Doni események 1

Hetvenhárom esztendeje annak, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg (melyet a közbeszéd helytelenül csak 2. magyar hadseregként emleget) – soraiban számtalan felvidéki alakulattal – megkezdte súlyos áldozatokkal járó visszavonulását a Don-kanyarból, de annak ellenére, hogy ez az egyik leginkább feltárt fejezete a magyar hadtörténelemnek, a hazai közvélemény jobbára csak az évtizedeken keresztül belénk sulykolt közhelyeket ismeri.

Mit kerestünk a Donnál? Erre sokan vágják rá, hogy a „halálra ítélt hadsereg” katonáinak többsége nem látta értelmét a harcnak, nem értette, miért kell német érdekeket szolgálva, hazáját védenie a Donnál. A m. kir. 2. honvéd hadsereget nem ezért, hanem azon kényszerűségből küldték ki a frontra, hogy az 1938-1941 közötti területgyarapodások német segítségét ellentételezzék. A tisztikar és a legénység java tudatában volt annak, hogy mit keres hazájától távol, majd’ 2000 km-re. „Minden honvéd Magyarország képviselője. Nem az orosz nép, hanem a bolsevizmus ellen harcol.” Ezt az expedíciós hadsereget a lehetőségekhez képest igen jól felszerelték, az itthon maradt alakulatokat pedig valósággal „levetkőztették”, hogy a kivonuló hadsereget megfelelőképp ellássák. Az csak odakint bizonyosodott be, hogy a kisantant államai ellen felkészített magyar hadsereg katonáinak egyenruhája, felszerelése és fegyverzete, kiképzése nem felel meg a keleti front viszonyainak.

A magyar 2. hadsereg kivezénylése a Donhoz és a nyári hídfőharcok

Moszkva alatt 1941 végén a Vörös Hadsereg feltartóztatta az addig megállíthatatlannak hitt Wehrmacht csapatait. A szovjetek szívós ellenállása, a kemény tél és az utánpótlási vonalak végtelen elnyúlása végleg szertefoszlatta a németek „Blitzkrieg”-be vetett győzelmi hitét. Adolf Hitlert ez ösztönözte arra, hogy az 1942-re tervezett nagy nyári offenzívába szövetségesei haderejét mindinkább bevonja. Ebből a megfontolásból intézett levelet Horthy Miklós kormányzóhoz 1941 decemberében, majd 1942 januárjában Budapestre utazott Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábornagy. A tárgyalások során a német fél nem kevesebbet, mint a teljes magyar haderő (három hadsereg, mintegy félmillió honvéd) frontra küldését követelte. A magyar fél a hosszas tárgyalások végén – bírva a németek ígéretét, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő eszközöket bocsátanak rendelkezésükre – egy hadsereg kiállításához járult hozzá. A keleti hadszíntérre küldendő közel 207 ezer fős hadsereg – melynek állományában az erődítési munkálatok elvégzésére közel 35 ezer munkaszolgálatos is volt –, várható alkalmazása, illetve területi és időbeli határai, személyi- és anyagi veszteségeinek pótlása a tárgyalások során nem kerültek szóba, Keitel vezértábornagy csupán szóbeli ígéretet tett a fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre. A fentiek alapján a magyar politikai és katonai vezetés bízott abban, hogy mint a gyorshadtest 1941-ben, úgy ez a hadsereg is négyhavi frontszolgálat után hazaszállításra kerül.

A közhiedelemmel ellentétben nem a „felesleges elemekből” tevődött össze a magyar 2. hadsereg személyi állománya, hanem emberanyag szempontjából az ország területét egyenlően terhelték le, úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. Ezért a kivonuló sorállomány 20%-a volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30-45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20%-a nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan vegyék ki részüket a hadkötelezettségből. Eme hadsereg személy állományára vonatkozóan jegyezte meg a Honvéd Vezérkar főnöke, hogy „a drága magyar vérrel takarékoskodnunk kell”. A magyar 2. hadsereg tábornoki kara mellett az ezred- és zászlóaljparancsnokok (vagyis a törzstisztek) zöme 45-50 év feletti volt és becsülettel végigszolgálta az első világháborút. Ebből adódóan sokuk már nehezen bírta a harctéri megpróbáltatásokat, pár hónap után betegen került a hátországba.

