58352

Urbán Ákos 1969-ben – a Prágai Tavasz meghiúsításával szinte egy időben, de még az új csehszlovák kommunista jégkorszak beállta előtt – hagyta ott a republikát. Útja Hollandiába vezetett, ahol mérnökként végigdolgozva életét, a közelmúltban nyugdíjba vonult. Most tud társadalmi feladatokat vállalni: tavaly szeptember óta a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének titkára, illetve a Hollandiai Magyar Szövetség elnöke. Nem győzi hangsúlyozni, hogy szövetségük – ernyőszervezet. Ez azt jelenti, hogy a különböző, hollandiai magyar szervezeteket, klubokat és közösségeket fogják össze.

Megalakulásuktól kezdve feladatuk támogatni és útbaigazítani azokat a magyarokat, akik Hollandiába érkeztek. A Felvidék.ma olvasói már megtudhatták, hogy az egykori kassai ipari tanuló Bátkán, Rimaszombat mellett született, majd családja Kassára költözését követően ott kezdte az elemi iskolát 1952-ben, majd Gömörszkárosra költöztek. Miután 1960-ban újra Kassára került és elvégezte a középiskolát, innen jelentkezett az egyetemre Pozsonyba és innen is „disszidált”. Testvéreinek többsége ma is Szlovákiában él. Január 18-án lesz 70 esztendős. Budapesten, a Diaszpóra Tanács ülésén beszélgettünk.

Ön, aki az egyetemet Pozsonyban végezte, egy napot sem dolgozott Csehszlovákiában?
Ahogy mondja! Bár hét éves koromtól tanultam a szlovákot, 14 évesen, amikor a kassai szakközépiskolába kerültem, folyamatosan birkóztam vele! Ennek ellenére az építész és földmérési ipari iskolában – ettől kezdve – szlovákul kellett tanulnom, mert más lehetőségem nem volt! Az első két évben szinte vért izzadtam. Ráadásul a hangulat sem volt az igazi. Jellemző volt, hogy az egyik szlovák barátom egyszer viccesen azzal biztatott, hogy ő a legszívesebben “minden magyart felakasztana”, de mivel én a barátja vagyok, ezért kegyelemből nekem “csak egy golyót szánna”.
Tegyük hozzá, hogy a világháború utáni magyarellenes kurzus ellenére Kassán ekkor még rengeteg volt a magyar felirat. Az uszodában – talán mert nem volt rá pénz – még magyarul volt kiírva: „Oldalról tilos a medencébe ugrani!”.
Amikor 1964-ben végeztem a középiskolával, Pozsonyban folytattam tanulmányaimat. Ott fejeztem be az egyetemet, a Prágai Tavasz után egy évvel. Kaptam munkaszerződési ajánlatot: 1600 koronáért vettek volna fel a Geofizikai Intézetbe. Mivel nem szerettem volna a szocializmust építeni Csehszlovákiában, Hollandiából nem jöttem haza. A disszidálásomért félév letöltendő börtönbüntetést szabtak ki számomra odahaza, arra hivatkozva, hogy engedély nélkül hagytam ott a republikát. Amikor Dubčekkel végül leszámoltak, kaptam egy levelet Pozsonyból, amelyben megírták, hogy “a szocializmus építésében” számítanak rám. Erre a levélre nem válaszoltam. Amikor Havelék az 1970-es évek második felében mozgolódni kezdtek, a csehszlovák kormány hozott egy határozatot, hogy normalizálni kell az 1968-as disszidensek ügyét; kérvényezhettem volna utólagosan a kivándorlást vagy folyamodhattam az állampolgárság kötelékéből való elbocsátásért. Mivel nem volt kedvem csehszlovák emigránsként Hollandiában élni, ezért lemondtam a csehszlovák állampolgárságról és kaptam egy nagyon szép oklevelet arról, hogy a “Csehszlovák Szocialista Köztársaság állampolgárságából fel vagyok mentve, ami vonatkozik a Szlovák Szocialista Köztársaság állampolgársági kötelékéből való felmentésre is”. Viszont előtte le kellett guberálnom 5500 holland guldent, méghozzá százguldenesekben, mivel ilyen címletekben kérték a pénzt, ami akkor legalább annyi volt, mint most 5500 euró. Ezzel kellett úgymond kárpótolnom a csehszlovák államot, amiért kitaníttatott és nem tudta felhasználni a munkaerőmet. Ezt én természetesen kifizettem.

Miért természetesen?
Azért, mert jobb a békesség: a szüleimhez és a testvéreimhez haza akartam járni – látogatóba. Egyébként semmi gondom nem származott volna belőle, ha nem rendezem a viszonyom a csehszlovák állammal. Viszont biztos, hogy Csehszlovákiába nem látogathattam volna el, és a hozzátartozóim sem jöhettek volna ki hozzám, Hollandiába.

Miért? Rendszeresen látogatta a szüleit és a testvéreit?
Igen, miután gyerekeink születtek, rendszeresen haza jártunk. Édesapám akkor Tornalján volt lelkész. Nem is mondtuk a gyerekeknek, hogy mi most hova fogunk menni. Annyit mondtunk csak, hogy Magyarországra utazunk. Pozsonyban megálltunk a húgomnál, ahol csak az utcán hallottak idegen szót, de Tornalján ott sem. Tornalján mindenki magyarul beszélt, a gyerekeket inkább az foglalkoztatta, hogy a határon sorompó van, és a csomagjainkat vizsgálgatják.

És hogy jöttek rá, hogy Csehszlovákia nem Magyarország?
Megmondtuk nekik, de rájöttek maguktól is. Mert haza indultunk Hollandiába, és amikor Magyarországon keresztül vezetett az utunk, ott megint volt egy határ, amin át kellett haladni.

(Az interjú befejező részét hamarosan olvashatják itt a Felvidék.Ma-n!)

Gecse Géza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58351″}