58980

Gyülekeztek Skultéty Csaba rokonai, barátai, tisztelői és ismerősei a tabáni Alexandriai Szent Katalin-templomnál január 22-én, hogy részt vegyenek gyászszertartásán. A Szabad Európa Rádió egykori munkatársa tavaly december 15-én hunyt el. December 31-én töltötte volna be 95. életévét.

A Gellérthegy lábánál fekvő templomnak nem mindennapi története van. Ugyanis a török időkben Szokollu Musztafa budai pasa dzsámit építtetett erre a helyre. A török kitakarodása után, területén emelték a 18. században azt a templom, mely ma is áll. Mintha így Csaba azt üzenné nekünk, hogy nem mecsetekre, hanem templomokra van szükség.

A misét – a család kellemes meglepetésére – Kozma Imre, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője celebrálta Hegyi Balázzsal, a templom plébánosával együtt. Az első olvasmány a Jelenések Könyvének 21. részéből származott: „És láttam új eget és új földet,… az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből… Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a királyi szék felől: »Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé…« A királyi széken ülő ezt mondta:…. »Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásaiból ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.« A szentleckét János Evangéliumának 14. fejezetéből vették: „»Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. (…) Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahová pedig én megyek, oda tudjátok az utat.« Tamás erre így szólt hozzá: »Uram, nem tudjuk, hová mégy: honnan tudnánk akkor az utat?« Jézus így válaszolt: »Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.«”

Hegyi Balázs a következőket mondotta róla: „Születésének dátuma, 1920 Szilvesztere maga is történelmi jelkép – szülei, felmenői Magyarországa megszűnik, szétesik, soha többet nem lesz. Ötödik gyermekként, Mécs László keresztfiaként nő föl, a gyermekkori paradicsomban, amelynek történeteit felnőtt koráig megírta a Vannak tájak, féltett kishazák című önéletrajzi könyvében. Késmárki, budapesti, párizsi diákoskodás után Münchenben három évtizeden keresztül dolgozott Ambrus Márton néven a Szabad Európa Rádió munkatársaként töretlen hittel, hogy a kül- és belhoni magyarságnak nem csak tájékoztatást ad, hanem reményt és biztatást is sorsuk jobbra fordulásában. Müncheni évei a szolgálat, a gyerekei – akiket megtanított magyarul – és a honvágy hármasában teltek.

A rendszerváltás utáni hazalátogatások hamar megérlelték benne a hazatelepülés gondolatát. Barátja kérdésére, tudna-e Magyarországon élni, eleinte úgy válaszolt, hogy azt talán nem, de látogatóba jönni igen. Két évvel később a válasza így hangzott: csak Magyarországon tudnék élni.

Honvágya pedig arra késztette, hogy műgyűjtővé váljon: összegyűjtötte, felkutatta az antikváriumokban a Pest-Budát ábrázoló régi metszeteket – ez a számos ritkaságot tartalmazó gyűjtemény később az Országos Széchényi Könyvtárba került. Így gyűjtögette folyamatosan össze, mintegy szülei, egyúttal Magyarország emlékezetére a fiumei vonatkozású tárgyakat, dokumentumokat, könyveket, metszeteket, térképeket, mely az idők folyamán komoly gyűjteménnyé kerekedett, és amelynek ismét az Országos Széchényi Könyvtár adott otthont.

Elkötelezetten, szívből szolgálta a határon túli magyarság ügyét, melyet saját maga úgy fogalmazott meg, hogy vannak rések, amelyekben tehetek egyet-mást, és olyanok is akadnak, ahol csak én tehetek valamit. Sokat dolgozott, de sokat is végzett. Skultéty Csaba életének minden napjában következetesen – mint magatartás, hit, alkotás, életerő és napi munka – jelen volt a szándék, hogy a történelmi emlékezet folyamatosságát helyreállítsa, kifejezze, bizonyítsa, mint a túlélés, továbbélés zálogát a közösségnek, amelyhez teljes szívével tartozott, amelynek csak adott, akár szellemiekről, akár anyagiakról volt szó.”

Értékes munkát végzett a Pax Romanában is.

„Magas korba jutva is teli volt értékes gondolatokkal, tetterővel. Szinte az utolsó pillanatig követte a világ eseményeit. Az élet nehezét, árnyoldalait, a változást türelemmel, bátorsággal viselte. Mélységes megértéssel volt minden emberi nyomorúság iránt, a jó szó, a segítőkészség és a bőséges adakozás nála mindig készen állt. Szerette ugyanakkor a viccet, az anekdotát, a legnehezebb percekben is fel lehetett vidítani vele, vagy éppenséggel ő mondott egyet.
Mindennapjait, örömét és gondját, szeretett és szerető társával osztotta meg, akivel mély és igaz szálak kötötték össze.
Végtelen és megingathatatlan bizalma volt Mennyei Atyjában, tudta, hogy a Teremtője óvó kezében van, hozzá tartozik.”

