Október 21-én ünnepli 70. születésnapját a felvidéki kulturális élet egyik kiemelkedő személyisége, a Kassán született Reiter István hegedűművész.
Polgári családból származott, a három fiútestvér mindegyike zenét tanult. A szülők gyermekeiknek olyan tudást akartak biztosítani, amellyel fenn tudják tartani magukat, ha kell, akár utcai zenészként is. Ez a háborús időkben rendkívül sokat jelentett. Istvánnak a hegedű jutott. 13 évesen a pozsonyi konzervatóriumba került. Leérettségizett, majd főiskolán folytatta tanulmányait, ahol már negyedéves hallgatóként felvették a Szlovák Filharmóniába. ahol gyakran a koncertmester szerepét is betöltötte. És ott is maradt – csaknem három évtizedig. És közben tanított a konzervatóriumban. Sokat utazott, a vasfüggönyön túlra is, 26 évesen már egy belgiumi zenei ifjúsági rendezvényen is fellépett. A világ számos pontján fellépett, Japánban és Amerikában is. Európában szinte mindenütt, leggyakrabban Bécsben.
Mindig élénken figyelte a közélet alakulását, a rendszerváltozás idején egy rövid ideig azzal a gondolattal is eljátszott, hogy aktív szerepet vállal benne. „Láttam, hogy a szocialista időkben miképp likvidálták, lényegében erőszakosan kitelepítették szülővárosom, Kassa magyar polgárságát. A Beneši dekrétumok fájdalmas emléke ma is ott él az emberben. Örültem a rendszerváltozásnak, nevem is már elég ismerősen csengett a pozsonyi értelmiség körében, volt tehát realitása, hogy a politika irányába forduljak. Amit viszont azóta láttam és tapasztaltam, most mégis azt mondom, hál’ istennek, hogy mégsem így lett. Azt hiszem, ha a politika légkörében maradok, nem bírtam volna azt elviselni, és már most a temetőben lennék. – A mai napig a régi idők levét isszuk. Annak, ahogy a magyarság kultúráját, értelmiségét leépítették. Az akkor belénk ívódott félelemnek ma is van maradványa, belé van kódolva ebbe a szerencsétlen népbe. Míg ebből kievickélünk, az egy hosszú folyamat. Nyugaton könnyebben ment a háborúk utáni talpraállás, mert ott nem zúzták szét a polgárságot. De minálunk a kapitalistáknak minősített, akár két doktorátussal rendelkező polgárnak néha csak a hólapát jutott. Most már eljutottunk odáig, hogy felnőtt egy újabb generáció, akik pótolhatják a hiányosságokat” – mondta.
Imádott feleségével, Lelkes Júliával Éberhardon élnek. Két gyermekük van, Éva és ifjabb István. Nagy örömére fia ma zenésztársa is egyben, gyakran lépnek fel együtt. „Elfogultság nélkül mondhatom a fiamról, hogy nagyszerű szakember. De ő nem az én kívánságomra lett zenész, saját maga, tudatosan döntött a hegedű mellett. Eleinte én nem is akartam ezt, mivel a zene egyre inkább piaci áru, mint kulturális érték. Egy könnyebb szakmát kívántam volna neki, bár ebben a világban nehéz rangsorolni a szakmákat, hogy melyik a könnyű és melyik a nehéz. Ezt példázza Éva lányom esete is, aki egy egész más területen, rengeteg munka után jutott a szakma csúcsára, és bár annak nincs köze a zenéhez, rá is éppoly büszke vagyok, mint a fiamra”.
Boldog embernek vallja magát, amihez a négyéves Bence István unoka is nagyban hozzájárul. „Én állandóan boldog vagyok. Egyszerűen nincs okom arra, hogy ne legyek az. Figyelem az életet, és csodálom, nem tudom, hogy mi az unalom. A csodálkozásnál jobban már csak szégyenkezni tudok. De aki képes a csodálkozásra, már eleve nem lehet boldogtalan. Persze ez attól is függ, hogy kinek mit jelent a boldogság. Nekem az, hogy az embernek jó közérzete és tiszta lelkiismerete legyen. Az tudnunk kell, hogy az élet nem zökkenőmentes, harcolni kell mindenért. Az élet folyamán rengeteg kegyelemben és jóban részesültem, amiért hálás lehetek a jó istennek. Már az is, hogy élek, és most itt beszélgethetünk, egy csoda, hiszen két bombázás között jöttem a világra, majd gyermekoromban megannyi betegségen estem át. És ha mindezt követően a feleségemmel együtt látjuk, hogy miképp nőnek fel gyermekeink, mitől legyek boldog, ha nem ettől.”
Isten éltesse.
Oriskó Norbert, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”39527,38854″}
