Népszámlálások, iskolai beiratkozások idején gyakran emlegetjük a szomorú tényt: fogyóban van nemzetünk, rohamosan csökken összlakosságunk száma. Azt is megállapítottuk, miért van ez. Az okok közt szerepelnek a demográfiai problémák, a belső és külső migráció: azaz nemzetiségünk megannyi tagjának szlovák területekre való elköltözése, az anyaországba történő áttelepülése, vagy éppen a távolabbi országokba vándorlása. Aztán gyakori az is, amikor saját szülőföldjén asszimilálódik az ember. Ez lehet a vegyes házasságok következménye, de sok-sok olyan eset is előáll, mikor a nem anyanyelvi iskolába járt egyének vallják magukat felnőtt korukra szlováknak.
Írásomban a demográfiai problémákról, pontosabban a szaporulatról, a születések számának visszaeséséről szeretnék néhány képet felvillantani. Elsősorban az egykézésről, az abortuszok magas számáról s mindarról, ami ezeket kiváltja. Hogy ezek nem újkeletű dolgok, bizonyítják a katolikus egyház régebbi historia domusai, a reformátusok presbiteri jegyzőkönyvei is.
Az alsószemerédi plébánia két tudós lelkésze, Fábián János és Viszolajszky Károly már a XIX. század második felében napirenden tartotta a népfogyatkozások problémáit. Utóduk, Andrisz Rezső mindeme jelenségekről, pontosabban azok okairól figyelemkeltő elemzéseket is készített. Egyik terjedelmes fejtegetését például így kezdte: „Van azonban egy dolog, amit főképpen az olyan ember, aki más, sokszor szegényebb vidékről jött ide, nem tud megbocsájtani az ittenieknek, s ez az „egyke”. Ez valami kétségbe ejtő dolog, különösen ha az ember olyan esztendőt ér meg, mint az ezévi is, amikor a születettek száma az egész plébánia területén 12, mondd tizenkettő, a halottaké pedig 14. A születésekből 2, mondd kettő alsószemerédi és tíz felsőszemerédi. S ami még szomorúbb, így van ez az egész környéken, s minél jobb módú a család, annál kevesebb a gyermekek száma. Bizony ez a kálvinista rákfene már alaposan betette magát az itteniek lelkébe. Küzdeni pedig nagyon nehéz ellene… /…/”
A plébános szerint az egykét úgy érik el a házastársak, hogy „elhajtatják” a magzatot. Az egykézés, illetve a magzatelhajtás fő okait ő a következő két dologban vélte felfedezni:
„1. Abban, hogy a lányokat hamar adják férjhez, a 18 éves lány már vénlánynak számát, s bizony nem ritkaság a 13-14 éves asszony. S ez a gyermek elfogadja – mert kénytelen – a házasság bizonyos tekintetben érzéki gyönyört adó részét, de a belőle folyó kötelességeket már nem. Így pár évig menyecskézni kell, úgy, hogy a gyermek legjobb esetben a házasság 4-5., sőt vannak esetek, hogy a 9-10. évében születik meg. Hogy ennek a természetellenes életnek milyen nagyok a hátrányai phisiologiai tekintetben is, ezt észreveheti akárki, aki végignéz falunk vérszegény, ideges s bizony a legtöbb esetben fehér gyolcs színű menyecskéinek seregén. S mivel nem kell félni a következményektől, a házassági hűség megtartása nem valami fontos kérdés életükben.”
A fentiek tehát nem mai megállapítások. Egy teológus tollából születtek 1933-ban. Azóta sok minden változott, de a lényeg talán maradt. Igaz, ma már nem köttetnek olyan fiatalon házasságok, de a szexuális élettel való próbálkozás korhatára talán nem változott, a magzatelhajtások száma pedig jóval megnövekedett, csak ezt most abortusznak nevezik. Persze véletlenül sem akarta a plébános, s nekünk sincs szándékunkban megbántani azokat, akik elsősorban egészségi okok miatt nem tudnak több gyermeket vállalni, esetleg több spontán vetélésnek is áldozatai, elszenvedői lettek. De nézzük, mit írt még krónikájában az alószemerédi lelkész!
„2. A második ok, holgy a fiatalok nem mehetnek külön lakásba a házasság megkötése után. A legtöbb esetben három, sőt négy család lakik egy lakásban. S az öreg asszonyok, ezek a „kitanult rókák”, akiknek már nem fűlik fogukhoz a gyermeksírás, gondoskodnak róla, hogy kellő tanáccsal lássák el a fiatal házasokat, sőt „horribile dictu”, volt rá eset, amikor meg volt tiltva a fiataloknak a házasságban töltött 3-4. év előtt a gyermekáldás, s ha igen, akkor is csak legfeljebb egy.”