Az ún. alantos tisztek – más néven: főtisztek – (a század- és szakaszparancsnokok) esetében a hivatásos tiszthiány erősen éreztette hatását. A századparancsnoki karban ugyan nagy számban voltak a Ludovika Akadémiát frissen, vagy pár éve végzettek, de voltak ténylegesített, továbbszolgáló-próbaszolgálatos és tartalékos tisztek is. A mozgósított hadsereg 7000 főt kitevő tiszti állománynak felét, 1942 őszétől a jelentős tiszti veszteségek miatt már több mint felét – ahogy ez más országok hadra kelt hadseregeiben is tapasztalható volt – a tartalékos tisztek alkották. Javarészt a tanítók és kistisztviselők rétegéből kerültek ki. A tartalékos tisztek katonai képzettsége, ha nem is volt néha arányban a beosztásukkal összefüggő feladatokkal, mégis a harcok kritikus pillanataiban nemegyszer jobban helytálltak, mint néhány hivatásos tiszt, s közvetlenebb kapcsolatban álltak a legénységgel is.

A magyar 2. hadsereg három hadtestből – a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. – (hadtestenként 3 könnyűhadosztállyal – melyek 3 gyalogezred helyett csupán 2-ből állottak), a német harckocsianyaggal felszerelt 1. tábori páncéloshadosztályból és a jelképesnek tekinthető 1. repülőcsoportból tevődött össze. A m. kir. 2. honvéd hadsereg alakulatai három kiszállítási lépcsőben kerültek ki a hadműveleti területre 1942. április 11. és július 27. között. A frontra kiérkező magyar 2. hadsereget csakúgy, mint a többi szövetséges hadsereget, a németek az „Operation Blau” hadműveletben kívánták bevetni. A m. kir. 2. honvéd hadsereg – a Weichs-seregcsoport alárendeltségében – a Don mentén kellett, hogy biztosítsa a Sztálingrád és a Kaukázus felé előretörő németek balszárnyát. A kiérkezett alakulatokat fokozatosan, szinte menetből vetették be a szovjetek ellen. A honvéd seregtestek közül az első jelentősebb veszteségek a nagykanizsai 9. könnyűhadosztályt érték, amely 1942 júliusában négy napos, rendkívül súlyos harcok során vette be Tyim városát, véres vesztesége 3000 fő volt, állományának közel 20%-a.

A Don folyóhoz 1942. július 7-10. között jutottak ki a harcoló seregtestek – megjegyzendő, a IV. és VII. hadtestek szállítmányai később érkezvén be – a teljes Don menti védelmi vonalat csak 1942. augusztus 25-ére vették birtokba a honvédek.
Az „Operation Blau” 1942 júliusában folytatódó német hadműveleteinek súlypontja egyre inkább délre tolódott, hiszen a hadműveleti cél Sztálingrád és a kaukázusi területek elfoglalása volt. A német Dél Hadseregcsoport ezért kevesebb erőt tudott összpontosítani balszárnyának védelmére Voronyezs körzetében, valamint a kisebb katlanokba szorult szovjet erők felszámolására. 1942. július 9-én a német Dél Hadseregcsoportot a hadműveletek nagyarányú kiterjedéséből következően A és B Hadseregcsoportra osztották. A magyar 2., a német 2., 6. tábori, a 4. páncélos, az olasz 8., a román 3. és 4. hadseregek Fedor von Bock, később Maximilian Freiherr von Weichs vezérezredesek által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe kerültek.
A közel 210 km szélességű magyar arcvonalszakaszon a szovjet 6. hadsereg csapatai által kiépített három olyan hídfőállás is volt, melyekért 1942. július 18-szeptember 16. között több ízben ádáz harcok dúltak. A hídfőcsatákban a hadsereg alakulatainak zöme részt vett, és 1942 augusztusától már német egységek is támogatták a magyar támadó hadműveleteket. A m. kir. 2. honvéd hadsereg egyetlen „gyorstartaléka”, az 1. tábori páncéloshadosztály, az összes urivi és korotojaki ütközetben bevetésre került. Az alapos helyismerettel rendelkező szovjet erők a hídfőállásokat főként a Don kanyarulataiban építették ki, amely már eleve lehetetlenné tette azok megkerülését, illetve oldaltámadását. A hídfők felszámolása ezáltal csak arctámadással volt lehetséges. Területük 30-100 km² közötti volt, az erősen tagolt terep, amely mély horhosokból, mocsaras-erdős terepszakaszokból állt, a szovjetek számára ideális védőállásokat eredményezett.

