásra vonatkozó iránymutatásuk pedig az illetékesség okán a szlovák Belügyminisztérium felé terelt, vagyis, ha egyáltalán létezik iratanyag, az esetleg a Szlovák Nemzeti Archívumban (SNA) lelhető fel. A prágai Hadtörténeti Intézettel szerencsém volt, postafordultával már küldték is az igen terjedelmes, 53 oldalas ítéletet, valamint a prágai fellebbviteli bíróság ítéletét is az első fokú ítélet megsemmisítéséről és új eljárás lefolytatására történt intézkedéséről. Hiányoltam ugyanakkor, hogy a tanúvallomások másolatait nyomatékos kérésem ellenére sem küldték meg – erre azért lett volna szükség, mert a nyílt források, vagyis a sajtótudósítások egyértelműen a tanúvallomásokra mutattak a tömeggyilkosság elkövetésének ügyében (1). A szlovák Belügyminisztérium kezelésében lévő Szlovák Nemzeti Archívumtól viszont nagyon érdekes választ kaptam. Megküldték az 1945 májusában a ligetfalui temető falánál talált 460 magyarországi zsidóember maradványait tartalmazó öt tömegsír exhumálásának jegyzőkönyvét azzal, hogy más ligetfalui tömegsírról semmilyen további anyag az SNA irattárában nem található.
Kikértem továbbá a Jozef Jančo ellen 1945 októberében lefolytatott hadbírósági per aktáját is, amely bizonyíthatja, hogy Jančo a ligetfalui táborban nőket erőszakolt meg.
Ez utóbbi adatkérésemre beérkezett válasz értékes információkkal egészítette ki tudásomat. Jančot a pozsonyi katonai fogda nyilvántartási lapja szerint 1945. október 22-én tartóztatták le. Az ellene lefolytatott hadbírósági eljárás ügyiratszáma: Vtr.163/1946. Az ítéletet a bíróság 1946. március 22-én hirdette ki, amikor Jančot ismételten letartóztatták és a prágai katonai fogházba vitték át. Az ügyiratszám alapján ezt a dokumentumot is be akartam szerezni, ám a pozsonyi Hadtörténeti Intézet szerint a perre Prágában került sor, így a keresett akta ma is a prágai katonai archívumban található meg. Prága viszont kérésemre azt válaszolta, hogy a keresett ügyiratszám valóban létezik, azonban az nem Jančo ügye volt, és visszairányítottak Pozsonyba – így tehát Jančonak erről az ügyéről nem tudtam meg semmit.
A Bacušan-perre vonatkozóan a pozsonyi VHÚ közölni tudta az ügyiratszámot, illetve azt a tényt, hogy a vádlottakat 1947. szeptember 22-én tartóztatták le és helyezték katonai fogdába. Kisebb meglepetés is ért, mert kiderült, hogy eredetileg nem három gyanúsítottja volt az ügynek, hanem öt: Jančon, Smetanan és Kosmelen kívül vizsgálati fogságba helyezték még Ján Bodnár tizedest és Vasil Debe őrvezetőt is. A pozsonyi jelzés alapján tehát Prágától – ahogy már fentebb jeleztem is – nagyon gyorsan kézhez kaptam a Bacušan-per ítéletét.
Az első fokú katonai bíróság a P 163/47 (1947. május 21-24.) számú ítéletében a per első rendű vádlottját, Jozef Jančo tartalékos gyalogsági hadnagyot bűnösnek találta hivatali és szolgálati hatalommal való visszaélés, lopás, rablás és gyilkosság bűntettében, ezért 9 év fegyházra ítélte. A másodrendű Bedřich Smetana tartalékos gyalogsági alhadnagyot bűnösnek találta hivatali és szolgálati hatalommal való visszaélés, lopás, és gyilkosság bűntettében, ezért 12 év fegyházra ítélte. A harmadrendű Eduard Kosmel gyalogsági főhadnagyot bűnösnek találta hivatali és szolgálati hatalommal való visszaélés, lopás, és gyilkosság bűntettében, ezért 7 év fegyházra ítélte. Szigorításként a bíróság mindhárom vádlott esetében minden 6. és 12. hónapokban magánzárkát, negyedévenként kemény fekhelyet és ételmegvonást (böjtöt) rendelt el. Az ítélet a gyilkosság vonatkozásában kizárólag E. Bacušanról, mint áldozatról szól, az 53 oldalas anyag meg sem említi a tanúvallomások során elhangzott többi gyilkosságot. Ugyanakkor az a tény, hogy a bíróság vizsgálta Kiss Gyula és Kiss Júlia (apa és lánya) nemeskajali lakosok elleni internálás, házkutatás és nemi erőszak kísérlete ügyét bizonyíthatja számunkra azt, hogy a vádlottak sorozatban követhették el a polgári lakosság elleni erőszakos cselekedeteiket, amelyek szenvedő alanyai nem csak a német nemzetiségű polgárok voltak.
