Szarka László az 1970-es évek második fele óta él Budapesten, de pályája folyamatosan kapcsolódik a cseh, szlovák, valamint – a többségi mellett – a kisebbségi magyar térhez, illetve a történelemhez. Évente kutat Prága, Pozsony és Turócszentmárton levéltáraiban. Számos konferencián vett részt Brünnben és Kassán, 2006 óta pedig a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának Történelem Tanszékén oktat, ahonnan mindössze egy órányi az út Galántáig vagy Pozsonyig, és persze az ősök, a rokonság falujáig – Alsószeliig.
Mennyire tekinti a pályája alakulását töretlennek – történészként? Egyszerűbben feltéve a kérdést: mennyire elégedett Szarka László?
1976-ban hontalan státuszban kerültem Magyarországra, majd közel egy év múlva kaptam meg a magyar állampolgárságot. A rokonság harmadát a lakosságcsere keretében kitelepítették és szétszórták Csongrádba, Békésbe, Tolnába és Baranyába. Így azután egyszerre jöttem haza és váltam hontalanná, valahogy úgy, ahogy nagybátyáim, nagynénéim. Természetesen azzal a hatalmas különbséggel, hogy tudatosan és szabadon döntöttem arról, hogy az egyre sötétebb Husák-világnál azért jóval szabadabb és élhetőbb kádári Magyarországra települök át. Valójában így vált hazámmá az az immár majdnem határtalan, soknyelvű közép-európai táj, ahol évszázadok óta együtt élünk a németekkel, a szláv nemzetekkel és a románokkal. Kutatói pályám a Történettudományi Intézetben az orosz nyelvű könyvek könyvtári feldolgozásával, illetve a magyar-csehszlovák akadémiai kapcsolatok szolgálatával kezdődött. Mindeközben a Charta 77, a Solidarnosc, majd a Duray-per magyarországi háttérmozgásaiba is bekapcsolódtam.
Mennyire befolyásolta mindez döntő mértékben Szarka László pályája alakulását?
A két ország és a három nemzet, és persze az egykori és mai kisebbségek története iránti történeti és kulturális, szakmai és érzelmi érdeklődésem kezdettől fogva adott volt. Vele együtt az a meggyőződésem, ha minden nemzetben és emberben a gondviselés mását és művét keressük, akkor az ember védetté válik az elfogultság és részrehajlás ellen, ami a történészt képes hiteltelenné tenni. A rendszerváltást megelőző és követő két évtized a Történettudományi Intézet egyik aranykora volt. Akkor készült a tízkötetes Magyarország története, Benda Kálmán vezetésével pedig a négykötetes Kronológia. Bartha Gábor, Hanák Péter, Kosáry Domokos, Kovács Endre, Makkai László, Péter Katalin, Ránki György, Szakály Ferenc, Szűcs Jenő és Várkonyi Ágnes írták ezt az összefoglaló munkát, amiből rengeteget lehetett tanulni. Nekem tanácsaival a pozsonyi születésű Niederhauser Emil segített a legtöbbet. Debreceni egyetemi oktató munkámban, a kádári csapdák elkerülésében, a dualizmus kori nemzetiségi politikáról készült disszertációmban mindig támaszkodhattam rá. Az említett személyiségek ma már mind elmentek, az intézet szellemiségét azonban továbbra is meghatározzák.
A budai várban otthonra talált akadémiai intézet szellemisége mit jelentett kifejezetten az Ön számára?
Elsősorban a folyamatos kutatómunkát, a történeti folyamatok összefüggéseinek értelmezésében megkerülhetetlen nyitott látásmódot. Nekem mindez abban segített, hogy az ember a 19–20. századi nemzetépítő nacionalizmusokat vizsgálva Prágát, Pozsonyt és Budapestet, és persze Bécset, Zágrábot, Berlint és Bukarestet is jobban tudtam érteni és értelmezni. A dualizmuskori „úrlovas” magyar nemzetiségpolitika (ez az Apponyi-féle nacionalizmust, a „tyúkszemrehágás politikáját” mélyen elítélő Tisza István kifejezése) ugyanazokat az ostobaságokat követte el, mint később a masaryki republika vagy a husáki „proletár internacionalizmus”. A Benešhez kötődő 1945-48 közötti homogenizáció etnikai tisztogatása jelzi, hogy a 20. századi egynyelvű ország nemcsak törékeny és esendő tudott lenni, hanem egészen kivételes gonoszságokra is képes volt, amiről számos tanulmányt, továbbá könyvet írtam.
A magyar kisebbségek vonatkozásában mit tart fő kutatási eredményének?