Kozma Imre okulásunkra és bátorításképpen felidézett egy régi beszélgetést, melynek során Skultéty Csaba Istennel és emberekhez fűződő kapcsolatáról vallott. Ha istenkapcsolatát a hála szóval jellemezte – ahogy az imént hallhattuk -, e beszélgetés során egy másik, ugyancsak rövid szót alkalmazott: Egység. Isten és ember fölbonthatatlan egységben van azáltal, hogy „az ember belőle indul ki, feléje lépdel s útja közben is benne él, vele haladja meg emberi határait.”
Emberi kapcsolatait „egy ugyancsak rövid, de mélyértelmű szóval jelölte: Változás Körülötte megváltoztak az emberek. A szeretetkapcsolat csodájával szembesülünk. Amikor a szeretet változásra hív, leteszi a fegyvert, ha valóban hisz a változásban. Ez az egyetlen következetes mozdulata. Nem mondani kell, hogy változz meg. Sugallnunk kell megváltozott jelenlétünkkel a másik ember megváltozását. Szeretek, azaz változni akarok. Szeretlek, szeretném, ha meg tudnál változni.”

Ahogy abban a régi beszélgetésben felvillantotta, az embert ismerni, mégis szeretni. „Elébe menni, előlegezett szeretettel. Tudni kell róla, hogy számtalan vágya van, de csak egy Istene. Sokfajta érdeke, de csak egy szíve.”
„Az istenismeretnek egyetlen fix pontja van: Jézus Krisztus, aki mindenen túl szeret és minden áron.”
„Ha szeretünk is, mégis megtapasztaljuk magányosságunkat. Abban az elérkezett órában magunkra maradunk, mert meg kell közelítenünk az emberi egzisztencia határvidékét. A végeket egyedül lépjük át.
Kedves Csaba! Istennek ajánlunk.”

Másnap, január 23-án, szombaton, csikorgó időben kísértük Skultéty Csabát utolsó útjára. A badacsonytomaji templomban Korzenszky Richárd, a Tihanyi Apátság perjele celebrálta a gyászmisét. Ő is az életút egyes állomásait emelte ki. Hontalanság és otthontalanság. Lehet mindenütt otthon lenni? Az Ung-vidékről jött, majd 1951-ben ideiglenesen Münchenbe ment, ahol 32 évet töltött el. Egy vidám történet jutott eszébe, mely Illyefalván történt. Az előadások elhúzódtak és Csaba már nagyon éhes volt, hogy megette az összes pogácsát. Azután mégiscsak eljött a megvendégelés pillanata.

Skultéty számára a határon túli magyarok szolgálata volt az, mely felülírt mindent. Jó volt vele együtt lenni.

Az urna jelenlétében arra kell gondolnunk, hogy halálunk órája egyre közeledik. Ilyenkor el kell gondolkoznunk, mi is az élet. Volt-e értelme életünknek? Skultéty Csaba nem élt üres életet. Szeretett beszélgetni, szerette az embereket, a szülőföldjét, hazáját. Beleszeretett Badacsonyba. Összebarátkozott Udvardi Erzsébet festőművésszel és férjével, akik szintén nincsenek már az élők sorában. Udvardi festette ki a Szent Imre-templomot, ahol a szertartás zajlott. Itt otthonra lelt, jó társaságba került. Majd Lászlóffy Aladár: Uram, ha mióta c. versét idézte. „…ha majd a helyemen/ úgysem keresnek,/ leszek a semmid, csak/ engedd, hogy lehessek.” Azért idézte, mert ez Skultéty Csaba vívódását is jellemezte. Az élet több annál, mint amit látunk belőle. A napkoronghoz hasonlította életét.

Kiss Gy. Csaba azzal kezdte visszaemlékezését, hogy nagyjából két évtizeden keresztül hallgatta Ambrus Márton hangját, elemzéseit, sajtószemléit. Különös érzés volt azután találkozni vele. Magyarországot valóban vasfüggöny választotta el a szabad világtól. A szellemi távolság a tájékozatlanság eredményezett és hódoltsági reflexeket. „Mennyire szükségünk volt az eligazító szóra!”

Majd egy fontos hiányosságra hívta föl a figyelmet. Mindmáig nem készült mérleg arról, hogy mit köszönhetünk a SzER-nek és az olyan elkötelezett munkatársainak, mint amilyen ő volt.

