50516x

Az ENSZ közgyűlése 1948-ban december 10-én fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Így két évre rá ez a nemzetközi szervezet döntött úgy, hogy ez lesz ezeknek a jogoknak a napja.
Ez olyan alapvető polgári és politikai jogok összessége, mint az élethez, a szabadsághoz való jog, a véleménynyilvánítás szabadsága, a törvény előtti egyenlőség. Gazdasági, szociális és kulturális jogokat, vagyis a kulturális életben való szabad részvétel jogát, az élelemhez, neveléshez és munkához való jogot deklarálják. Ezek nagyon nemes célkitűzések, ám csupán egyéni jogokat hirdetnek. Például kulturális jogokat szervezetten lehet csak gyakorolni. Ezért van szükség kollektív jogokra. De ettől a legtöbb állam és nemzetközi szervezet úgy fél, mint ördög a szenteltvíztől.
Tavaly június 27-én és 28-án Bécsben konferenciát tartottak az emberi jogokról abból az alkalomból, hogy húsz évvel korábban ugyanott elfogadták a Bécsi Nyilatkozatot és Programtervet (Vienna Declaration and Programme of Action, VDPA), melyet napirenden tartanak. Ez állítólag kikristályosította azt az alapelvet, hogy az emberi jogok egyetemesek, oszthatatlanok, egymástól függőek és összekapcsolódnak, valamint elkötelezik az államokat tekintet nélkül azok politikai, gazdasági és kulturális rendszerére, az emberi jogok minden ember számára való előmozdítása mellett. Három kulcsterületre összpontosítottak. A jogrend erősítésére, vagyis arra, hogy az emberi jogi sérelmek áldozatainak joga legyen a hatékony jogorvoslathoz. A nők jogainak egyetemes elismerésére és a végrehajtás hiányosságainak kezelésére, valamint a 2015-öt követő fejlesztési napirend emberi jogi alapú megközelítésére.
Nem tudom, ki emlékezik már erre a rendezvényre, melyen tízezer küldött vett részt. Bizonyára kevesen, mert ez is csak egy volt a sok tanácskozás közül, mely szintúgy nem hozott áttörést, mint az 1993-as VDPA.
S ezen a napon így gondolhatunk Žák-Malina Hedvigre, Esterházy Jánosra és a beneši dekrétumokra is. Ők és ezek a demokrácia lakmuszpapírjai. Megmutatják a hatalom és társadalom kendőzetlen állapotát.
Az ausztriai szudétanémetek egyesülete, a Sudetendeutsche Landsmannschaft ebből az alkalomból nyilatkozatot küldött szét. Emlékeztetnek benne, hogy 1975-ben az ENSZ-hez, majd egy évre rá annak genfi székhelyű emberi jogi tanácsához, 1993-ban a Bécsben megrendezett Emberi Jogi Konferenciához nyújtottak be petíciót, amelyben követelték a jóvátételt és rehabilitációt a kényszermunka, népirtás és vagyonelkobzás áldozatai számára. Mindez a borzalom az 1945/46-ban foganatosított beneši dekrétumok következménye volt.
Megállapítják, hogy az ellopott vagyon nagy része még mindig a Cseh Köztársaság állami tulajdonában van. A visszaszolgáltatás vagy kártérítés ésszerű megoldás lenne. E dekrétumok fenntartása tűrhetetlen, hiszen azok sértik a nemzetközi jogot és az emberi jogokat. Az éltetett kollektív felelősség fogalma elfogadhatatlan az Európai Közösség számára. (Legalábbis a kinyilatkoztatás szintjén mindenképpen!) Az, hogy a németeket és magyarokat államilag megbízhatatlanoknak bélyegezték. (Az áldozatokon kívül ez sem zavar nemzetközi színtéren senkit.)
A szudétanémetek ausztriai szervezete ellenzi a háborús ellenségeskedést és a nemzeti alapú gyűlölködést és elítéli azt. Elítélik azokat a kísérleteket, melyek relativizálják a totalitarius bűncselekményeket, ezért a népirtás megállapítása ebben az esetben indokolt.
A megoldatlan problémákat nem lehet tabuként kezelni, hanem törekedni kell a megoldására – fejeződik be a nyilatkozat.
Ma tehát gondoljunk arra, még sok erőfeszítésre lesz szükség, hogy a nyilatkozatokban, szónoklatokban és néha a törvényekben megfogalmazott elvek a valóságban is érvényesüljenek. Ne tátongjon űr a gyakorlat és elvek között. Ne csak porhintés, vagy írott malaszt maradjon mindez. De az is világos, hogy helyettünk senki sem fogja a forró gesztenyét a tűzből kikaparni. A jól kereső politikusok lusták, inkább szőnyeg alá söprik a problémákat. A hullahegyekre, kegyetlenkedésekre, elrontott életekre, elzabrált vagyonokra és a méltányos megoldásokra nem szívesen gondolnak. Ezért ugyanis dolgozni kellene. Ezen a napon tehát egyelőre nincs mit ünnepelnünk! De azért a deklarációk azért arra jók, hogy a hatalom birtokosai orra alá minduntalan odadörgöljük mulasztásaikat. Ebben nem szabad elfáradnunk és elfásulnunk.

Balassa Zoltán, Felvidék.Ma
{iarelatednews articleid=”43454,50381,49670,50487″}