Nagyon fontos, hogy az ember saját magát és a hazáját, illetve nemzetét képes legyen belülről és kívülről nézni és azonosulva vele tárgyilagos szemmel látni. Ugyanakkor a szomszédokat is érdemes empatikusan szemlélni. Vagyis azt gondolom, hogy minden témánál egyformán fontos, hogy az ember ezt a külső és belső pozíciót váltogatni tudja. Szakmailag számomra a Kisebbségkutató Intézetben eltöltött első 10-12 év volt a meghatározó jelentőségű, amikor Glatz Ferenc elnök úr felkérésére előbb az intézet kialakítását vállalva, majd közel tíz éven át vezettem azt. Ma az Intézet a Magyar Tudományos Akadémia egyik sikeres műhelye. A magyar kisebbségi közösségek a 20. században címmel Bárdi Nándorral és Fedinec Csillával közösen szerkesztett könyvünket a Felvidek.ma olvasói is haszonnal tudják forgatni, mivel az interneten a következő címen keresztül szintén elérhető: http://adatbank.transindex.ro/regio/kisebbsegkutatas/
Ha a kisebbségi magyar évszázad történeti összefüggéseiből egyetlen dolgot kellene kiemelnem, akkor az anyaországok, a befogadó államok és a kisebbségi közösségek viszonyából a belátás és együttműködés, a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika termékeny egybekapcsolásának a hiányát, illetve ennek gyakran rettenetes következményeit, valamint az érdemi elmozduláshoz szükséges összehangolt erőfeszítést hangsúlyoznám.
Hogyan sikerült a Történettudományi Intézetbe visszakerülnie?
2010-ben hívott haza, vett vissza az Intézetbe Fodor Pál főigazgató úr, ahol részben „megvártak” a témák és a munkák, amelyeket korábban kezdtem el, részben pedig új dolgokba vágtam bele. Most például az 1914 és 1918 közötti kelet-európai háborús nacionalizmusokkal foglalkozó kutatás a legfőbb feladatom. Ennek részeként szeretném, ha legkésőbb másfél év múlva befejeződne a Kemény Gábor-féle Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez 1867-1919 c. sorozat. Kutatásainkat egy magyar és két angol nyelvű kötetben tervezzük összegezni.
Mekkora kihívás az első világháború és Trianon centenáriuma az Intézet számára?
Nagyon fontos, hogy az 1914 és 1918 közötti négy háborús év, majd az 1919-es utóháborúk, forradalmak és ellenforradalmak korszakának megértése nélkül kevés az esély, hogy Trianont is jobban, illetve pontosabban értsük végre. A magyar történeti közgondolkodásban még ma is az érzelmi megközelítés dominál. Ha ma megkérdez bárkit, hogy miért következett be Trianon, akkor hamarabb tudjuk meg, hogy Clemanceaunak galántai veje volt, mint azt, hogy Magyarország az első világháborút – a Monarchia részeként – elveszítette. Ebben az értelemben is azt gondolom, hogy rengeteg tennivaló van.
Tulajdonképpen a szlovákok és a csehek is elveszítették, csak őket végül is győztesnek ismerték el.
Itt kezdődik az a diskurzus, amelynek eredményeként, pontosabban az 1914–18-közötti hónapok eseményeinek a feltárása nélkül egy végtelenített vitának a kölcsönösen vesztes résztvevőivé válhatunk. A korabeli nacionalizmusokat nem megérteni fogjuk, hanem újraéleszteni, aminek lehetséges következményeit az elmúlt évszázadban már mindenki megbűnhődte néhányszor. Azt gondolom, hogy a 100. évfordulót arra lenne jó felhasználni, hogy minél hamarabb a süllyesztőbe kerüljenek például a különböző összeesküvés-elméletek. Vagyis hogy például a „szabadkőműves zsoldba” taszított Ady Endrét, a békekonferenciára a népszavazás alternatíváját kidolgozó, ám „hazaárulóvá” minősített Jászi Oszkárt ne állítsuk szembe Tiszával vagy Apponyival, miután ők is ugyanannak a magyar nemzeti irányzatnak a különböző alternatíváit képviselték. A legfontosabb tehát, hogy reális, racionális magyarázataink legyenek a Trianonhoz vezető folyamatokról, valamint az azóta eltelt évszázad nemzetállami történelméről.
Hol helyezné el ebben a kisebbségtörténetet, amelyet bevallottan kitüntetett jelentőségűnek tart?
A komáromi Selye János Egyetemen Simon Attila tanszékvezető kollégánk vezetésével most fejeztük be egy szlovákiai országos kutatás második ciklusát, amely az első Csehszlovák Köztársaságon belül, tehát a két világháború közötti időszakban a magyar kisebbség helyét értelmezi. Ezen kívül sok más, azonnali feladatot is meg kell oldani. Ilyen volt például, hogy a napokban a Tisza István-konferencián a világháborús miniszterelnökről tartottam előadást, október elején pedig a Jászi Oszkár-konferencián Nagykárolyban, ahol emléktáblát helyeztünk el szülőházára. Egyébként Jászi Oszkár nemzetiségi minisztériumának az iratanyaga is megvárt engem: kiadását minél hamarabb szeretném megvalósítani.
