Nézem az idős embert, ősz fejét, sovány arcát, egyenes tartását – és meg kell, hogy valljam, szimpatikus nekem. Szimpatikus az a határozottság is, amellyel a szavait megformálja. Jóval nyolcvan fölött jár, a mozgása már darabos, nehézkes, de az akarat ott sugárzik a mondataiból. Sokan nem is értik, mit akar: egy harminc évvel ezelőtti történetről beszél, a híres-hírhedt angliai bányászsztrájkról, egy hatalmas politikai küzdelemről, s annak egy mellékhajtásáról, amelynek ő akaratlanul is a szenvedő alanyává vált.
Reggel még nem gondoltam rá, hogy ennek az idős angol embernek a gondjai is az én vállaimra zuhannak. A Petíciós Bizottság svéd elnök asszonya nagyon megörült, amikor meglátott, s minden előzetes figyelmeztetés nélkül arra kért, hogy vezessem a bizottság aznapi ülését, mert nagyon rosszul érzi magát, orvoshoz kell mennie. Jöttek tehát sorban a spanyol környezetvédelmi problémák, a norvégiai és angliai örökbefogadási folyamatokkal kapcsolatos kifogások, a furcsa olasz helyhatósági döntések által előhívott petíciók – s a végén még ez az idős ember is, aki négy, mára már elhunyt kollégáját is képviselte a bizottság előtt, s aki megtört egészséggel, de töretlen akarattal az igazukért jött ide, Brüsszelbe. Végigjárták már az elmúlt három évtizedben az összes brit és európai fórumot, s mindenütt elutasították őket. Most mégis, harminc év után is, az igazság létezésébe vetett hit hozta ide őt, az Európai Parlament Petíciós Bizottsága elé. S mondja, jól megformált, határozott mondataival mondja a történetet, mondatai csiszoltságán érződik, hogy sokadszor teszi ezt.
1984. március 6-án a történelem egyik legnagyobb sztrájkja tört ki Nagy-Britanniában. Az 1979-ben hivatalba lépett konzervatív Margaret Thatcher, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke évek óta készült az erőpróbára a szénbányászokkal, akiknek sztrájkja 1974-ben megbuktatta Ted Heath kormányát. A költségvetésre súlyos teherként nehezedett a veszteséges bányák támogatása, így már 1981-ben tervbe vették 23 üzem bezárását. A sztrájkfenyegetés hatására a kabinet akkor visszakozott, de a Vaslady megkezdte a szénkészletek felhalmozását és az erőművek olajra átállítását, hogy az elkerülhetetlennek látszó sztrájk ne béníthassa meg az ország energiaellátását.
Thatcher asszony 1983-ban Ian MacGregort nevezte ki a Nemzeti Szénbányászati Tanács elnökének, ami hadüzenettel ért fel: az üzletember korábban a vasipart „szedte ráncba”, igaz ennek ára a munkások felének elbocsátása volt. A másik oldalon a legerősebb brit szakszervezet, a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (NUM) állt, élén a heves, baloldali nézeteiről ismert Arthur Scargill-lel.
A kormány 1984 elején bejelentette, hogy több mint 20 gazdaságtalan bánya bezárását tervezi, ennek nyomán vadsztrájkok kezdődtek. 1984. március 5-én a Barnsley melletti Cortonwood bánya munkásai tiltakozásként kisétáltak a tárnákból, a következő nap sztrájkőrségek jelentek meg a yorkshire-i és nottinghamshire-i bányáknál, a munkabeszüntetésekhez a skót bányászok is csatlakoztak. Március 12-én Arthur Scargill bejelentette az országos sztrájkot, ekkorra a 187 ezer brit bányász fele tette le a szerszámot.
A munkabeszüntetés kiszélesedésére a kormány a rendőrség bevetésével reagált. Őszre az is kiderült, hogy a bányászok egyedül maradnak: a szakszervezeti unió (TUC) és a másik bányászszakszervezet nem állt melléjük, a sajtó ellenük tüzelte a közhangulatot, Scargillt szovjet és líbiai ügynöknek bélyegezték. Scargill elutasította a kompromisszumos megoldást, de őszre sok bányász és családjának anyagi helyzete vált nehézzé. Egyre többen döntöttek a munkafelvétel mellett, őket társaik gyáváknak, sztrájktörőknek minősítették. Összetűzések robbantak ki a dolgozó munkások és a sztrájkőrség között, ezeknek a rendőrség igyekezett elejét venni, de a sztrájk végén tíz halálesetet számoltak össze. Országos megrendülést váltott ki annak a taxisofőrnek a halála, akinek egy betontömböt dobtak az autójára, amikor egy bányászt vitt munkahelyére.
Karácsonyra a sztrájk kifulladt, a sztrájkalap kimerült, a sztrájkoló bányászoknak még a tüzelőre sem maradt pénzük. Március 3-án (majdnem egy évvel a munkabeszüntetés kezdete után) a NUM kis többséggel a sztrájk beszüntetése mellett döntött. A szimbolikus küzdelemben a konzervatív kormány győzött.
A sztrájk kezdeti fázisában a hajógyári munkások is támogatták a bányászokat. Az idős úr négy barátjával szakszervezeti vezető volt egy liverpooli hajógyárban. Elbarikádozták magukat a gyár területén, de hozzájuk is betörtek a rendőrök, ütöttek-vertek mindenkit, aki csak a keze ügyükbe került, az öt vezetőt pedig bevitték az egyik legdurvább angol börtönbe, ahol négy hónapig – a bácsi szavai szerint törvénytelenül – fogva tartották őket, s nagyon durván bántak velük. A bácsika és társai egyet akarnak csupán: kérjen tőlük bocsánatot a szerintük törvénytelen, durva bánásmódért a brit kormány. Harminc éve kérik ezt, hiába.
A társak közben elhullottak, ő is megöregedett, de az igazságérzete nem hagyja nyugodni. Az Európai Emberjogi Bíróság másodszor tanácsolta el őt – de ő az a típus, aki visszajön az ablakon, sőt a kéményen át is, ha az igazát keresi. A felszólalási ideje is lejárt már, de hagyom beszélni őt, hadd fejezze be a gondolatait. Az egyik fiatal kolléga finom célzással próbálja jelezni, hogy talán nem kellene már egy ilyen régi történetet újból felújítani. Miért kell az ilyen sztorit újból napirendre tűzni? – kérdezi.
A bácsika arca kigyúl, kihúzza magát: „Ez, kérem, számomra a becsület dolga” – válaszolja. „Lehet, hogy mi is követtünk el hibákat, de ez még nem ok arra, hogy az állam úgy bánjon velünk, mint az állatokkal. Nekem a méltóságom fontos, én tisztességes emberként éltem és úgy is akarok meghalni” – mondja.
Talán üzenni akart ezekkel a szavakkal? A néha megnyomorított gerincű, posztkommunista kelet-európaiaknak is?
(Megjelent a Szabad Újságban)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”51281,51216,50832″}
