Szerettem volna írni egy könyvet, amely nem szól másról, csak rólam. Igaz, valamilyen mértékben és módon mindegyik könyvem rólam szól, mégis…
Szerettem volna írni egy könyvet, amely nem rólam szól. Igaz, eddig egyik könyvem sem csak rólam szól, mégis…
E négy mondattal indítja Tóth László a Határsértők című könyvét, mintegy eligazítva s „pályára állítva” az olvasót, miszerint kettőskönyve egy olyan rendhagyó (szellemi) önarckép, amely mások portréjának felrajzolásával egyben önmagát is értelmezi. Így lesz a kötet tizenhét arcképe – részben – tizenhét önarckép, olyan 20. századi tabló, melyen egyéni és közösségi, helyi és egyetemes, hagyomány és modernitás, nemzeti és nemzeten túli, mi több, élet és halál egymást erősíti és gazdagítja, egymást táplálja és élteti. A portrékból, a szöveg- és életmű-értelmezésekből, az anekdotákból és adomákból összeálló kaleidoszkópnak végső soron egyetlen célja van: önmagunk jobb, mélyebb megismerése. A 20. század politika-, társadalom- és irodalomtörténete, még inkább a 20. század lélektana Tóth László számára olyan „nyersanyag”, melyből az „emlékezet teremtése” hozza létre a művet, „a lényünk szerinti lét világra segítését”. Portréi, a maga választotta szereplők függetlenek attól, hogy milyen helyet kaptak irodalomtudományunk „mai forgalmistáitól és kocsivezetőitől”: egy kivételével – mely végül is nem kivétel – valamennyien a mesterei, a barátai vagy személyes ismerősei voltak, így, úgy, amúgy segítették, erősítették, kiegészítették egymást, műveiken keresztül formálódott, hasonlóvá lett „arcuk”, „küldetésük” és „sorsuk”.
Az arcképek-önarcképek között a nagy kivétel – mely végül is nem kivétel – az a Weöres Sándor, akinek az életműve a „gyökérből az isteni égbe” nőtt, elindulva és elevenné válva benne mindaz, ami „megállt az ősidőben”. Az abszolút erkölcsi világrendet kiteljesítő költőóriás személyisége, költészete és világa alapvetően határozta meg Tóth László gondolkodását, azt a tényt, hogy a Weöres Sándor-i benső végtelen szabaddá teszi az embert: nincsen én és nincsen világ, mert minden Egy, ezért engedjük átfolyni magunkon a mindenséget és legyünk eggyé az időtlenséggel. Weöres műve „a mérettelen Istennek teremtésével közös ütemű”, általa, az ő univerzális költészete által lett végtelenül gazdaggá a nyelvünk és képzeletvilágunk, „általa lélegzünk magyarul”, ahogyan ő mondta Petőfivel kapcsolatban.
A spirituális iránti fogékonyságot, a magabiztosságot és az őszinteséget, a szociográfiai pontosságot, a lélektani hitelességet, az állandóságot és a változás kettősségét, harmóniába simuló diszharmóniáját („nem a világ diszharmonikus, csak az ember”), a polgári és keresztény értékek jelentőségét „leste el” Tóth László Thurzó Gábortól, akivel Dúdor István ismertette meg 1971-ben, Szabó Gyula budapesti kiállításának idején, s amelyből évekre szóló barátság lett. Thurzótól tanulta azt is, hogy az írónak egyedül a mesterséget, az irodalmat illik komolyan vennie, a művével, saját magával szemben jó, ha megtartja a tisztes távolságot. „…bűnös voltam, ártatlan voltam, ember voltam, amikor és ahogy lehetett. […] Igyekeztem megfelelni a kötelességemnek, amit magam róttam magamra, és amit a világ, a kor rótt rám, valamennyiünkre, hívőkre és hitetlenekre.” Thurzó Gábor e szavait teszi Tóth László az íróról készült futama mottójává, rögzítve, hogy ezt látta nála, ezt tanulta tőle, s ezt tartja érvényesnek magára is… A magyar irodalom örökifjú faunjától, az állandó változás és megújulás költőjétől, Somlyó Györgytől a sokirányú érdeklődés fontosságát kapta, az egészet átfogni készülő és kívánó gondolkodásmódot, a szokványostól eltérőnek a kutatását, azt, hogy „modernnek kell lenni mindenestül”, megélve ezáltal az identitás modern drámáját. Somlyó hatására – is – született meg Tóth László versregénytrilógiája, elhagyva előző, túlretorizált, felülstilizált, pátosztól duzzadó verseszményeit, hogy helyette a köznyelv dísztelenségével, a narráció eszköztelenségével, az iróniával, a groteszkkel, az abszurddal telítse líráját. S mindezt azért, hogy a vers, a művészet végül a költő hatodik érzékévé váljon, „a világ- és önérzékelés nélkülözhetetlen elemévé, melynek hiánya adott esetben a pusztulását is okozhatja”.