Ön volt a révkomáromi Selye János Egyetem dékánja is…
Két évig, de utána be kellett látnom: ahhoz, hogy azt teljes erővel vinni tudjam, fel kellett volna adnom az intézeti kutató munkát. Komáromban docensként is bőven van tennivaló: ebben az évben 10 szakdolgozatot vezetek és van két doktoranduszom, akik Komáromban szereztek diplomát. Az anyanyelven folyó tanárképzésnek a felvidéki magyarság számára azért van kiemelt jelentősége, hogy szakmailag, emberileg megerősítsük a magyar nyelvű helyi magyar világokat, hogy ott ne csak magyarok, hanem versenyképesek is maradjanak az iskoláink! Ez továbbra is egy hatalmas kihívás, mivel az itteni magyarok magyar nyelvűsége, magyar kultúra és történelem iránti érdeklődése, a magyar nyelvű természettudományi, közgazdasági ismeretek terjedése alapvetően a tanároktól, tanítóktól, óvónőktől függ. Az ő szakmai felkészültségük pedig a tanárképzésen múlik.
Hol tartanak most ennek a feladatnak a megoldásával Komáromban?
Magam csak a történelem tanszék munkájáról beszélhetek. A tanszékre évente átlagosan negyvenen iratkoznak be, s átlagosan évente 12-15 hallgató szerez diplomát. Egy tízéves egyetem természetesen még a csecsemőkorát éli, de igen dinamikusan fejlődik. Az egyetem vezetőinek, oktatói karának a szakmai felkészültsége, elkötelezettsége lehetőséget ad arra, hogy élni tudjunk a lehetőségeinkkel és Komárom a szlovákiai – és idővel esetleg az észak-dunántúli – magyar pedagógusképzés fontos bázisa és központja lehessen. Egyre többen jönnek hozzánk ugyanis tanulni a magyarországiak, pont úgy, miként Kolozsvárra is!
Miben látja ennek a fő magyarázatát?
Egyrészt a magyarországi felvételi rendszer esetenként más prioritásokat jelöl ki, másrészt a magyar kormányzat is támogathatónak tartja az integrált felsőoktatási tér kialakulása irányába mutató folyamatokat. Ráadásul az Európai Unión belüli ingyenes magyar anyanyelvű képzés lehetősége az Észak-Dunántúlon élő tanárjelöltek számára némiképp átrajzolja a trianoni földrajzot, így remélhetően egyre többen mind inkább magától értetődően választják Komáromot.
Akkor most Önnek a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete vagy Révkomárom a fontosabb?
Mind a kettő egyformán fontos. A Történettudományi Intézetben folyó kutatások eredményeit ugyanis beépítem az oktatásba. A Magyarország és nemzetei története vagy a Modern nemzetek kialakulása c. tárgy keretében vagy a szakdolgozatok témavezetésében nyílik például tér a kutatás és oktatás összekapcsolására. Mint ahogy a legjobb diákok, a doktoranduszok már megjelennek a kutatók között is: publikálnak és konferenciákra járnak. Ma szerencsére az egész Unióban bevett gyakorlatnak számít, hogy az embernek van akadémiai és egyetemi állása. Kulcsfontosságú ugyanis, hogy a kutatómunka mellett, ameddig erre mód van, az oktatásban is részt vegyen a történész.
Hol tart a közös magyar-szlovák történelem tankönyv ügye?
A 2009-ben a két ország kormánya által elindított kutatási programnak kezdettől fogva három része volt: a közös történeti problémakatalógus elkészítése, a közös történeti olvasókönyv, forrásgyűjtemény, továbbá modulszerű oktatási anyagok összeállítása. A magyar-szlovák történész vegyes bizottság, amelynek magyar és szlovák tagozatát Štefan Šutajjal közösen 2000 és 2014 között vezettem, az első feladatot vállalta. A magyar nyelvű változat elkészült, a lektori vélemények egyike elutasító volt, ezért a támogatást visszavonták. A szlovák nyelvű változaton még dolgoznak a kollégák. A könyv történetét részletesen megírtam A közös történelem nehéz öröksége címmel a Regio című folyóiratban, amely az interneten is elérhető a következő címen: http://regio.tk.mta.hu/index.php/regio/article/view/10
Štefan Šutaj Szlovák-magyar történeti párhuzamok és konfliktusok címmel szintén összefoglalta erőfeszítésünk történetét. Az ő munkája a Korridor c. magyar-szlovák történeti folyóirat első évfolyamában olvasható és ugyancsak szabadon elérhető az interneten a következő címen: http://kor-ridor.eu/files/2014/06/korridor_2014-1_tanulmany_stefan-sutaj.pdf
Köszönöm a beszélgetést, további eredményes munkát kívánunk!
Gecse Géza, Felvidék.ma