„Kis hazájából”, Nagykaposról hozta magával a kisebbségi magyar sorsélet kovácsolta elkötelezettséget, az áldozatvállalás szellemiségét. Személyes sorsában tapasztalta, mint jelent a „nagy” haza elveszítése. Aki találkozott vele, a régi Magyarország üzenetét érezhette szavaiból, gesztusaiból. Münchenben dolgozott, de velünk állt, kárpát-medencei magyarokkal, a székely hegyektől Kárpátaljáig számon tartotta mi történik. „Nem tudom, gondolt-e arra a hosszú évtizedek alatt, hogy egyszer hazatérhet a szabad Magyarországra. Amikor 1986-ban Elzászban találkoztam vele, reménységgel figyelte az itthoni eseményeket. Az olasz Adria mellékén vendégeként tapasztaltam, milyen érdeklődéssel tartja számon a magyar múlt minden emlékét. Módja volt sokfelé utazni, de szeme minduntalan az ő Ithakáján függött ahová megadatott visszatérnie. Mintha a Hamvas Béla által említett délnyugati géniusz vonzotta volna igazán a Balaton-felvidéktől, ha úgy tetszik, Fiuméig.

Gyűjtőszenvedélye értékes kiállításokban került a magyar közönség elé. Elkészítette számadásait visszaemlékezéseiben gyerekkoráról, a müncheni rádiónál eltöltött évekről. És nem feledkezett meg azokról, akik küldték. A kisebbségi magyarokról, különösen gondját viselte a nehéz sorsú kárpátaljai magyarságnak.

Adományokkal támogatta a magyar nemzetiségi kultúrát, s amíg ereje bírta, végiglátogatta a határon túli magyar tájakat, előadásokat vállalt, kisebb és nagyobb településeken. Fontosnak tartotta a kapcsolatot a fiatal nemzedékkel.
Amikor decemberben ama nagy útra készült, Skultéty Csaba a kórházban, nem tudva betegségéről, idézte föl egyik tanítványnak annak az egyetemi órának az emlékét, amikor késmárki gimnáziumi éveiről mesélt. Úgy látszik, nem hiába.
Sokan tartozunk neki hálával és köszönettel barátok, tisztelők, magyarok.”

A Magyar Írók Szövetsége nevében Hegedűs Imre János búcsúzott tőle.

„A Hír nagymesteréért szól ma a lélekharang. Átköltöztél az örökkévalóságba. …Te igaz keresztény módjára hajtottad meg fejed a Mindenható akarata előtt. Gyakran mondogattad: kilencven után minden év kegyelem.
Szép emberi kor, kilencvenöt dolgos, küzdelmes év jutott neked a földi életből, és Te példaadóan, a morál és az etika kristálytiszta szabályai szerint munkálkodtál mindenhol és mindenkor.

Magyar voltál és európai, nemzetednek a szeretete és szolgálata nem kizárta, hanem feltételezte az egyetemes emberi értékeket és célokat.”
Származása predesztinálta erre, a szülőföld, ahol magyarok, ukránok, ruszinok, szlovákok éltek, és így már gyermekkorában megtapasztalta az együttélés parancsát. Pedig a történelem kevezőtlenebb arcát mutatta számára. Budapesten romeltakarítás közben zabrálta el a Vörös Hadsereg málenykij robotra. A foksáni gyűjtőtáborból szökött meg, gyalog átkelve a Keleti-Kárpátokon, megérkezett a kovásznai parókiára. Ez a történelmi lecke véglegesen és végzetesen életcéljává tette a vörös veszedelem elleni küzdelmet.

Harminc évig vezette a Szabad Európa Rádiónak, ennek az antibolsevista fórumnak a hírrovatát, itt lett a jó és tiszta, megbízható hír élete nagy célja. „Tisztában voltál azzal, hogy a világégés és a hidegháború éppen a hírt mocskolta be leginkább, a rádió, az újság – a sugárzott és leírt szó – vált a legpiszkosabb propaganda célok eszközévé, és Te heroikus küzdelmet vívtál azért, hogy a hallgatót ne árassza el a hazugságok szennyes árhulláma, jussanak, ha csak lehet, igaz tények birtokába.

Úgy ültél le naponta Münchenben a Szabad Európa Rádió mikrofonja elé, hogy magad elé képzelted a székelyföldi, a mezőségi, a partiumi, a munkácsi, a kassai, újvidéki, szabadkai hallgatókat, elsősorban őket, mert ők kettős prés nyomása alatt szenvedtek: a bolsevizmus által korlátlan hatalomhoz juttatott román, ukrán, szovjet, cseh, szlovák, jugoszláv sovinizmus sorvasztotta őket, és a jogtipró proletár diktatúra pusztította kartácstűzzel az emberi és nemzetiségi jogokat.