Aki nem talál nyelvet írásaihoz, az nem író, csak irodalmár – ezt üzeni költőnknek Mészöly Miklós életműve. Az a 20. századi magyar író, az a Mészöly Miklós, aki a világ tágasságát a maga középpontjába helyezte, mégpedig egy olyan, maga teremtette nyelvvel, amely megírta őt és műveit, átrajzolva – Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Pilinszky János és társaik után – a 20. századi magyar irodalom mintázatát. Mészöly Miklós műve Tóth szerint olyan magaslat, ahonnan mindent belátni, s amelyet mindenhonnan befoghat a szem: így válik mindannyiunk számára tájékozódási és igazodási ponttá. Költőnkre Mészöly férfias prózája a megvilágosodás erejével hatott: eme új szövegformálás, új észjárás, új eszmélet hatása alatt – is – alakult saját költészete, lelki higiéniája: „Olyan ő, aki ahhoz kell, hogy az lehessek, akinek voltaképpen lennem adatik; az intonáció a zenéhez, amely én vagyok” – írja Tóth. Mészöly az emberi és nemzeti értékek teljessége, hazája a Kárpát-medence, akinek művében a történelem jelenné lesz, a jelen pedig történelemmé, s őt olvasva az ő tartása már a mi tartásunk is: „Hogy ne felejtsük el, kik vagyunk, kevesen tettek annyit, mint ő” – idézi költőnk Szörényi Lászlót.
Kormos István „a mítoszok, az ősi (népi) hiedelemvilág, a legendák felől érkezett a magyar költészetbe”, aki „életében a görög sorstragédiák és antik komédiák erőterében élt, s alakja is, költészete is legendássá növekedett és legendák forrásává vált”. Költészete felnőttet, gyereket tanít beszélni; világunkat, önmagunkat tanuljuk belőle: mélységekbe visz és felemel. „Vallom, hozzá járok még ma is iskolába nyelvleckéket venni, akinek (…) legnagyobb hatású nyelvtanáraink mellett tudom a helyét” – mondja Tóth László Kormos Istvánról, akit nem bír elképzelni máig sem halottnak, s ez már így is marad. „S azt is nehéz elképzelnem, hogy ez akár a halálom után is megváltozhatna.”
A harmóniát, az összhangot, az alámerült Atlantisz őrzőjét tisztelte-tiszteli Fodor Andrásban Tóth László. Abban a Fodor Andrásban, aki szerint „a működés több, mint a lét”: a barátság az első szentség, a közösség pedig az egyetlen védekezés a világ nyomása ellen. S mindezt egy olyan világban mondta és cselekedte, mely őt torzítva leértékelte, s amelyben végül az irodalomfeletti érték helyét az irodalomalatti érdek vette át… Költőként, szerkesztőként, emberként is sokat tanult Tóth László Ozsvald Árpádtól; elsősorban a csendes szerénységet, mondván, az ember törekedjen rá, hogy mindig legyen mire szerénynek lennie. Tóth szerint Ozsvald költészete hiteles lírai életmű: mítoszteremtő valóságérzékelése, a valóság, a világ átmitizálása, beemelése az időtlenbe végig lépést tartott kora magyar lírafejlődésével, bár 1989 után egyrészt a kritika érték- és funkciózavara, másrészt visszahúzódása kissé háttérbe szorította munkásságát. Halála után (2003) pedig nagyot fordult a világ, „változásai félelmet keltő irányba mutatnak” (Szeberényi Zoltán)…
Hervay Gizella sorsa és költészete azt tanította meg Tóth Lászlóval – és velünk –, hogy a kisebbségi sors az egész magyarság létkérdése, s a költőnőben megtestesült eszméletnek, versei gyémántkeménységének, léten-túli igazságainak bennünk kellene kiteljesednie. Simonffy András nemzedéki közérzet-prózájában pedig „a jelenné bonyolódó jövő van jelen, ami mégsem a miénk; lázadások és megalkuvások hálójában vergődünk: ajtót nyitottak nekünk, de mintha nem minket vártak volna.
Hornyik Miklós megrögzött értelmiségi volt, mondja Tóth László: határokat és érdekeket sértett – „otthon” nem volt jugoszláv, „itthon” viszont jugoszláv lett. Pedig ő csupán – Mészöly Miklóshoz, Ottlik Gézához hasonlóan – a polgári és nemzeti értékek védelmezője volt, ez tette ki s erre tett föl életét: a létezésben volt érdekelt, még halálában is, akit jobb nem meghallgatni, illetve jobb elhallgattatni. „Ha egyfelől – mondjam így – mi, katolikus és református magyarok, nem értjük a zsidóság sebzettségét vagy akár sértettségét, akkor nem szabad megszólalnunk. Másfelől azonban, aki nem veszi figyelembe, nem akarja érteni a mi – sajnos, hasonlóképpen elvitathatatlan – sebeinket, az ne nyilatkozzon és ne ítélkezzen a magyarság nemzeti traumáival kapcsolatban” – írta Hornyik Miklós.
