49821

A Rákóczi Szövetség novemberi klubnapján Boráros Imre színművészünk találkozott tisztelőivel a Magyarság Házában. A meghívás az immár Kossuth-díjas alkotónak szólt, aki ritkán tapasztalható, szívből jövő vallomással ajándékozta meg hallgatóságát.
Az idén hetven esztendős, félévszázados művészi pályát befutott művész elmondta, hogy gyermekkorában szüleivel és nővérével együtt áhitattal hallgatta Pozsony-Vereknyén a Magyar Rádió műsorait, köztük a színházi közvetítéseket, s miközben az elhangzó szövegeket követte, megelevenedtek lelki szemei előtt a darab szereplői. Már akkor részese lett annak a varázslatnak, amely egy-egy emlékezetes előadás során érinti meg a közönséget: itt fogant meg benne a színi pálya iránti vágyakozás.
Boráros Imre sorsa úgy alakult, hogy életét teljes mértékben kitöltötte a közönség és a haza szolgálata. A második világháború utáni felvidéki magyar színművészet három meghatározó alakja közül – Galán Gézáról, aki sajnos, már nem él – Dráfi Mátyásról és róla van szó – ő a legfiatalabb. Ők mindegyik színi műfajban kimagaslottak, filmszerepeket is szerepeket, önálló estekkel járták a (cseh)szlovákiai és más országbeli településeket, sőt: saját kisszínházakat alapítottak.
Boráros Imre és Dráfi Mátyás napjainkban is szolgálja a magyar kultúrát és a hazát, őrzi az anyanyelvet, szórakoztatja és neveli közönségét. Kossuth-díjas színművészünk az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába is elvitte honfitársaihoz művészetét, ellátogatott a Nyugat-Európában élő magyarokhoz. A Boráros-est közönsége részletet hallott a Dózsa-monodrámából, meghallgatta Gyurcsó István híres, a nagyszülőkről és az unokákról szóló költeményét – a határon túli magyar családok ősi szülőföldjén gyakori az a fájdalmas helyzet, amikor a látogatóba érkező unokákkal már nem tud szót érteni a nagymama és a nagyapa, mert nem érti egymás nyelvét.
Amikor a negyedik Kossuth-díjas felvidéki magyar megszületett, még folyt a második világháború, majd jöttek a Benes-féle dekrétumok, a teljes jogfosztottság, a kitelepítések és az elüldözések. Ez volt az az időszak, amelyben az új diktatúra elvette a csehszlovákiai magyarságtól az anyanyelvét, a történelmét, az elüldözöttek házaiba idegenek telepedtek, s aki nem volt hajlandó megtagadni a nemzetiségét, s nem vallotta magát szlováknak, az ellehetetlenült.
Boráros Imre évtizedeken át közvetítette a megalázott és kirabolt felföldi magyarság felé kiváló költőink és íróink műveit, melyekben mindig felizzott a szabadságvágy, az igazság és a becsület, a magyar érzésvilág Isten-közelisége. Széchenyiről, Esterházyról, Mindszentyről szólt a színpadokról, felmutatta a magyar lelket, s bár alkalma nyílt volna rá – nem lett belőle szlovák színész. Mindent odaadott a hazájának,s nem várt el érte cserébe semmit. És mégis mindent megkapott: tavasszal a gyönyörűen felújított Országházban a legmagasabb állami kitüntetésben részesítette a hazája! Nem csoda, hogy a Magyarság Házában rendezett estjén meg-megcsillantak könnyei.

Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”46154,45505,45013,44599,44591,44590″}