Az alábbiakban Kassai Gyula Barsi Református Egyházmegye esperesének székfoglaló beszédjét közöljük. Elhangzott január 31-én a lévai református templomban.
„Krisztus azonban mint Fiú hű a maga házához. Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Zsid. 3,6
“Kedves Testvéreim az Úrban! Emlékszem, amikor a barsi egyházmegyébe érkeztünk, nagyon nagy volt az itt élő közösségekben a vágy a békesség, a nyugalom után. Sok helyen hiányzott a bizalom.
Ezt újra fel kellett építeni. Küzdelmes, de mégis szép évek vannak mögöttünk. Nagy volt a feladat, mert a testnek mindig egy újabb és újabb része kezdett el sajogni. A sebek újra és újra felszakadtak.
Egy ilyen helyzetben kellett újra megtalálni az Istent, csak a lényegre figyelni és felismerni, hogy az egyház Ura egyedül Jézus Krisztus.
Református őseink a templomainkat Istennek építették, hogy ott imádják az Urat. A templom – az Úr háza. Az egyház – Krisztus teste, az ő tulajdona, tulajdon vérével vásárolta meg.
Istenre, és nem az egyházára kell elsődlegesen tekinteni. Jézusra, aki mindig hű az ő házához.
Építeni sem tudjuk addig az egyházat, amíg azt nem maga az Isten építi.
Vagy talán azt gondoljuk, hogy mi építjük, mi alapozzuk meg, mi védjük meg, ha jön a vihar, mi állítjuk talpra, ha elesett valaki? Nem, mindez Isten munkája. Ő építi, ő tartja meg, ő bővíti és erősíti, azt is, ami a miénk. Mi mégis mit tehetünk érte? A Gondviselőért mit tehet a gyarló teremtménye? Azon túl, hogy imádjuk, hogy szolgáljuk, mit tehetünk még érte? A szövetség ládájának fedelét sem igazíthatta meg senki, aki csak hozzá akart érni, az is elveszett. Ha az Istent akarjuk szolgálni, akkor meg kell értenünk, csak akkor tudunk tenni valamit érte, ha előbb felismertük, Ő mit tett érettünk.
Csak akkor lesz élő a szolgálatunk, ha előbb Isten munkálkodik.
Higgyük el, ő munkálkodik. Akkor is, amikor mi nem tehetünk semmit önmagunkért, vagy egymásért. Még maga Czeglédi Péter sem tehetett semmit önmagáért, a szabadulásáért. A gályán raboskodó prédikátorunk nem tehetett semmi mást, csak abban hitt, hogy az ő nyomorult élete, szenvedései is mind Krisztusé.
Csak egyet értett meg és egyet tehetett, de azt teljes lényével, szívével és hittel. Bízott Istenben, benne hitt és remélt.
Úgy, hogy közben búcsúzott a dicsőségtől, a fénytől és az élettől. Egy valamihez ragaszkodott, amitől nem szakít el semmi. Krisztushoz, aki hű az ő házához. És az ő háza mi vagyunk. Ez a legtöbb, amit mi is tehetünk, ha életünk roskadozik, ha meghasonlott állapotból fel akarunk kelni. Bíznunk kell és hirdetnünk Krisztust. Hogyan? Hisz Czeglédi Péter sem szólhatott gyülekezetéhez rabsága idején, nem építhetett templomokat, nem adhatott adományt valamilyen nemes cél érdekében. Nem tehetett itt semmit, ami ezekhez hasonló, el volt szakítva mindezektől.
Mégsem volt teljesen néma. Sőt, ebben a vert és megalázott helyzetben tudta a legtöbbet tenni ő, és rajta keresztül az Isten. Mert ha ő nem szólhatott, mert el volt szakítva az övéitől, Krisztus szólt általa a hívekhez és életén keresztül szól ma is hozzánk, és tesz nagy dolgokat másokon.
Sokszor észre sem vesszük, de rajtunk keresztül is utat tud mutatni másoknak. Értjük már, hogy mi a feladatunk ma, ha meg akarjuk menteni népünket, ha nagy templomokat akarunk építeni Istennek? Nem kell tennünk szinte semmi rendkívülit. Csak bíznunk, hinnünk kell, de azt teljes lényünkkel. Oda, ahova már senki sem akar állni, oda kell menni. Ott, ahol üresség van, ott, ahol félelem van, ott, ahol sötétség van, nekünk oda kell menni. Ott kell a biztatás, az erő, a hit, azon a helyen, ahová bennünket Isten állított.
Ott kell tenni, ahol a legnagyobb a kihívás. Ott van az egyház helye mindenkor. Ott, ahol háborúság van, ahol a test sajog, ott ahol a láb le akarja szakítani a kezet, ott ahol szenvedés van, ott ahol a családok szétesnek, ahol az igazságot, a jogot, az erőtlent védelmezni kell. Ott a helyünk. Oda kell mennünk.