A botrányosan korán eltávozott Mikola Anikó személye, költészete a biztos pont volt és maradt költőnk számára: baráti szeretet, vonzódás, a humánum tisztasága és mélysége kötötte hozzá. Csiki Lászlóhoz viszont a határok fölött átnyúló közös gondok kapcsolták; meghatározó létélményük az emberi kiszolgáltatottság volt, amiért is a mély szakadékokkal elválasztott érdekszövetségek helyett értékközösségeket kerestek.
A közép embere, de nem közepes ember és költő volt Deák László is. Érett, szikár, férfias lírája mellett egész
életén át naplót írt – Tóth László helyett is megfogalmazva a 20. század második felét: hasonló életérzésüket, pofára eséseiket, iszonyaikat-viszonyaikat; a hínárszerű összefonódásokat, a kultúra nélküli, manipulált, infantilis magazinembereket, az előrejelzett rossz jövő megvalósulását. Deák – emberi jelleget adva a jellegtelennek – nagyon sokunk nevében fogalmazta meg alábbi, feledhetetlen, sorsvállaló középen maradását: „Végül is számot kell vetni, hova nem tartozom: nem vagyok sem értelmiségi, sem munkás, sem paraszt származású. Nem vagyok egykor volt híres, gazdag arisztokrata sarj sem. Nem vagyok sem zsidó, sem cigány, sem kisebbségi. Szemlélet dolgaiban nem tapasztaltam családunkban sem nagy-, sem kispolgári allűröket. Nem vagyok sem ateista, sem bigottan vallásos. Eddig végzett munkásságommal nem csatlakoztam sem a radikális avantgárdhoz, sem a merev konzervatívokhoz. Nem vagyok párttag, de nem vagyok nyugati ügynök sem. Nem vagyok kifejezetten okos, sem szép, sem ügyes. Nem vagyok gazdag, nem vagyok nyomorgó koldus. Nem vagyok idegbeteg, kábítószeres, alkoholista. Nem vagyok anarchista. Nem vagyok homoszexuális, nem vagyok mazochista, nem vagyok szadista.
Nem tartozom a hatalom gyakorlóinak egyik köréhez sem, nem vagyok bennfentes társaságok dédelgetett habitütéje. Nem végeztem egyetemet, sem főiskolát. Nem érzem magam vezető egyéniségnek. Nincs bennem túlságos tekintélytisztelet.”
A (cseh)szlovákiai magyarság azonosságtudata, integritásának erősítése s egyben a világra nyitottság, a Németh László-i minőségeszmény megtestesítője volt Zalabai Zsigmond – nemzedéktársainak, a szerencsés és balszerencsés nemzedéknek legjobbjaival együtt, akik közösen kérdezték-kérdezik: történelmivé tudjuk-e, merjük-e tenni, látni, értelmezni sorsunkat, munkásságunkat… Verseivel temette el temetetlen 20. századi halottainkat az angyali jámborságú Nagy Gáspár, aki – Tóth Lászlóval és másokkal együtt – a szélről a középre tartva munkálkodott, határsértőként a közép-európai odisszeában, hogy haláluk után „fent ministráljanak Isten előtt”. Éppen így Sziveri János és nemzedéke is: beszűkítettségben és gátoltságban „járkálva, ahogy a kísértetek Európa-szerte”, az 1980-as években – abszurditásig fokozott valóságérzékenységgel, mert mifelénk az élet „nem Párizs sem Bakony: vér és takony”. Sziveri „csúfondáros közérzetlírája, (poszt)modernizált vágánsköltészete, gyilkosan ironizáló villoniádái” ezt a világot tükrözik.
Végül az egyetlen élő a megboldogultak között: Fried István, akinek – Tóth Lászlóval azonosan – a jelenné váló múlt lett a jövője. S bizonyos értelemben mindannyiunkkal így van ez: a Kárpát-medencei népek történelmének és irodalmának a mi jelenné váló jövőnkké kellene alakulnia. Hogy ne legyen inflációja a polgár szónak, hogy a jelvények ne takarják el a polgárt, a tudást, s „a könyvek között a föld az éggel összeérjen”.
Dióhéjban ennyit foglaltam egybe e négyszáz oldalnál is hosszabb könyvről, a szellemi és földrajzi határsértőkről, akikről Tóth László az „emlékezés teremtő aktusával” beszél úgy, hogy önmagát – sőt bennünket is – beleszőjön mondandójába, mindazokat, akik „Emitt hősnek látszanak, amott bohócnak, és viszont. Miközben mi magunk vagyunk”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54515,47525,46538″}
