Elszoktunk tőle, hogy magyar településeinkről idegen nyelven hamarabb jelenjen meg könyv, mint magyarul. Ráadásul a kötet kilenc szerzője közül csak kettő magyar. Buday Péter és Talamon Lóránt mindketten ott is voltak Budapesten az Aranytízben szervezett csütörtöki bemutatón, ahol a kötetet azért főként mégis Kovács Gergelyné Szabó Irén történész-muzeológus méltatta. Róla annyit tudhatunk meg a szlovák Eva Sudová szerkesztői bevezetőjéből, hogy nélküle nem sikerült volna a könyvet létrehozni.
Eva Sudová jelenlétére a szervezők ugyan számítottak, de mint azt Vizy László szaklektor bevezető szavaiból megtudhattuk: Sudová asszony nem tudott eljönni a Diószeghi Kuffner Károly báró öröksége Diószegen című magyar nyelvű kötet hivatalos bemutatójára, Budapestre. A könyv szlovák változatának 2013-ban tartott bemutatóján természetesen ott volt.
A Galántai járásban fekvő Diószeg német-magyar település – volt. Ma már szlovák dominancia van, viszont magyar lakossága továbbra is jelentős. Eredetileg német és magyar része volt. Szlovákok szinte egyáltalán nem laktak Diószegen. Ennek megfelelően alakultak történelmi nevei is – még a két világháború közötti csehszlovák rezsimnek sem jutott eszébe gyökerestül megfosztani Árpád-korban alapított településünket történelmi nevétől. A második világháború utáni benesi pánszlávizmus magyarellenes sovén tébolya kellett hozzá, hogy – míg Párkány esetében – Štúrról – itt a pánszlávizmus másik oszlopos figurájáról, a ma már írói álnevén ismert Sládkovičról adjanak új nevet a településnek. (Štúrnak ugyanannyi köze volt Párkányhoz, mint Sládkovičnak – Diószeghez, vagyis semmi.)
Márcsak ezért is dicséret illeti a Sládkovičovo-Diószeg történetéről könyvet írókat, akik döntő többségükben – szlovákok. A fényképekkel gazdagon illusztrált kötet lapjairól az a világ elevenedik meg, amely a közép-európai régió elképesztő gazdasági fejlődését nemcsak gyár- és villaépületekben, hanem munkáslakásokban is meggyőzően tanúsítja. Építészhallgatók számára is tanulságos olvasmány ez a „képeskönyv”, hiszen ennyi jól megmaradt épületet ennyire ép állapotban – nem sok helyen talál az érdeklődő. Kérdés, hogy meddig, hiszen az az imponáló ipari háttér, amely a településre jellemző volt – végképp a múlté.
Miként Kovács Gergelyné fogalmazott – és ez a kritika szól a mai politikának is – 1910-ben a Kárpát-medencében, a Magyar Királyság területén 51 korszerű cukorgyár működött, míg ma – Magyarországot is beleértve – ugyanez a szám 5!
Diószeghi Kuffner Károly báró kiváló szakértelemmel és jó érzékkel építette fel korának egyik legkorszerűbb cukorgyárát Diószegen, amelynek ma már csak az emléke él. Persze nemcsak az üzlet érdekelte, hanem a fényűzés is. Kacagányos dualizmuskori fotóit szemlélve a könyv oldalait böngészve azt is megtudhatjuk, hogy kiváló érzékkel tudott szót érteni nemcsak a bécsi, hanem a budapesti urakkal is. Ezt a tulajdonságát örökölte fia, akinek viszont a két világháború között Prága és Pozsony új hatalmasságaival kellett közös hangot találnia.
Ő sem volt elveszett ember, hiszen 1938-ban még időben – a műkincseivel együtt – távozott az Amerikai Egyesült Államokba és – mint azt a főszerkesztő is megjegyzi bevezetőjében – máskülönben aligha éli túl a második világháborút. Ha ugyanis nem ezt az utat követi, akkor könnyen juthatott volna neki is az a sors, ami unokatestvérei közül néhányat sújtott, hiszen a családban olyan, aki nem élte túl Auschwitzot.
Buday Péter hívta fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy a báró hozzáértésének nem kis szerepe volt abban, hogy Diószeg példáján ma kiválóan lehet szemléltetni, hogyan tudott a hagyományos és az új, az ipari létesítménynek köszönhetően kialakult településszerkezet harmonikusan illeszkedni és fennmaradni.
Talamon Lóránt, aki nemcsak a kötet szerzője, hanem a Diószeg életének fellendítésére létrehozott Ponvágli Polgári Társulás egyik alapítója, arról is szólt, hogy a kötet az ő számára pont úgy „melléktermék”, mint annak a 150 éves mezőgazdasági kisvasútnak, a ponváglinak a felújítása, amelynek mai új funkciója Diószegen az, hogy a turistákat a fürdőbe szállítsa. Magyarul: hozzátegyen valamit a település vonzerejéhez, legyen még egy dolog, ami miatt érdemes az idegeneknek is oda látogatni.
A Rákóczi Szövetség részéről Martényi Árpád azt említette meg, hogy Diószeghi Kuffner Károly báró szinte megtestesülése Jókai új földesurának, hiszen egy poros faluból virágzó mezővárost teremtett. Ennek persze feltétele volt, hogy a talaj és az ivóvíz kiváló legyen és arra is ügyelni kellett, hogy a gyárban végzett tevékenység következtében keletkezett hulladék ne halmozódjon fel a gyár területén. A báró jóvoltából a parasztok azt a saját földjeik trágyázására fel tudták használni. Ráadásul a világszínvonalú minőségi cukor mellett a tulajdonos úttörőnek számított a gyümölcs fagyasztással való tartósításában, amit száz évvel később mirelitnek neveztek.
Gecse Géza, Felvidék.ma
A szerző felvételei