De ne akarjunk mindent mi megoldani, jóvátenni. A mi feladatunk legtöbbször a vigasztalás, a bátorítás. Nem mondjuk azt, hogy nincs tovább, ha elfogy az erőnk, hanem álljunk fel újra. Van új kezdet. Ne mondjuk azt se, hogy minden jóra fordul. Mert nem csaphatjuk be népünket. Nem mondhatjuk azt sem, a gonosz elnyeri méltó büntetését általunk, hogy minden helyzetben mi leszünk a győztesek.
Mert lehet, hogy csak egy kor szemtanúi leszünk. Az is fontos küldetés. Krisztus tanítványai is tanúk voltak. A történelem, az igazság tanúskodik, a jövő generáció majd megítéli tetteinket és látni fogja, hogy ott voltunk-e a helyünkön, hogy a kéz segítette-e a lábat, az egyház a nemzetet és fordítva, az erős a gyengét. Majd akkor látni fogják. Nekünk most az a dolgunk, hogy azt a bizalmat, amit Krisztustól kaptunk, azt továbbadjuk, azt el ne hagyjuk.
Az a feladatunk, hogy égjen a szívünkben az Isten iránti kiolthatatlan bizalom és szeretet. El kell mondjuk újra és újra: Isten Fia hű az ő házához, egyházához, népéhez, nemzetéhez. Mi ne tegyünk semmi mást, csak a bizalmat el ne játsszuk, a reménység dicsekedését szilárdan megtartsuk, mert ezzel tesszük a legtöbbet. Legyünk szilárdak, legyünk rendíthetetlenek, munkálkodjunk az Úr dolgában, mert fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban, és legyünk oszloppá az ő templomában. Ilyen oszloppá vált az elmúlt években a lévai gyülekezet, annak gondnokai, presbiterei, az egyházmegye lelkészi kara és sok-sok gyülekezet Barsban. Ezért köszönet jár és hála az egyházmegye volt elöljáróinak is minden eddigi munkájukért, amelyet most mi tovább szeretnénk vinni. Együtt a gyülekezetekkel, a szolgatársakkal, gondnoktársammal szeretnénk mi is oszloppá válni Isten templomában. Ehhez megvan minden reménységünk, mert az Ő háza mi vagyunk. S mi együtt fogunk „a vadócba rózsát oltani” (Mécs László), „a homokszemcséket köddel összekötni” (Wass Albert) abban a házban, amely Krisztusé.
Szolgáljuk így az Urat. Pusztán azért, mert szeret bennünket. Ő hűséges és ez a legfontosabb, a többi a kegyelem dolga. Az Ő háza mi vagyunk. A mi templomunk, házunk, gyarló életünk az övé. A mi megyénk, benne gyülekezeteink, mind Krisztus tulajdona. Itt semmi sem a miénk, nem a lelkészeké, a gondnokoké, sem a püspöké vagy az esperesé. Minden Istené. Ez a tudat kell, hogy betöltse egyházmegyénk őrállóinak a szolgálatát
minden helyen, a legkisebb gyülekezet őrállóit is. Vagy azt gondoljuk, ha aggodalmaskodni fogunk, meg tudjuk tartani, amit ránk bízott? Vagy azt gondoljuk, ha mindez az övé, akkor lemondott róla, lemondott egyházáról és papjairól, lemondott híveiről, lemondott arról, amit századok építettek. Ne legyünk ilyen kicsinyhitűek. Tessék Uram, csak vedd kezedbe azt, ami a tied. Tied a szívünk, a házunk, az egyházunk, a nemzetünk. Máris nem kell félni attól, ha elrontunk valamit. Szabad e beletörődnünk bármibe is? Bele lehet törődni abba, hogy fogy az egyházunk, népünk, nemzetünk? Bele lehet törődni abba, hogy intézményeink elsorvadnak, hogy határok közé szorítanak és a szülőföldünkön idegenként néznek ránk?
De mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Minden Istentől függ. Ezt kell megérteni és ezért kell szolgálni minden nap, és a reményt soha sem szabad feladni. Ő fel fog építeni, meg fog védeni. Oda küld a templomához, a közösségedhez, hogy betöltsd a küldetésed. Mert úgy döntött, hogy szolgákat hív el, akiknek megbízatást ad, hogy abban mások előtt és másokkal együtt járjanak, és együtt hirdessék a reménység dicsekvését. Mert csak ezzel az eggyel lehet dicsekednünk. A reménységgel, ami mindent felülmúló erő. Ámen” – zárta prédikációját Kassai Gyula.
Felvidék.ma
Fotó: Mészáros Lajos
{iarelatednews articleid=”51554″}