Ambrus Márton lett a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének tisztán fénylő lelkiismerete, a vasfüggöny vak falának döngetése közben azokra gondoltál, akik Kelet-Európában kortynyi reményre, mazsolányi szabadságra szomjúhoztak.”

Ha ez nincs, akkor e pislákoló fény nélkül, megbicsaklott volna a lélek, megroppant volna a gerinc. Óriási szükség volt józanságra, mérsékletességre, arányérzékre.

„Te józan voltál és mérsékletes, vigyáztál arra, hogy ne terjedjenek hamis világmegváltó álmok Nyugatról Keletre, és kitartó, szívós, konok voltál, ha szűkkeblűség, beszűkült látókör, elfogult köldöknézés ellen kellett szólni. Szeretted, becsülted nemzeted, a magyarságot, és tiszteltél minden más népet Európában és a világon. Ez volt politikai krédódnak alfája és ómegája.”

Amikor leomlott a vasfüggöny, hazajött nem pihenni, hanem a közügy szerény, de rendíthetetlen katonája maradt élete hátralévő szakaszában is.
„Társaságokat, szervezeteket, családokat támogattál, politikusokkal, nagytőkésekkel tárgyaltál, szaladtál fűhöz-fához, segélyekért könyörögtél, nagy anyagi áldozatokat hoztál, hogy Kárpátalján, Felvidéken ne szűnjenek meg az óvodák, az iskolák, hogy jelenjenek meg a lapok, hogy ne legyen idegen intézetekben és intézményekben a magyar szó.

Ez a föld, a szülőfölded adott új életcélt, új életkedvet neked, fiatalokat megszégyenítő lendülettel és hévvel dolgoztál. A mikrofont írótollal cserélted föl, publicisztikai írásaiddal mozgósítottál, agitáltál, érveltél.
Szívesen beszéltél életutadról, rádiós múltadról, számtalan előadást tartottál, Te gondoskodtál a Szabad Európa Rádió utóéletéről, kötetekbe szerkesztetted, s kiadtad vallomásaidat.”
Utolsó könyvében, mely szülővárosáról Nagykaposról szól, hangot és stílust váltott, a széppróza lassúbb, méltóságosabb ritmusát vette föl.
„Az emberélet véges, de a Mű, amit magad után hagytál, teljes, és befejezett. Emléked akkor őrizzük igazán, ha követjük példádat!”

Majd Gábri Rudolf a szülőföld nevében köszönt el tőle és hozott egy marék földet hamvaira. Beszédét ITT olvashatták.

A család nevében legidősebb leánya Brown Andrea mondott köszönetet neki, hogy az édesapja volt és a jelenlevőknek, hogy eljöttek.
A badacsonytomaji templomból felmentünk a nagyjából másfél kilométerre fekvő Szent Anna-kápolnához. A Római út mentén található kápolna alapkövét 1789 rakták le. Építtetőjéhez, Szentgyörgyi Horváth Zsigmond Vas megyei és balatonfüredi földbirtokoshoz fűződik az 1825-ben megrendezett első Anna-bál. Ugyanis Horváth mindkét feleségét és két unokáját Annának hívták. Először a Kisfaludy-, később az Ányos-család tagjai gondozták, majd e két család tagjai ide temetkeztek. 1997-ben bázeli magyar emigránsok és helyi lakosok komoly anyagi áldozatvállalása mellett gyűjtést kezdeményeztek a kápolna renoválására, amely 2002-ben kezdődött el és 2005-ben fejeződött be.

Korzenszky kedvesen invitált bennünket az apró kápolnába, mondván: Jöjjetek beljebb, mert Csaba nem örülne, ha valaki kint maradna. Dehát ezt betartani képtelenségnek mutatkozott. Ott egy rövid szertartás keretében helyezték el a fali fülkében Skultéty Csaba földi maradványait. Az ökumenizmus jegyében elénekeltük a Te benned bíztunk eleitől fogva c. református éneket, majd a Magyar és a Székely Himnusz következett.

A kápolna előtt készült egy közös felvétel a jelenlevőkről.

A búcsú halotti torral ért véget Badacsonyban, ahol Szita László, a Muskátli vendéglő vezetője köszöntötte a gyászoló gyülekezetet elmondva, az elhunyt kedvenc ételeiből állították össze a kínálatot.

További képek fotógalériánkban tekinthetőek meg ITT>>.

Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”58927,58181″}