A csapatok utánpótlását a Donon átívelő pontonhidakon és vízalatti cölöphidakon szállították. A nagyobb hídfőket hadosztály erejű harccsoportok tartották, amelyek utánpótlása folyamatos volt. Uriv-Sztorozsevoje (1942. július 18., augusztus 10., szeptember 9-16.), Korotojak (1942. augusztus 7-8., augusztus 15-17., szeptember 1-3.) és Scsucsje-Perejeshaja (1942. augusztus 9., augusztus 30.) térségében számottevő sikert csak a korotojaki hídfő felszámolásával értek el a honvédek. Az 1942. szeptember 9-16. között lezajlott urivi hídfőcsatáról Willibald Langermann-Erlencamp páncélos tábornok, a német XXIV. páncéloshadtest parancsnoka a következőket jelentette: „A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint azt feltételeztük (…) A magyar csapatrészek megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ellenséget megsemmisítsék és az elvesztett területeket ismét visszaszerezzék.” Csak ebben az ütközetben 1942. szeptember 13-ig 1237 hősi halott, 6163 sebesült, 614 eltűnt fő volt a magyar; míg 217 elesett, 1222 sebesült és 133 eltűnt fő a németek vesztesége.

A doni hídfőcsatáknak meglehetősen súlyos volt a magyar vesztesége, hiszen a véres veszteség (hősi halott, sebesült, eltűnt, fogságba esett) 1000 tisztet és 29.000 legénységi állományú honvédet jelentett. 1942. október 1-jéig a magyar 2. hadsereg állományából a tisztikar 20%-os, a tiszthelyettesi, tisztesi és legénységi állomány 15 %-os, a munkaszolgálatosok 6 %-os véres veszteséget szenvedtek el. Az anyagi veszteség is jelentős volt fegyverzetben és szállító járművekben (többek között az 1. tábori páncéloshadosztály harckocsi állományának közel 50%-át veszítette el).

Négy hónap hadműveleti szünet

Az 1942. szeptember 16. és 1943. január 12. közötti hadműveleti időszakot a viszonylagos csend jellemezte. Magyar részről az elfoglalt állások megerősítésén, a szálláskörletek téliesítésén, valamint a hátországtól fegyverzeti-felszerelési és emberanyag erősítés kérésén munkálkodtak. Mivel odahaza félő volt, hogy magyar-román határháborúra kerülhet sor, a magyar hadvezetőség leállította a további utánpótlások kiküldését, mivel az anyaország területén maradt seregtestek megerősítésére is gondolniuk kellett. A hadsereg parancsnoka, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes a fentiek miatt többször is benyújtotta lemondását, de ezt a Kormányzó nem fogadta el. Egyébiránt a fronton küzdő hadsereget 1942. szeptember 5-12. között vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke és 1942. október 17-19. között vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter is felkereste. A hadsereg égető problémáit Jány velük is tudatta, de érdemi segítséget nem kapott. A m. kir. 2. honvéd hadsereghez személyi utánpótlásként, a harcoló állomány egy részének felváltására 1942 novemberében 35–36 ezer fős kontingens került ki az arcvonal mögé.

1942 végén 63 menetszázadot, továbbá 84 tábori- és különleges munkásszázadot is elindítottak az anyaországból a magyar 2. hadsereg hadműveleti területére. Mindezek ellenére az arcvonal hártyavékonyságú volt, mert a mélységi védelmet nem lehetett kiépíteni, a megfelelő páncéltörő eszközök és gyalogsági sorozatlövő fegyverek hiánya égető volt, melyet a németek csekély mértékben tudtak a Donnál lévő magyar csapatok számára biztosítani. A Don mocsaras, vizenyős partszakaszai miatt a magyar 2. hadsereg védelmének peremvonalát a folyó partjától 2-6 km távolságban jelölték ki, így a zászlóaljak főellenállási vonalaikat községnél és erdőszéleken építették ki, mögöttük elhelyezvén az őket támogató nehézfegyvereket rendszertelenül elhelyezkedő támpontokon, ettől távolabb a tábori tüzérek ütegei állottak fedett –, vagy nyílt állásban.

Szovjet részről – Sztálingrádnál már igen súlyos harcok dúltak – is csend állott be ezidőtájt. A leharcolt csapatok az erősítést várták – melyek 1942 decemberétől érkeztek be a hídfőkbe –, s csakúgy, mint a magyar alakulatok, időnként vállalkozásokat hajtottak végre, melyek célja az volt, hogy kipuhatolják, milyen erejű ellenséges egységekkel állnak szemben. 1942. október 22-én a magyar lövészárkokat már hótakaró borította, a kemény mínusz 30 fokos hideg pedig decemberben köszöntött be. A hazulról hozott egyenruha nem védett eléggé a farkasordító hideg ellen – illetve ezek nagyobb hányada a folytonos igénybevétel miatt erősen elnyűtté vált –, ezért a legénység december közepén a köpenye fölé irhamellényeket és füles irhasapkákat, illetve érmelegítőket kapott, de az őrszolgálatot még így is csak állandó mozgás mellett tudták ellátni.