Nos, mára a nagycsaládrendszer is felbomlott, a fiatalok nem laknak a többgenerációs családokban. A gyermekvállalásnak azonban továbbra is vannak egyéb okai. Ilyen, hogy még nincs megfelelő többszobás lakásuk, családi házuk (erre sokszor nincs is anyagi lehetőségük.), nincs autójuk, nincs megfelelő állásuk, nem jártak külföldön, nem csináltak kiemelkedő karriert, félnek, hogy elveszítik munkahelyüket stb.
Az iménti eseteket Hont megye nyugati feléből hoztuk. Az idézett plébános rossz példaként emlegette a kálvinisták egykézését is. Ez bizony a református egyház egykori lelkészét, Sz. Kiss Károlyt is nagyon nyugtalanította. Ő volt az, aki 1878-ban kiadta a Monográfiai vázlatok a Barsi Református Esperesség múltja s jelenéből c. könyvet, melyben aprólékosan ír az itteni kálvánisták erkölcséről, családi életéről, a gyermekvállalás rossz szokásairól. Ehhez a munkához majd még visszatérünk egy másik írásunkban, részletesebben is bemutatva egy művelt református pap meglátásait. Most csak a kiadvány 227. lapjáról idézzük az ide vonatkozó alábbi sorokat:
„Feltűnő a Garam mentén – különösen K – és N. Szecse és Kálnán – a sok meddő házasság, a szaporátlanság. Nagy szégyen s élhetetlenség és véghetetlen nagy nyűgnek tartatik, ha 6-7 évnél előbb születik gyermek s számuk kettőnél többre rúg.”
Az érintett nagyrégió, azaz a Palócföld keletebbi csücskében, a Nógrád megyei Óvárban és filiáin sem volt rózsásabb a helyzet a gyermekáldás tekintetében. Hadd említsük itt meg a dr. Lestár István apátkanonok által készített, plébániatörténetbe írt ama feljegyzéseket, melyek egy igen lényeges dologról szólnak, mégpedig a népfogyatkozásról. Lestár visszatérő gondolatai sajnos máig aktuálisak köreinkben, csak szemérmesen hallgatunk róluk. Ez pedig az egykézés, gyermekeink számának apadása a Felvidéken.
Lestár mindig figyelte a népszaporulatot a maga működési helyén, amit évről évre pontosan vezetett, s a népfogyatkozást egyre jobban fájlalta, megpróbált küzdeni ellene. Ehhez a szószéket már az első évben felhasználta. 1955-ben újra visszatért a témához, így fogalmazva és érvelve: „Szeptember 8-án ismét szóltam a prédikációmban a gyermekáldásról való óvakodás ellen. Bővebben beszéltem erről az év elején, a Vízkereszt utáni második vasárnapon. Az egy-gyermek-rendszer ugyanis nagyon elharapódzott a plébánia területén. Felolvastam a szószéken e statisztikát is a szomorú jelenlegi helyzetről. Az utolsó 30 év alatt (1924-1954) kötött házasságokból származott élő gyermekek száma szerint így oszlanak meg a házasságok: egy gyermek sincs 21 házasságban; az egykés házasságok száma 61; két gyermek van 35 házasságban; 3-3 gyermek mindössze 15 házasságban született; 4, 5 és 6 gyermek pedig csak egy-egy házasságban van.”
Egy 1958-as bejegyzés újra az egykézést érinti: „Május 5-én tragikus eset történt Galábocson. Manio-depressziós állapotban felakasztotta magát G. I.-né, sz. M.M. fiatal anya. Két kis árvát hagyott maga után, akik közül a nagyobbik épen az első szentáldozás előtt állt, a kisebbik pedig csak hét hetes volt. Szóbeszéd szerint búskomorságba az vitte az anyát, hogy a második gyermek világrahozása miatt szemrehányásokat kapott. Sajnos, az egyke el van terjedve e vidéken!”
Láthatjuk hát, hogy ez a megalázott és megnyomorított, betegségtől szenvedő ember mennyire a szívén viselte hívei sorsát, jövőjük alakulását. Mi egyelőre csak azt tehetjük, hogy a kiragadott példák felett elmélkedünk egy kicsit, s ha úgy gondoljuk, tükörként tartjuk magunk előtt.
Csáky Károly, Felvidék.ma
Fotó: Archív
{iarelatednews articleid=”53381,53315,53098,53066,52900,52898″}
