58087

Elszoktunk tőle, hogy magyar településeinkről idegen nyelven hamarabb jelenjen meg könyv, mint magyarul. Ráadásul a kötet kilenc szerzője közül csak kettő magyar. Buday Péter és Talamon Lóránt mindketten ott is voltak Budapesten az Aranytízben szervezett csütörtöki bemutatón, ahol a kötetet azért főként mégis Kovács Gergelyné Szabó Irén történész-muzeológus méltatta. Róla annyit tudhatunk meg a szlovák Eva Sudová szerkesztői bevezetőjéből, hogy nélküle nem sikerült volna a könyvet létrehozni.
Vizy László megnyitója
Eva Sudová jelenlétére a szervezők ugyan számítottak, de mint azt Vizy László szaklektor bevezető szavaiból megtudhattuk: Sudová asszony nem tudott eljönni a Diószeghi Kuffner Károly báró öröksége Diószegen című magyar nyelvű kötet hivatalos bemutatójára, Budapestre. A könyv szlovák változatának 2013-ban tartott bemutatóján természetesen ott volt.

A Galántai járásban fekvő Diószeg német-magyar település – volt. Ma már szlovák dominancia van, viszont magyar lakossága továbbra is jelentős. Eredetileg német és magyar része volt. Szlovákok szinte egyáltalán nem laktak Diószegen. Ennek megfelelően alakultak történelmi nevei is – még a két világháború közötti csehszlovák rezsimnek sem jutott eszébe gyökerestül megfosztani Árpád-korban alapított településünket történelmi nevétől. A második világháború utáni benesi pánszlávizmus magyarellenes sovén tébolya kellett hozzá, hogy – míg Párkány esetében – Štúrról – itt a pánszlávizmus másik oszlopos figurájáról, a ma már írói álnevén ismert Sládkovičról adjanak új nevet a településnek. (Štúrnak ugyanannyi köze volt Párkányhoz, mint Sládkovičnak – Diószeghez, vagyis semmi.)

Kovács Gergelyné kezében a könyvvelMárcsak ezért is dicséret illeti a Sládkovičovo-Diószeg történetéről könyvet írókat, akik döntő többségükben – szlovákok. A fényképekkel gazdagon illusztrált kötet lapjairól az a világ elevenedik meg, amely a közép-európai régió elképesztő gazdasági fejlődését nemcsak gyár- és villaépületekben, hanem munkáslakásokban is meggyőzően tanúsítja. Építészhallgatók számára is tanulságos olvasmány ez a „képeskönyv”, hiszen ennyi jól megmaradt épületet ennyire ép állapotban – nem sok helyen talál az érdeklődő. Kérdés, hogy meddig, hiszen az az imponáló ipari háttér, amely a településre jellemző volt – végképp a múlté.

Miként Kovács Gergelyné fogalmazott – és ez a kritika szól a mai politikának is – 1910-ben a Kárpát-medencében, a Magyar Királyság területén 51 korszerű cukorgyár működött, míg ma – Magyarországot is beleértve – ugyanez a szám 5!
A könyv
Diószeghi Kuffner Károly báró kiváló szakértelemmel és jó érzékkel építette fel korának egyik legkorszerűbb cukorgyárát Diószegen, amelynek ma már csak az emléke él. Persze nemcsak az üzlet érdekelte, hanem a fényűzés is. Kacagányos dualizmuskori fotóit szemlélve a könyv oldalait böngészve azt is megtudhatjuk, hogy kiváló érzékkel tudott szót érteni nemcsak a bécsi, hanem a budapesti urakkal is. Ezt a tulajdonságát örökölte fia, akinek viszont a két világháború között Prága és Pozsony új hatalmasságaival kellett közös hangot találnia.

Ő sem volt elveszett ember, hiszen 1938-ban még időben – a műkincseivel együtt – távozott az Amerikai Egyesült Államokba és – mint azt a főszerkesztő is megjegyzi bevezetőjében – máskülönben aligha éli túl a második világháborút. Ha ugyanis nem ezt az utat követi, akkor könnyen juthatott volna neki is az a sors, ami unokatestvérei közül néhányat sújtott, hiszen a családban olyan, aki nem élte túl Auschwitzot.

Buday Péter hívta fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy a báró hozzáértésének nem kis szerepe volt abban, hogy Diószeg példáján ma kiválóan lehet szemléltetni, hogyan tudott a hagyományos és az új, az ipari létesítménynek köszönhetően kialakult településszerkezet harmonikusan illeszkedni és fennmaradni.

Talamon Lóránt, aki nemcsak a kötet szerzője, hanem a Diószeg életének fellendítésére létrehozott Ponvágli Polgári Társulás egyik alapítója, arról is szólt, hogy a kötet az ő számára pont úgy „melléktermék”, mint annak a 150 éves mezőgazdasági kisvasútnak, a ponváglinak a felújítása, amelynek mai új funkciója Diószegen az, hogy a turistákat a fürdőbe szállítsa. Magyarul: hozzátegyen valamit a település vonzerejéhez, legyen még egy dolog, ami miatt érdemes az idegeneknek is oda látogatni.

A Rákóczi Szövetség részéről Martényi Árpád azt említette meg, hogy Diószeghi Kuffner Károly báró szinte megtestesülése Jókai új földesurának, hiszen egy poros faluból virágzó mezővárost teremtett. Ennek persze feltétele volt, hogy a talaj és az ivóvíz kiváló legyen és arra is ügyelni kellett, hogy a gyárban végzett tevékenység következtében keletkezett hulladék ne halmozódjon fel a gyár területén. A báró jóvoltából a parasztok azt a saját földjeik trágyázására fel tudták használni. Ráadásul a világszínvonalú minőségi cukor mellett a tulajdonos úttörőnek számított a gyümölcs fagyasztással való tartósításában, amit száz évvel később mirelitnek neveztek.

Gecse Géza, Felvidék.ma
A szerző felvételei
Talamon Lóránt Buday Péter Kovács Gergelyné Vizy LászlóTalamon LórántMartényi Árpád az első sorban