A kassai 21. gyalogezred jelentése szerint: „(…) kb. minden 10. honvéd lett ellátva nemezcsizmával és a legénységnek 1942. december havában kiosztott 2. pár bakancs nem volt elegendő nagy általában ahhoz, hogy azokban a téli kapcát is lehetett volna csavarni.” A fegyverzet nagy része befagyott, csak nagy nehézségek árán lehetett azokat használhatóvá tenni. A kassai 51. gyalogezred parancsnoka jelentette, hogy: „A nagy hidegben a gyalogsági töltény nem sül el. Ennek következtében sem a puskát, sem a golyószórót, sem a géppuskát nem lehetett használni. A német aknavetők az első lövésnél megrepedt a csöve, a nagy hideg következtében. Úgy a távbeszélő, mint a rádiónál a membrán lemez mindjárt odafagy, amiért nem használhatók. Azon kívül a rádiót az ellenség azonnal zavarta, ezt emiatt egyáltalán nem lehetett használni.”

A karácsony és a szilveszter is eseménytelenül zajlott le, csupán a szomszédos alakulatok katonái lepték meg egy-egy fenyőággal egymást. A hátország nem feledkezett meg a Donnál lévő honvédeiről, a Vöröskereszt és a hozzátartozók levelek mellett kisebb-nagyobb csomagokat küldtek ki a frontra, a rádió és a tábori színház művészei is feledtetni próbálták a szülőföld távolságát. Jány vezérezredes több ízben is kérte a Heeresgruppe B ígért segítségét, hiszen a magyar 2. hadseregtől délre a románok és az olaszok vonalait már felsodrították a szovjetek.

1943. január 2-án érkezett be a magyar-olasz állások érintkezési sávjába – attól 50-100 km-rel nyugatabbra – a Hans Cramer vezérőrnagy vezette kombinált hadtest, amely a B Hadseregcsoport 700 km-es védelmi szakaszán az egyetlen hadműveleti tartalék volt, s amelynek bevetését csak a Führer engedélyezhette.
1942 őszén a súlyos takarmányhiány miatt, nehogy a hadsereg lóállománya teljesen tönkremenjen, a frontvonal mögött 100-150 km-rel hátrébb létesített ún. lóátteleltető állomásokra került annak nagyobb része. Ez a magyar 2. hadsereg 60 ezres lóállományának közel 80%-át érintette. Ezáltal a hadsereg mozgékonysága szinte a nullára csökkent, ugyanis megfelelő gépesítettséggel csupán az 1. tábori páncéloshadosztály rendelkezett, a tüzérség nagy része, a vonatoszlopok és az egészségügyi alakulatok javarésze fogatolt volt.

1943. január 12. és ami utána történt

A sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonal-szakaszon. A 2. hadsereg-parancsnokság naplója így tudósított a bekövetkezett eseményről: „Az urivi hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.” Az erős „pergőtüzet” követően Uriv-Sztorozsevoje térségében indult meg – a soproni 7. könnyűhadosztály állásai ellen – a páncélosokkal támogatott kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás.
A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette: „A tömegben támadó gyalogságnak (…) legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt (…) Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.” A túlerejű támadás felmorzsolta a magyar védelem egy részét – a soproni 4/II. és 4/III. gyalogzászlóaljak szinte teljesen megsemmisültek –, ennek ellenére a többi honvéd alakulat ellenállása nem roppant össze. Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat. A balassagyarmati 23/II. zászlóaljat január 12-én tizenegy, harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 16 óra 19 perckor jelentették, hogy: „Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.” A következő nap délelőttjén megindított 12. tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek.

Másnap, január 13-án Jány vezérezredes korlátozott célú ellentámadást indított Uriv tehermentesítésére, de a kegyetlen hideg és az időközben beérkezett szovjet erősítések miatt a kezdeti térnyerés után a magyar-német csapatok elakadtak. A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő gyalogság megkerülte az urivi hídfő északi (Sztorozsevoje) és déli (Gyevica) védőkörletét, és nyugati irányba haladt tovább. Január 14-én, a reggeli órákban a szovjetek teljesen körülvették Gyevicát, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának lőszere elfogyott, ekkor Vécsey Béla alezredes feltűzette a szuronyokat és saját felelősségére elrendelte a sikerrel járó kitörést, ugyanekkor törtek ki Sztorozsevojéból az egri 14-esek is, akik a losonci 23-asokkal együtt nagy veszteségeket szenvedtek.

Ezen a napon – január 14-én – a helyzet tovább súlyosbodott, hiszen Scsucsjénál 45 perces tüzérségi előkészítés vezette be az újabb szovjet támadást. Hozzávetőlegesen 3 hadosztály és kb. 100 harckocsi intézett támadást a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen. A nap folyamán a szekszárdi 12. könnyűhadosztály kisebb-nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül. Közel 10 óra leforgása alatt harcoló állományának 70%-át, tüzérségének 100%-át veszítette el. A hőmérő higanyszála mínusz 46 fok alá süllyedt, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy legyen fedél éjszakára a fejük felett. A III. és IV. hadtest katonái kilátástalan harcot folytattak már január 12-étől, de a VII. hadtest honvédei még állásaikban tartottak ki január 17-én (pedig már a szovjet ékek jóval nyugatabbra szaladva „zsákba varrták” őket), a hajnali órákig. Végül január 17-én, a kora reggeli órákban kezdhették meg a visszavonulást.

A III. hadtest szovjet nyomásra elszakadt a magyar zömtől, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt 1943. február 1-jéig, mikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reábízott katonák tízezreit. A III. hadtest részei harccsoportokba verődve (pl. Aldrián-, Martsa-, Tavassy-csoportok) végül kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s csakúgy, mint a VII. hadtest részei, melyek az olasz és német visszavonulást testükkel fedezték, 1943. február elején érkeztek be a magyar gyülekezési körzetbe, Kijev környékére. A Don partjáról utoljára a III. hadtest 9. könnyűhadosztálya vált le január 24-én.

A harcok alatt a sebesült honvédek többsége is elesett. A 21. gyalogezred harctudósításában olvashatjuk, hogy 1943. január 21-én, Novo Georgijevszkij településen: „(…) megkíséreljük leadni a sebesültjeinket, de az olaszokkal kitörő német egészségügyi oszlop is kénytelen a súlyos sebesülteket agyonlőni, mert nem képesek továbbszállítani.” A visszavonulás során nem volt lehetőség a számtalan elesett, halálra fagyott honvéd és munkaszolgálatos számára a végtisztesség megadására. Veszteségi nyilvántartásuk sem történt meg minden alkalommal, 1943 tavaszán-nyarán hozzátartozóik általában olyan hivatalos értesítést kaptak szeretteikről, hogy „a hadműveleti területen eltűnt”. Azokra sem várt jobb sors, akik szovjet hadifogságba estek, mivel a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve nagyobb tömegű hadifogoly élelmezésére, elszállásolására, egészségügyi ellátására. 1943 telén-tavaszán ezért pusztult el oly sok magyar hadifogoly a szovjet mozgó hadifogolytáborokban. Azoknak a földi porhüvelyét, akik ottmaradtak az orosz hómezőkön – járványügyi okok miatt – a helyi lakosság temette el, s a visszafoglalt területre bevonuló szovjet katonák a korábban gondosan kialakított magyar hősi temetőket a földdel tették egyenlővé.

A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január-február folyamán kb. 50 ezer hősi halott, kb. 50 ezer sebesült és kb. 26 ezer hadifogoly volt. A nehézfegyverzet 100%-a pusztult el, a teljes anyagi veszteség közel 70%-os volt, az anyagi veszteség összegszerűen 367 millió Pengőt tett ki. A magyar 2. hadsereg maradványai 1943. április 24-május 30. között tértek haza Magyarországra, bár a németek rendelkezésére – ellentételezésként – két újabb megszálló könnyűhadosztályt kellett biztosítani.
A honvédek doni helytállását 1943-ban vitéz nagybányai Horthy Miklós fogalmazta meg a legszebben, amikor Adolf Hitler kirohanására így reagált: „Hogy a magyar hadsereg hogyan verekedett, azt majd a hadtörténet fogja megállapítani, és meg kell várni majdani történelmi vizsgálódások eredményét, azután lehet végleges ítéletet alkotni (…) Egy hadsereg, amelynek száznegyvenhatezer halottja és harmincezer sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan.”

Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”43605,51136,43556,43342″}
Doni események 2Doni események 3