A karsztvidék domináns, központi részét alkotja. Nagyságával, formajellegével, élő és élettelen gazdagságával Közép-Európában „vetélytárs” nélküli karsztplató.
Földtani felépítésében a másodkori triászkorban keletkezett wettersteini mészkövek az uralkodók, de a kéregmozgások révén a mészkőrétegeket több helyen homokkő- és agyagpalasávok szakítják meg, tarkítva így a fennsík geológiai formakincsét és egyben gyarapítva a külszíni és földalatti karsztvizek mozgásának tárházát.
Északon és nyugaton a Csermosnya, illetve a Sajó völgyéből meredeken emelkedik ki, délen sekélyen lejt a Putnoki-dombság és a Rima-medence felé. Keleten két hosszan elnyúló kiszögellése az Alsó- és Felső-hegy.
Maga a fennsík és peremvölgyei is már a régmúlt történelmi időkben lakottak voltak. A kőkorszakok különböző időszakaiból származnak őskori leletek alátámasztják a fennsík lakottságát a paleolittól (csiszolt kőkorszak) kezdődően napjainkig. A fennsíkon és egyben a karszt összes platóin csak két település létezik, illetve maradt meg: Szilice és Borzova. Szilice esetében még pontosítani kell, ugyanis jelenlegi létezését három elődfalunak (Feketefűz, Ardócska, Kisfalu) köszönheti, amelyek ma már nem léteznek. Mindhárom település bővizű forrás(ok) mellett létesült.
E két község a fennsík szívében fekszik három kilométerre egymástól, ahol az említett geológiai adottságok miatt állandó vízmennyiség található a kiépített (rakott) kutakban. A határban előforduló összes karsztforrást a lakosság kitisztította, karbantartotta és szinte szent helyként kezelte. A forrásvizek tisztaságát a forrásokban élő, úszkáló vízi bolharákok jelezték, amelyeket a helybeliek babaruzskának kereszteltek el. A bővizűbbeket az emberek kibővítették, kikövezték és gémeskútemelőkkel működtették. A Felvidéken a gémeskutak csak itt maradtak meg – igaz, ezek is siralmas állapotban, kivéve az újonnan felállított gyükerréti gémeskutat. Fél évszázada még működtek Zepcében, Vizes Kazlakban, Mocsáron, Rakattyán Borzova mellett és Szilicén, a község belterületén.
A fennsík lábánál eredő bővizű források közül nevezetesek a: Buzgó-, Vár-, Nagykő-, Pisztráng- (ebből kapja Rozsnyó ivóvizének egy részét), Margit- (Fehér-), Fekete-, Kecsői-, Tohonya-, Lófej-, Mogyorós kúti-, Sólyom-forrás.
A föld alatti világ képződményei a barlangok, zsombolyok. Közismertek a: Domica–Baradla-rendszer, Buzgó-, a Gombaszögi-, az Ardói-, a Sólyomkői-, a Kisfalusi-barlang, a Szilicei-jégbarlang. Aknabarlangjai (zsombolyai) közül a: Barazdolás-, az Ikri-zsomboly, a Kisbikfa-, a Nagybikfa-, a Kis-zsomboly, a Furjánszögi-, a Nyírsári-zsomboly.
Az évszázados gazdálkodás (állattartás, csekély növénytermesztés) rányomta bélyegét a fennsík felszíni változásaira. A fennsíkot a múlt század első feléig körülbelül 50 százalékban legelőként és kaszálóként hasznosították. A gazdák minden hozzáférhető zugot kilegeltettek, illetve kaszáltak. Akkortájt a fennsík a kopár karszt képét mutatta.
Ebben az időben a fennsíkon kb. 1500 szarvasmarha (fejőstehenek, első- és másodfüves üszőgulya, ökörgulya), egy ménes, egy disznókonda, 2 500 juh legelt. Ennyi állat legelése, patáinak taposása, ürülékük hatása igénybe vette a gyeptársulásokat, viszont a disznótartást (konda legeltetését kivéve) a pásztorok ügyeltek a rétek, legelők eltartó képességének a betartására. A szarvasmarhák szabad legeltetésénél ez jól működött, rosszabb volt a helyzet a juhkosarazás esetében, főleg csapadékos években. A két falu lakossága minden évben rendszeresen végezte a legelők tisztítását (bokorirtás, kőszedés). A mai időkre ez az évszázadokon át működő gazdálkodási mód felszámolódott, és a kaszálók, de legfőképpen a legelők nagy részét a cserjésedés, bokrosodás, erdősülés különböző stádiumai veszélyeztetik. Ez a 6 000-6 500 éves lassú erdőirtások gyorsított ellenkezőjét, a természetes visszaerdősülést szemlélteti.
A hagyományos kézi kaszálást Szilice és Borzova lakossága több 100 hektáron végezte, ami a nagy távolságok, a töbrös, köves felszínen és a vízhiány miatt vértizzasztó munka volt. Ilyenkor a férfiak csoportosan kint háltak a réteken, az asszonynép és gyerekek feladata volt naponta kihordani a kaszások eledelét és ivóvizét.
