58644

„Mit is keresünk mi tulajdonképpen? Talán az Utat, mint az örökké tévelygők? Vagy saját arcunkat? Mindannyian annyi álcát hordunk, annyi arcot, hogy nem is tudjuk, melyik az igazi. Vagy az igazságot keressük, hogy fénye betöltse az ürességet, és a sötétséget, amely bennünk lakozik? Vajon mi az ilyen abszurd keresés értelme? Talán az, hogy nem is sejtjük, valójában Krisztust keressük” – ezeket a mondatokat Anton Srholec atya könyvéből fordítottam.

A „Mint a friss kenyér” című könyvben írja, amelyet egy másikkal egyetemben egy pozsonypüspöki látogatásom alkalmával ajándékozott nekem, amelyekben aforisztikus rövidségű, de mélyen izzó esszéit tette közzé. Ezekben elsősorban a mindennapi alázatot és a szegények, elesettek istápolását szerette volna erkölcsi törvénnyé emelni, nem utolsó sorban a klérus, de a világi ember számára is.

A Remény hetilapnak készítettem beszélgetést személyével, kinek emberi hitvallása magasan etnikum feletti, helytállása és cselekedetei maga az élő Isten dicsérete. Egy eldugott családi házban találtam rá, az udvaron szőlőlugas alatt fogadott, miközben egy nemeslelkű adakozó zöldség- és gyümölcsadományát vette át. Atyai mosollyal invitált be a hajlékba, amelynek a „ Resoty “nevet adta, ami reszocializáló/átnevelő jellegre utal, de valójában nem az, hanem igazi menedékhely, hajléktalan- hajlék, amely korántsem olyan, mint az önkormányzati szállások, amelyek csak télvíz idején működnek és reggel hatkor kirakják az embereket az utcára.
Ott akkor hatvan benntlakó kapott egész napos ellátást öt euróért, ami egy jobb cigaretta ára. Az intézményt egy általa alapított polgári társulás tartja fent, amely külföldi és hazai adakozók könyörületére szorul. Az egykori családi házat a püspöki önkormányzat adta bérbe ( ! ) az otthonnak, egy fillérrel sem támogatva, csakúgy mint a magát szociálisan érzékenynek kikiáltott államapparátus. Szolgáltatásaikat ágyrajáró vagy állandó jelleggel bentlakó hajléktalanok, szegények vehetik igénybe, de egyetemisták, munkások is laknak itt, akiknek nem telne drága pozsonyi szálláshelyre.

Anton Srholec atya Szakolcán született 1929-ben, hétgyermekes, vallásos családban, akik gazdálkodásból éltek. Mivel családi pótlék akkor még nem létezett, a gyerekeket kiskoruktól kezdve kemény munkára fogták. Egy gyermekkori templomi látogatásakor hirtelen forróság járta át, és megvilágosulásban volt része, attól a pillanattól kezdve csak a hitnek akart élni. Mikor ifjúkorában Sasváron belépett a szalézi rendbe, nem titkolt álma volt, hogy misszionáriusként Afrikába mehessen, szeme előtt tartva azt a krisztusi küldetést, hogy nem az lényeg, hány órát imádkozol, hanem, hogy enni adj az éhezőknek, és inni a szomjazóknak, tetőt a hajléktalanoknak.

A gondviselés megmutatta, hogy nem kell ehhez Afrikába menni, hogy segíthessen az elesetteken. Ezerkilencszázötvenben ötvenben, a sztálini bolsevizmus tombolása közepette egy, papok, szerzetesek és szeminaristák húsztagú csoportjával egyetemben emigrálni akart Olaszországba, hogy az ottani emigránsok jóvoltából folytathassa tanulmányait a torinói szalézi egyetemen. Mialatt késlekedtek az átkeléssel a megáradt Morva-folyón, az államrendőrség mindnyájukat letartóztatta. A csoportot összesen 289 évre ítélték, magát Srholec atyát 12 évre, amelyből kilencet a jáchymovi uránbányában töltött.
Mikor szabadon engedték, továbbra sem gyakorolhatta hivatását, betonelemeket készítő munkás, majd kohász lett Osztraván.

A prágai tavasz lehetővé tette, hogy mégis eljusson Torinóba és folytathassa tanulmányait, amelyet gyorsított ütemben végzett el oly sikerrel, hogy 1970 májusában maga VI. Pál pápa szentelte pappá, így is méltányolva kiállását, mert a fogházban ő látta el az Isten igéjével a politikai foglyokat, így téve könnyebbé nehéz sorsukat.
Nem maradt emigrációban, hazatért, mert jól tudta, milyen nagy károkat okozott a bolsevizmus idehaza, és égető szükség van papokra, mert teljesen leépült az egyház. A huszáki konszolidáció éveiben továbbra sem gyakorolhatta hivatását, mert folyvást kiállt az igazság és emberi jogok mellett. Emiatt, ha meg akart élni, újra polgári foglalkozást kellett találnia, így került egy baromfifarmra irodai tisztviselőként, ahol a rendszerváltásig dolgozott.
Ezután végre szabadon gyakorolhatta volna papi hivatását, és reménykedett, hogy végre önálló plébániához jut. Reményeit az akkori nagyszombati érsek, Ján Sokol hiúsította meg, félve Anton atya erkölcsi magasságától, valamint rendkívüli népszerűségétől és ezért nyugdíjaztatta 60 évesen, ilyen ínséges paphiányban, holott a papok számos helyen halálukig végezhetik hivatásukat.

Beszélgetésünk végén tolmácsoltam a magyar hívők panaszát, akik egy regionális magyar püspökség létrejöttét óhajtották kérni, de a tekintélyelvű egyház előtt ez engedetlenségnek minősült, épp ezért az ellenkezőjét kapták, a feldarabolt egyházmegyéket. Nem rejtette véka alá, mint ahogy annyiszor, véleményét a hazai egyház avítt konzervativizmusáról épp akkor, mikor Ferenc pápa szerény életvitelre, nyitottságra ösztönzi a klérust.

Hiánya épp az ily hazai körülmények között lesz egyre fájóbb, mert az olyan emberek hiányában, mint a néhai Anton Hlinka atya, Jozef Baláž püspök, Róbert Bezák érsek és Anton Srholec atya nem lesz kire felnéznünk. Anton atya példaképe Don Bosco volt, és a mi szerényke királylányunk Árpád-házi Szent Erzsébet, akiről így vall egyik írásában:

„Kibontakozik bennem egy keserű sorsú asszony arca, ki szülei iránti tiszteletből frigyre lépett egy férfival, /Herrman,türingiai tartománygróffal –J.A./ aki folytonosan a csatatereket járta, míg ő közös gyermekeiket nevelte ínséges körülmények között, az anyós házában, aki egy csöppet sem volt jobb az ördögnél. Erzsébet folyton mosolygott, nem panaszkodott, felfigyelt a nála nagyobb ínségben élőkre, és saját szegénységéből még arra is futotta, hogy adakozzon… A királylányból lett koldus mindmáig gazdagítja ezt a szegény világot.”

Anton Srholec atya hosszú betegség után 86 éves korában hunyt el. Földi maradványait január 12-én, kedden helyezik örök nyugalomra szülőhelyén, Szakolcán. Búcsúztatására Pozsonyban kerül sor.

Szép álmokat,  Anton Srholec atya!
Jóba Alajos, Felvidék.ma  {iarelatednews articleid=”58624″}