58347

1944 karácsonya igen reménytelen helyzetben találta Magyarországot, amelynek földjén 1944 augusztusának vége óta ádáz harcok dúltak.

A Vörös Hadsereg 1944. december 24-én kerítette be Budapestet, ahova már „a kárpáti fenyők nem jöhettek el.” Bárhol is csendültek fel a karácsonyi énekek, imádságok, szinte mindenki rettegve gondolt arra, vajon mit hoz a holnap? Nem csak a fővárosi légópincékben, a még magyar uralom alatt lévő dunántúli és felvidéki területeken, de a már „felszabadított” kelet-magyarországi és erdélyi területen sem lehetett tudni, vajon mit hoz a jövő? A kiszolgáltatott helyzetbe került civil lakosság mellett a honvédek sorsa is kilátástalannak tűnt. A lövészgödrökben, fedezékekben fekvő, fegyverüket szorongató magyar katonák nem tudták, mi történt családtagjaikkal, szülővárosukkal vagy falujukkal, egyre inkább nyűgnek érezték a kényszerű német szövetséget, de tovább harcoltak, mert neveltetésükből adódóan még a halálnál is jobban rettegtek a szovjet hadifogságtól.

Magyarok százezrei – honvédek és civilek – menekültek el szülőföldjükről és kerültek a Harmadik Birodalomba, vagy a németek által megszállt területekre. Így jutottak magyar honvédek Szlovákiába, azaz a Felvidék északi területeire, ahol a szlovák ellenállók – hathatós szovjet támogatással – bandaharcokat vívtak a német csapatokkal. A 21 esztendős ifjabb Péter Sándor is azon honvédek közé tartozott, aki szlovák területre kerülve tapasztalta meg, hogy a partizánok rajtaütéseik alkalmával különbséget tesznek a német és a magyar katonák között. A háromszéki Zalánból származó fiatal székely honvéd későbbi visszaemlékezéseiben megemlékezett 1944 különös karácsonyáról. Ezen történet, s más, vele és édesapjával történt háborús históriák könyv alakban is napvilágot láttak Apa és fia két világháborúja címen (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár. 2015.).

Péter Sándor honvéd így őrizte meg emlékezetében 1944 karácsonyát és szilveszterét:

„Utunk szlovák falvakon át vezetett. A jó atyafiak elég szívélyesek voltak hozzánk, de pityókánál egyébbel nem nagyon tudtak kedveskedni. Esetleg tűzifával, hogy meg ne fagyjunk a szálláshelyeinken, mert a tél kezdett komolyra fordulni. Azért december 24-én vendéglátóink mégis várakozáson felül kitettek magukért. Zólyom városában a vendéglőben minden magyar katonát elláttak egy csajka meleg étellel és hozzávaló kenyérrel. Igen különleges étel volt, amilyent eddig nem ettem soha. Meleg kocsonya, bőséges disznóhússal kellőképpen megfűszerezve. Jólesett az étel, és jólesett a gesztus. Pedig nem mint barátok jöttünk (…), hanem mint megszállók, vagy legalábbis mint a megszállóik (németek) szövetségesei.

De mégis mivel magyarázható e barátságos fogadtatás? Talán nem féltek tőlünk? Szó sincs róla! A németektől sem féltek, de őket ellenségnek tekintették, és partizánjaik rengeteg bosszúságot okoztak nekik. Számos német katona esett áldozatául a partizán rajtaütéseknek. (…) A szlovák lakosságnak a magyar katonákkal szemben tanúsított magatartását én a történelmi gyökerekben látom. (…) A tót megnevezés korántsem gúnynév, mint ahogy azt egyes nyelvészek magyarázzák. Mikszáth Kálmán Tót atyafiak és Jó palócok című könyve nem csúfolódás, mint ahogy a felvidéki származású Tót vagy Tóth családnevek sem gúnynevek! (…)
Ezek között az emberek között töltöttem 1944 karácsonyát. Jó keresztények, római katolikus vallásúak, és az idősebb generáció kivétel nélkül tud magyarul. Keresztényi lelkületük egyik emlékezetes megnyilvánulása a karácsony esti lábmosás volt. Az evangéliumi példát utánozva a ház asszonya, ahová be voltunk szállásolva, a tizenkét holtfáradt katonának szertartásosan, külön-külön mindenikünknek, megmosta a lábát. A menetelésekkel agyongyötört lábaknak bizony jólesett.

Történt mindez 1944. december 24-én este egy kis hegyi faluban, Besztercebányától négy kilométerre.
A Szent Karácsony napját azzal kezdtük, hogy miután valamennyien kipihentük magunkat, az adott viszonyok között, amennyire lehetett, megtisztálkodtunk, ruhánkat igyekeztük rendbe tenni, hogy ezen a szent napon külsőleg is különbözzünk a megelőző napokban felvett siralmas formánktól. A reggel kávé kiosztása után engedélyt kaptunk arra, hogy aki nincs éppen őrszolgálatra vagy őrjáratba beosztva, elmehet a karácsonyi misére.

El is mentünk jó néhányan. Fegyver nélkül, de zárt alakzatban, ahogy erre vonatkozólag szólt a parancs. A falu kis templomát annyira megtöltöttük, hogy a helybeli hívek számára alig maradt férőhely. A pap latinul misézett, ami egészen otthoniasnak tűnt, mert akkor még nem volt bevezetve az anyanyelvű miseszöveg, mint napjainkban. Azután tótul prédikált, amiből persze semmit sem értettünk, de utána kifogástalanul elmondta magyarul is. Beszélt Istenről, békéről, szeretetről és annak reményéről, hogy egyszer épségben hazakerülünk. Mise végével próbáltunk kapcsolatba lépni szlovák hittestvéreinkkel. Főleg a lányok érdekeltek, belőlük volt legtöbb a misén. Csinosak, teltkarcsúak, kenderszőkék voltak sajátos tót népviseletben. Sajnos velük értekezni nem tudtunk, pedig egyesek még kacérkodtak is velünk. Legényeknek hírük-hamvuk sem volt, ők kivétel nélkül a hegyekben tartózkodtak. Velük egy hét múlva ismerkedtünk. Ellenben nagyon jól el tudtunk beszélgetni az öregekkel, akik mind jól tudtak magyarul.

Ünnepnapjaink kiemelkedő eseménye a szilveszter éjszaka volt. Nem is gondolhattunk arra, hogy az újévet úgy fogadjuk, mint ahogy otthon megszoktuk. Csendes pihenéssel, alvással szándékoztuk tölteni az éjszakát, melyből egy új esztendőre virradunk. Azonban pontosan éjfélkor egy olyan dörgedelmes lövöldözésre ébredtünk, ami szinte felért a Szent István-napi tűzijátékkal. A falut környező magaslatokon nehézfegyverek (aknavetők) torkolattüzei látszottak és hallatszottak, puskák és gépfegyverek ropogtak minden irányból, és fejünk felett színes nyomjelző lövedékek záporoztak keresztül-kasul. (…)
Nem történt támadás a falu ellen. Csupán újévet köszöntöttek a legények, akik a karácsonyi miséről hiányoztak. Egyben tudatták velünk, hogy ne képzeljük őket holmi bujkáló katonaszökevényeknek, mint ahogy annak köztünk híre járta. Akinek annyi fegyvere van, mint ahánynak hangja hallatszott, és annyi a lőszere, hogy még szilveszteri tűzijátékra is jut belőle, azt illik komolyan venni.”

Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma