58423

„Magasba vágyni…, tengni lent…, borongni…, rabmódra húzni idegen igát…, küzdelmet végesvégtelent…, vetni és sosem aratni…, nincs kin megtorolható bajt…, kesergőn vigadást…, büszke gyönyörűséget…, nagy s szent akaratot…?”
Igen, ezeket, és még ettől is többet!

E sorok írója apai felmenői között szlovák atyafiakat, anyai ágon az alföldi-erdélyi pusztákon cserződött jászkun robotosokat tisztelhet. Élemedett korom miatt szocializálódtam pártállami kurzusokon, kántortanító atyám hat gyermeke egyikeként ismerkedhettem a tiszta hittel. Néhány évtizede már azt is tudom: a polgárnak az állammal szemben is érvényesíthető jogai vannak, hogy a Kárpát-medencében élő nemzettársaimmal összetartozom, s bár a világvégi Hidvégardóban lakom, magyar és európai is vagyok. Valamelyest ismerem népünk történelmét, az ezer évünk alatt nemzetünket sújtó sok balszerencsét és viszályt, tudok a nemzetiségeinket a XIX. században elnyomó-magyarosító törekvésekről, Trianonról, a malenkij robotról, a Benes-dekrétumokról, a kitelepítésekről, az álnok szocialista internacionalizmusról, a hamis eredetmondákról, a „tiszta nemzetállam” megteremtésére irányuló újkori kíméletlenségekről, sikeresen működő autonómiákról.

Tudom, hogy az egyén, a közösségek identitását nem lehet kreált mítoszokra, kíméletlen, a győztes többségi érdekeit szolgáló dekrétumok jogrendjére építeni. Én úgy tanultam, hogy a sértő-sértett párbeszédben az elsőként nevezettnek meg kell követnie a megbántottat, az utóbbinak meg kell bocsátania! Az egyén, a közösség nem kötelezhető több generációs „mea culpára” a történelmi helyzet által kikényszerített egyszeri cselekedetért, az áldozat nem merevedhet bele öröklétű, haszonelvű mártírszerepbe!

Idős vagyok, s ennek az állapotnak nagy előnye, hogy vannak ismereteim és tapasztalataim, képes vagyok ezeket rendszerezni, hogy nem vagyok egészen ostoba vagy aljas, s nem óhajtok az engem ismerők által kinevetett és lenézett, ősz pojáca lenni. Úgy vélem, magyarságunkra nem elsősorban a maga hasznáért harcoló „kozmopolita és hídverő hazafi”, hanem az udvarias, sunyi és megfontolt középszerűség, a hümmögő középutasság, a gyáva és lusta önzés az igazi veszély. A kérészéletű politikai döntéshozók azonban tehetnek bármit, mi szabadok vagyunk, amíg méltányosak és igazságosok maradunk! Ne felejtsd el, tisztelt felebarátom, hogy „… aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.”

Hogy mi legyen hát a teendőnk?
Nemzettársam, jó, ha tudod: tényleg rövid az élet, s légy Te bármilyen eszmerendszer harcos elkötelezettje, üres és tartalmatlan az életed, ha földi pályádat nem a legfőbb parancs alapján szervezed, amely szerint: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

Itt a vége, s mielőtt elfutnál véle, jegyezd még meg és kövesd is a következő szentenciát: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

Tóth Pál, Felvidék.ma