A bíróság az ítélet indoklásában a vádlottakat hitelteleneknek nevezi, akik tagadni igyekeztek a bűnösségüket a Bacušan-ügyben, de a tanúvallomások az ellenkezőjéről győzték meg a bíróságot. Különösen Krejnus vallomását tartotta döntő fontosságúnak, és a bíróság aláhúzta, hogy a tanú nem keveredett ellentmondásba, annak tudatában ismerte el Bacušan kivégzésére kapott parancsot, hogy akár ezért később felelősségre is vonhatták volna. Mivel kezdetben ódzkodott a parancsot végrehajtani, és még beteget is jelentett, végül Kosmel, aki a felettese volt határozottan megparancsolta neki ezt. Bacušan állítólagos szökéséről is megállapította a bíróság, hogy a vádlottak nem mondtak igazat. Bacušan meggyilkolása jóval távolabb történt a tábortól, nem is hallhatták a lövéseket, tehát minden, a szökésre vonatkozó állítás csak félrevezetés. Több tanú is, akinek nem állt érdekében mást állítani, közvetve vagy közvetlenül megerősítette, hogy Bacušant a tábortól távol lőtték le és erre Kosmel, Smetana és Jančo egyetértésével adott parancsot. A bíróság megállapítása szerint a három vádlott gyilkosságot követett el. Az ítélet meghozatalakor figyelembe vették az enyhítő körülményeket is: a részleges beismerést, a vádlottak kiváló szolgálati munkáját, részvételüket a haza felszabadításáért folytatott harcokban, az ellenséggel szembeni hősies viselkedésükért kapott kitüntetéseket. Súlyosbító körülményként értékelte ugyanakkor a bíróság, hogy Smetana és Jančo ismételten bűncselekményt követtek el, Smetana felbujtó volt, Kosmelt és Jančot rávette a bűncselekmény elkövetésére. Az enyhítő körülmények ellensúlyozták a súlyosbító körülményeket, ezért nem mértek ki halálos ítéleteket, csak súlyos börtönbüntetést.
A bűnösség megállapításánál a bírói szenátus mérlegelte, hogy az 1945 májusát követő forradalmi időszakban a megszállók és a kollaboránsok elleni indokolt gyűlölettől hevítve ezek a tettek nem minősültek volna esetleg jogos megtorlásnak (2)? Minden ilyen esetben ugyanakkor egyértelműen bizonyítani kellett volna, hogy az illető megszálló vagy kollaboráns volt, aki valóban bűnt követett el a cseh és a szlovák nemzet ellen. Bacušan esetében ezeket nem lehetett egyértelműen bizonyítani, ezért az ő meggyilkoltatása nem tekinthető jogos bosszúnak. Emellett a vádlottaknak elég idejük lett volna arra is, hogy jelentsék esetleges gyanújukat a rendőrségnek, elvégre egy civil személyről volt szó, akinek az ügyében a vádlottak fel sem léphettek volna. Ennek ellenére nem adták át őt a polgári szerveknek és a bíróságnak, amely eldönthette volna a bűnösségét vagy ártatlanságát.
Az alábbiakban az ítéletből szó szerint közlöm a Bacušan kivégzésének módjára vonatkozó leírást, mivel feltételezhető, hogy több áldozat esetében is hasonló módon járhattak el a parancsot kiadók és a végrehajtók:
„A főtárgyaláson a kihallgatott Pavel Krejnus lényegében azt vallotta, amit a tanúvallomásában (16.,48. sorszámok) mondott és elmondta továbbá, hogy parancsot kapott KOSMEL-től SMETANA jelenlétében, hogy két közlegénnyel vezesse el Bacušant a határhoz, ott lőjék agyon és földeljék el. Vonakodott ezt a parancsot végrehajtani és arra hivatkozott, hogy beteg. KOSMEL azonban megismételte a parancsot és azt mondta neki, hogy lovas kocsival mennek, ezért már nem utasította vissza a parancsot és szekérrel ment. Nem fontolgatta, vajon ellenszegülhet-e egy ilyen parancs végrehajtásának, jóllehet furcsállotta, hogy valakit ilyen módon lőjenek agyon és ezért hivatkozott a betegségre. Mivel azonban KOSMEL továbbra is ragaszkodott a parancs végrehajtásához és KOSMEL a felettese volt, szót fogadott. A parancs kiadásánál jelen volt SMETANA is, azt nem