Június végén, júliusban az egész határban pengett a kasza, szólt a magyarnóta kaszálás
közben és takarodó előtt is. Ehhez társult délután és este a tücskök, kabócák, szöcskék milliós egyedszámú szerenádja. Mivel a hosszú kilométereket róva mind ennek a részese voltam, bárminemű túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ilyen meghitt, ötvözött hangulat nincs több a világon.
Mára ez a hangulatos földi jelenség megszűnt. A kaszásokat gépek váltották fel, magyarnótát is ritkán hallani, csupán a rovarvilág muzsikusai nem adták fel, fittyet hányva a mindenkori társadalmak és izmusok letűnő változásaira.
A fennsík vegetációs viszonyaira az erdősültség arányának a növekedése jellemző. Míg az 50-es években alig 50-55 %-ot tett ki, mára 70-75 % körül ingadozik. Ez egyrészt a kopár részek és a legelők fásításának, másrészt a spontán magvetényüléses erdősülésnek a számlájára írható. A természetes vegetáció képét mind a kétfajta benövés károsítja, mert az erdei, a fekete, a lucfenyő, valamint a nyír és rezgőnyár tájidegen fajok.
A természetközeli rétek, félszáraz gyepek, a töböroldalak sziklás gyeptársulásai még fajgazdagok, és őrzik a néhai, ősi sztyeppei vegetáció karakter- és pionírfajait.
Egy különleges társulásegyüttes található a Legyes, a Veszett-mészkemence, a Belső- és a Kilső-Sásbik néhány tízhektáros foltján. Ez nem más, mint a néhai kocsánytalan tölgyes erdő szálalásával, csonkításával kialakított hagyásfás legelő. Tájképileg nagyon tetszetős a hatalmas töbröket szétszórtan díszítő, égig érő tölgyek látványa, a gyepszint pedig extenzíven használt marhalegelő.
Növényvilágának nevezetes faja a Felvidéken csak itt található kakasmandikó, vagy ahogyan a helyiek nevezik, a piros hóvirág. 
Európa egyik legszebb kora tavaszi, már márciusban nyíló ékessége. A gyertyános-bükkös, szálas erdőkben még százezres rózsaszínű virágszőnyegei vannak. Hagymájának formája és foltos levelei antropomorfizálásra késztetnek, ezért egyéb népies nevei: nyakagyar, kurvavirág, kankósdi (a nemi betegségek – kankó, szifilisz emberi testen megjelenő foltossága révén). Több európai ritkaságú faj itt éri el elterjedésének legészakibb pontját, mint a magvasodró, mérges sás, a keskenylevelű árvalányhaj.
A 2-2 párból álló parlagi sas- és kerecsensólyom-állomány már a múlté, csakúgy, mint a 100 ezres (lehet milliós) egyedszámú ürgéé. Üde foltjai a vízszegény fennsíknak a geológiai változásoknak köszönhető időszakos patakok, forráslápok, mocsárrétek. Ezek egyikén nő a bánsági sás, a széleslevelű ujjas kosbor, a szibériai nőszirom.
Az északi peremfennsíki sziklák jégkorszaki maradványfajokban gazdagok, mint a tátrai szegfű, a tátrai hölgymál, a havasi iszalag, a havasi ikravirág, a cifra kankalin. A madarak közül itt fészkel a vándorsólyom, a békászó sas, az uhu, az urali bagoly.
A Szilicei-fennsík környezete évezredes együttélésben alakult a természet és ember közös kölcsönhatása révén. Nagyon érzékeny, sérülékeny kapcsolatrendszer ez, amely a „mindent tudó, csodatévő” ember jóvoltából felborulóban van.
A bárminemű védelmi, biztonsági rendszerek nélkül megépített Barátság-kőolajvezeték, a négysávú gázvezeték és a magasfeszültségű légvezetékek hálózata egyáltalán nincs barátságban a fennsík évmilliókon át formálódó belső egyensúlyával.
Azt, hogy ezen a fennsíkon mégis jó, érdemes élni, magyarként alkotni, egy minden magyarázkodást mellőző rövid eseménnyel illusztrálom. Gyömbér Zoltán ismerősöm, amikor a borzovai kőbányában (kőfejtőben) dolgozott (ott fejtették a borzovai márványt), egy októberi napon találkozott a kőfejtőnél id. Ferencz Béla bácsival, aki éppen kaszálta a néhány centiméteres füvet (sarjút). Kérdezte tőle, hogy érdemes-e ezt a füvet kaszálni. Ő azt felelte: „Fiam, amíg egy juh pofával tudok kaszálni, addig érdemes.” Ebben a tömör, frappáns válaszban benne van a magyar föld szeretete, a munka iránti tisztelete, és a Szilicei-fennsík természete iránti alázatosság. Mára hova tűntek mindezek?
Gordon László/Felvidék.ma
