48581

A Tornakertben kezdődött… Egy-egy sportág meghonosodása tájainkon általában diákok révén történt.
A tizenkilencedik század végén dunaszerdahelyi fiatalemberek is tanultak a budapesti egyetemeken, s ők hozták hírül, hogy az egyik ottani sportünnepélyen futballbemutatóra került sor. A játékosok lószőrrel kőkeményre tömött, bőrrel bevont labdát rugdostak, amely nem pattant, viszont annál több bokaficamot és rándulást okozott.
A hazalátogató egyetemisták azt is elmesélték, hogy egy csapat tizenegy emberből állt, éspedig egy kapuvédőből, két ügyelőből, három korlátosból és öt csatározóból. Az angol bőrlabda csak később jelent meg a focipályákon. A budapestiek aztán Pozsonyba is ellátogattak. 1899 áprilisában bemutató meccset játszottak a Pozsonyi Torna Egylet pályáján. Ez a labdakergetés annyira elbűvölt néhány dunaszerdahelyi sportkedvelőt, hogy otthon is áradoztak az új játékról. (Akkoriban a városkában főként a birkózás, az atlétika és a torna érdekelte az ifjakat.)
1902-ben a város két holdnyi területet bocsátott a sportolni vágyók részére. Így jött létre az ún. Tornakert. E bekerített területen már nemcsak futkároztak meg ugráltak, nemcsak dobálták a labdát, hanem rúgták is a bőrt. Ez adta az ötletet: alakítsanak testnevelési egyletet. 1904-től máig – immár 110 éve! működik az egyesület csapata, a DAC, a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club, bár a történelem viharaiban más-más néven szerepelt (VAS, DÖMKE, DTC, SLAVOJ, SPARTAKUS, JEDNOTA…)
Az első vezetők Grünberg Ármin, dr. Stern Ernő, dr. Lengyel Béla, Kornfeld Ármin, dr. Garzó Aladár, dr. Marschal János, Faludi András, Kozma Róbert és mások voltak. Alig osztották el a tisztségeket, s döntötték el, hogy a színük sárga-kék lesz – hosszában kék-sárga csíkos mez, sárga nadrág, sárga sportszár – máris összeállt a csapat. Később a Csehszlovákiai Magyar Labdarúgó Szövetség bajnokságában szerepelt a DAC, majd Észak-Magyarország csapataival versengett a a bajnoki címért.
A harmincas és negyvenes években a meccsek előtt és a szünetben cigányzene szórakoztatta a nagyérdeműt, és ha a csata hazai diadallal ért véget, a hármas sípszó után is szólt a zene! Sokan táncra is perdültek. Néhány név a hőskorszak, a harmincas években játszó focisták közül: Grünberg Samu, Burger Laci, Ollé István, Takács Bandi, Schnittzer Mendi, Brezina Pista, Kosztra Pali, Kohn Hugó.
Most pedig ugorjunk egy nagyot az időben, s szökkenjünk 1979-ig. Szikora György, akiről nemrég sorozatot közöltünk, akkor a divíziós poprádi csapat edzője, sőt, egyúttal játékosa 32 évesen. Ugyanezen év tavaszán a dunaszerdahelyi csapat kiesésre áll a divízió nyugati csoportjában.
A DAC vezetői gondolnak egy merészet és leszerződtetik a volt válogatott csatárt, akit a brazil sajtó annakidején fehér Pelének nevezett el. Szikora, aki a legnépszerűbb (cseh)szlovákiai magyar ember volt, Dunaszerdahelyen 1979 nyarán a DAC játékosa és az edző Hrivnák segítője lesz. Nemsokára aztán ő válik a sárga-kékek mesterévé, és attól kezdve csodák sorozatát éli meg a DAC – megnyeri a divíziót, feljut a Szlovák Nemzeti Ligába, tehát az országos második ligába, majd – harmadszorra – akkor Pecze Károly edző vezetésével, – a sárga-kékek a csehszlovák szövetségi bajnokság mezőnyében találják magukat!
Szikora később visszatér Dunaszerdahelyre és csaknem országos bajnokságot nyer a DAC-cal! Ő volt hát a máglyagyújtó, ő lobbantotta fel a csallóköziek és minden felvidéki magyar szívében a szép és eredményes játék láttán az összetartozás lángját! Ebben a sorozatban nem vele foglalkozunk, hiszen azt nemrég megtettük, de a DAC történetéből az ő személye kihagyhatatlan.

(Folytatjuk.)

Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László

{iarelatednews articleid=”48515″}