tudja, vajon abban a pillanatban jelen volt-e JANČO is, arra viszont emlékszik, hogy a kritikus időben ott volt a körletben, mivel röviddel előtte látta őt ott. A kérdésre azt válaszolta, hogy nem tudja határozottan, hogy a parancsot KOSMEL-től vagy SMETANÁ-tól kapta, de úgy gondolja, hogy KOSMEL volt az, és mert SMETANA jelen volt, úgy véli, hogy közös megegyezés alapján tették ezt. Két közlegénnyel és Bacušannal ment szekérrel az osztrák határhoz. A szekeret az országúton hagyták és (onnan gyalog) mentek Bacušannal, aki csak egy khaki színű hosszúnadrágot, inget és bőrcipőt viselt. Majd balra fordultak egy mezei útra, és amikor a mezei úton a főúttól számítva mintegy 70–80 méterre jutottak, miközben 2–4 lépés távolságra Bacušan mögött ment a két katona és Krejnus vagy 8–10 lépésnyire lemaradva haladt mögöttük, két rövid sorozat érte Bacušant a géppisztolyból és (Krejnus) látta, amint (Bacušan) szó nélkül a földre esett. A katonák lehúzták Bacušan nadrágját, amelyet állítólag a vádlottak egyikének parancsára vissza kellett vinniük, majd megragadták a holttestet és elhelyezték az árokba, amely az út bal oldalánál volt 1–2 m távolságra az út szélétől. Eközben megérkezett egy harmadik közlegény is lapátokkal és a három katona elföldelte a holttestet. Akkor már eléggé sötét volt, 22–22 óra 30 perc körül lehetett, és a tanú úgy gondolja, hogy meg tudná mutatni azt a helyet, ahol a holttestet elföldelték. A kaszárnyába visszavezető úton a téglagyár és a kaszárnya között találkoztak KOSMEL-lel és SMETANÁ-val, akik megkérdezték a közlegényeket, vajon minden rendben van-e, amire a katonák bólintottak és hozzátették, hogy a holttest el van földelve.
Amikor a vádlottak kijelentették Krejnus jelenlétében, annak tanúvallomása, illetve az elvégzett szembesítést követően, hogy nem adtak semmilyen parancsot Bacušan agyonlövésére, Krejnus kitartott a vallomása mellett és kijelentette, hogy hajlandó tanúvallomását esküvel is megerősíteni.
Alexandr M a s k á l tanú a főtárgyaláson lényegében megegyezően azt mondta, amit a tanúvallomásában is (14. sorszám), és hozzátette, hogy a vádlott KOSMEL főhadnagy tiszti szolgája volt és mind a három vádlottat az ezredből ismeri. 1945 júliusának egyik napján esti 7 és 9 óra között behozott SMETANA és JANČO a ligetfalui kaszárnyába valamilyen civil személyt és elvezették őt a fogdába, a barakkokba. Majd az irodába mentek, ahol KOSMEL vádlott tartózkodott és hallotta, ahogy egymás között beszélgetnek, hogy az a civil lelőtt két lányt és egy részeg férfit, akiket kivezetett valamilyen óvóhelyről. Másnap délelőtt (sic!) 4 óra körül, amikor KOSMEL főhadnagy az irodában volt, kihallgatott valamilyen közlegényt az őrségből, aki valamilyen leveleket kellett, hogy kivigyen attól a nagydarab civiltől, és valahol a városban át kellett volna adnia valamilyen alezredesnek. Ez az őr ezt bevallotta és KOSMEL elküldte őt. Ugyanazon a napon kb. 9 órakor visszament KOSMEL irodájába, ahol már ott ült SMETANA és JANČO és ott volt Krejnus is. Valaki a vádlottak közül parancsba adta (Maskálnak), hogy hozza ide a fogdából a nagydarab civilt. Rövid idő múlva az irodába vezették, ahol ott volt a tanú és Krejnus is, és mind a három, a civil férfit kihallgató vádlott. Amikor ez (Bacušan) tagadta, hogy bárkit is agyonlőtt volna, mind a három vádlott ütlegelni kezdte őt, a civil azonban ezt követően sem vallotta be a gyilkosságot. Ekkor kivezették a folyosóra és hamarosan két géppisztolyos katona jött az irodába, akiket a vádlottak a folyosóra küldtek. Mielőtt a két fegyveres katona megjelent az irodában, hallotta, hogy a vádlottak arról beszélgetnek egymás között, hogy azt a civilt agyonlövetik.
Erre 11 óra tájban éjfél előtt mind a három vádlott kiment az épület elé a lovas kocsihoz. Látta, hogy a szekéren a kocsis mellett ott ül az a civil két közlegény között. Az egyikük mellett ült Krejnus és mind a három vádlott felült a szekérre, átmentek a barakk kapuján és az országúton az osztrák határhoz mentek, a kocsi után egy katona ballagott lapáttal. Ő maga nem hallotta, hogy Krejnusnak valamelyik vádlott megparancsolta, hogy azt a civilt lőjék agyon. A katonák éjfél körül tértek vissza és magukkal hozták a nadrágot, a cipőt és a kabátot, amelyben felismerte annak a civilnek a holmiját, aki azonban nem tért vissza és ebből arra következtetett, hogy agyonlőtték. Még akkor éjjel mondták neki a katonák, akik a civillel a szekéren voltak, hogy agyonlőtték őt. Krejnus az éjjel ugyancsak mondta neki, hogy a civilt agyonlőtték, nem mondta viszont, hogy vajon a katonák lőtték-e őt agyon vagy ő maga. A kritikus időben nem volt a helyszínen, nem tudja, hol és mikor lőtték agyon a civilt, mivel nem volt jelen”.
A vallomásokból levonható legfontosabb következtetés, hogy a hadsereg (Kosmel), a katonai elhárítás (Jančo) és a politikai szolgálat (Smetana) tisztjei egymással együttműködve, teljes egyetértésben hoztak meg egy, valójában a fennhatóságuk alá nem is tartozó civil ügyében jogtalanul halálos ítéletet és adtak ki parancsot annak végrehajtására – békeidőben! A piszkos munkát, vagyis a kivégzést alárendeltjeikkel hajtatták végre, és a felelősséget sem vállalták később a tettükért, sőt megpróbálták a másikra kenni a bűn elkövetését – amiből egyenesen következik, hogy már az elkövetés idején tisztában voltak cselekedetük bűnös jellegével. Kitűnik továbbá, hogy a végrehajtó sorállomány számára a kivégzőhely ismert volt, viselkedésükből következtetve nem ez lehetett az első ilyen típusú kivégzési feladatuk. Megtudhatjuk továbbá, hogy Bacušant a köpcsényi úti barakktáborból hurcolták el utolsó útjára. A kivégzés helyszínére a (Köpcsénybe vezető) országúton haladtak egy darabig, majd valószínűleg az erődítések magasságában az útról – a menetirányt nézve – balra tértek el. A tanúk az erődelemek közelségét nem említik, míg az exhumálásról tudósító Čas napilap „ideiglenesen kiépített bunkert” ad meg tájékozódási pontnak. Bacušan sírhelyét a tanú egy földút melletti árokban jelöli meg – a (Köpcsénybe vezető) országúttól számítva 70-80 méterre (a Čas szerint a vasútvonaltól 80 méterre) -, ám ezen a ponton sem szól arról, hogy ez futóárok vagy sáncárok lett volna. A Krejnus vallomásában szereplő téglagyár viszont kiváló és egyben döntő helymeghatározásra ad alkalmat. Nyilvánvalóan a Durvay Antal által 1883-ban alapított téglagyárról van szó. A téglagyár a barakktáborhoz hasonlóan a köpcsényi út mentén terült el, egyvonalban volt a táborral. A két objektumot az országút kötötte össze, Bacušan kivégzése után a parancsot kiadók és a kivégzők Krejnus vallomása szerint itt találkoztak. Valószínűsíthetően a parancsnokok a tábor közelében, az út mellett várakozhattak alantasaikra, mivel meg akartak győződni a parancs végrehajtásáról. Figyelembe véve továbbá azt, hogy Bacušan kivégzésének helyén tömegsírra bukkantak, illetve a 11. számú erődelem irányában folytatott kivégzésekre is hangzott el tanúvallomás megállapítható, hogy az erődvonal 9., 10. és 11. erődelemeit összekötő árokrendszert folyamatosan használták kivégzés céljaira. Eddigi ismereteink alapján tehát az 1947. május 20-án megkezdett exhumálás az erődvonal 9. és 10. kiserődjeit összekötő árkokban folyhatott.
Folytatjuk!
Szabó József, Felvidék.ma
Jegyzetek:
(1) Sajnálattal jelzem, hogy a 2014-es évben már nem is lesz alkalmam a tanúvallomások megismerésére, mivel a prágai hadtörténeti archívum költözik, ezért az év végéig kutatói kéréseket már nem teljesít.
(2) A 115/46 sz. törvény alkalmazhatóságáról van szó. A bíróság részletekbe menő indoklását adta, miért nem lehetett e törvény előírásait alkalmazni a vádlottak bűncselekményének megítélésekor. E részletekkel a Čas 1947. május 27-i száma is foglalkozott rámutatva, hogy a törvény hatályba lépése óta gyakorlatilag ez lett volna az első olyan ügy, amelyben alkalmazni lehetett volna a törvény mentesítő előírásait, a bíróság azonban objektívan ítélve meg a bűnügyet mégsem tette ezt.
{iarelatednews articleid=”47738,47741,47877″}
