60243

A tavaszi jeles napok közül kiemelkedik a virágvasárnap, amely a húsvét előtti vasárnap neve, egyben a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben. A virágvasárnapi ünnep különleges néphagyománya a kiszehajtás, amely leginkább a Felföldhöz, az északi magyar népterülethez kötődik.

A kiszehajtás a tél, s vele együtt minden rossznak, betegségnek, bajnak látványos, szimbolikus értékű, tárgyban kifejezett elmulasztása.

Az egyes népek hagyományaiban fellehetőek a csoportosan végzett különböző tavaszi szokások, ilyen például a pünkösdi királynéjárás, a villőzés, a kiszehajtás, a zöldághordás, a különböző szlovák télkihordó ünnepek, valamint az ukrán és belorusz tavaszköszöntő szokások. Az itt felsorolt szokásoknak csaknem mindegyikében a lányoknak van döntőbb szerepük, ami azért lehet, mert az analógiás gondolkodásban a nő alkalmasabb a termékenység megjelenítésére, mint a férfi. Ezek a szokások időben farsangfarka és pünkösd között szóródnak szét.

Kiszehajtás

A szlovák, morva, cseh és lengyel falvakban a nagyböjt negyedik vagy ötödik vasárnapján vitték ki az általában halálnak nevezett szalmabábut (német: Todaustragen „halálkihordás”, cseh: nesou smrt „viszik a halált”, lengyel: śła śmiertecka z miasta „elment a halál a városból”). A szlovákoknál gyakori a Morena, Muriena elnevezés is, továbbá a magyar elnevezéssel azonos eredetű kysel, kyselica.

Ez említett kiszehajtásra virágvasárnap került sor, amikor is a lányok a helyi viseletnek megfelelő menyecskeruhába öltöztettek egy szalmabábut, énekelve végigvitték a falun, majd a folyóba vagy a tűzbe dobták, hogy ezzel is távol tartsák – „kivigyék a faluból a dögöt”, vagyis a betegséget és a rosszat. A szalmabábut kisze, kiszi, kiszőce, kiszice, kice, kicice, kicevice, banya, villő elnevezéssel illették. A kisze tehát egy szalmával kitömött menyecskeruhába öltöztettet bábu, azonban egyes helyeken férfiruhába is öltöztethették. A kisze úgy készült, hogy két rudat kereszt alakban összekötöttek, és ez volt „a kisze csontja”. Teste „nagy csomó szalmából ált”, fejét törülközőbe csavarták, arra kentek szemet, szájat, és ahogy elmondták: „Nem vót az szép, csak, hogy mégis emberi formája legyen!”

Miután tehát a lányok felöltöztették a szalmabábut, egyik lány a csoportból felkapta a bábut, magasra emelte, és a lányok, fiatalasszonyok, gyerekek kíséretében, énekelve mentek a közeli patakhoz vagy folyóhoz:

Kicevice, villő!
Maj’ kiviszük kicevicét, villő!
Maj’ behozuk a ződ ágat, villő!
A lányokrë jó szerencsét, villő!

A folyó mellett a bábut levetkőztették, majd a szalmát, amelyből a bábu alakját formálták, szétszedték. Mindegyik lány markolt belőle egy csomót és a vízbe dobta, majd figyelte, hogy merre úszik. A hiedelem szerint, akinek a szalmacsomója elúszik, még abban az esztendőben férjhez megy, akié pedig a part felé úszik, az megesik. A lányok, asszonyok a vizes szalmával arcukat is megdörzsölték, vagy a folyó vizével mosták, hogy egészségesek legyenek, ne legyenek szeplősek. Ahol folyóvíz nem volt, a bábu szalmáját elégették.
A kicebábu kihordása után következett az úgynevezett villőzés, amikor is a lányok feldíszített, villőnek nevezett fűzfaágakkal sorra járták a falut.

Mit ír a kiszehajtásról az irodalom?
1853-ban jelent meg Kelecsényi József részletesebb leírása Kolon (szlovákul Kolíňany, Nyitrai kerület) népszokásairól: „Virágvasárnapján a virágzó kisleánykák énekkel elegy járásukkal, egy szalmabábot felpiperézve, mit kicevicének neveznek, házról házra körülhordoznak, s énekszóval a faluban így zengedeznek:
„Villő! Villő faluvégén selyemsátor,
Zengjünk itt most úgy mint máskor,
Villő! Villő! ki visszük a kicevicét,
S behozzuk a koncmesternét. Villő! Villő!”
Ipolyi Arnold 1854-ben megjelent mitológiájában saját pátriájából, az Ipoly mentéről írja le ezt a népszokást és magyarázza a „jelentését”: „Virágvasárnap a falufiatalsága egy bábot hoz elő szalma- és rongydarabokból alakítva, máshol csupán szalmazsúpot egy dorongon, melyet ujjongás és ének közt visz ki a falu határába, hol a szomszéd helység határára kivettetik, azon mai jelentéssel, hogy határukat a jégeső el ne verje az évben… “

Következőleg 1899-ben Nagyfaluból (szlovákul Veličná) említik „a virágvasárnapi téltemetéskor” vízbe dobott szalmabábot és a vele kapcsolatos rítusének szövegét:
Hej ki Kisze, Kiszécze,
Győj be sódar, gömbőcze.”

Kiszebábu öltöztetése Magyar Néprajzi Lexikon

Kiszebábu. Teste két keresztbe tett fára erősített szalmából készült. Öltözete a helyi viseletnek megfelelő. (KÉP: Magyar Néprajzi Lexikon).

„Karácsony, húsvét, pünkösd” című könyvében Bálint Sándor a kiszehajtásról a következőket írja. „A kisze-hagyomány az archaikus pogány téltemetésnek, tavaszvárasnak színes megnyilatkozása, amely a szlovákoknál, cseheknél, morváknál is a miénknél gazdagabb változatokban ismeretes.”
A hideg, zord idő elmúlásával tehát az emberek örömmel köszöntötték a tavaszt a falvakban. Számos szokás tartalmazta a tél elűzésének, és a tavasz fogadásának jelképes cselekedeteit, mint ahogy az említett kiszehajtás is. Ennek az időszaknak két nagy ünnepének (húsvét és pünkösd) számos eleme utal a tavaszi újjászületésre.

Radi Anita, Felvidék.ma

Felhasznált irodalom:
BAKÓ FERENC: Újabb ismeretek a palócságról. In: Palócok régen és ma (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 9.). Eger, 1994.
BÁLINT Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, 1973
CSONKA-TAKÁCS Eszter: Év- kör- kép. Ünnepek és hétköznapok. In: Skanzen Örökség Iskola 6. Skanzen füzetek. Szentendre, 2011.
ERDEI Sándor: A vendiuszjárás (fendiázás) emléke a zempléni Baskón és Mogyoróskán. In: A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 21. Miskolc, 1983.
IPOLYI Arnold: Magyar Mythologia, I—II. Budapest, 1854.
IPOLYI Arnold: Magyar mythologia. In: DIÓSZEGI Vilmos (szerk.): Az ősi magyar hitvilág. A magyar néprajz klasszikusai. Budapest. 1971.
KELECSÉNYI József: Nyitrai népszokások, I. Koloni népszokások. In: KUBINYI Ferenc-VAHOT Imre (szerk.): Magyarország és Erdély képekben, III. Budapest, 1853.
Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977-1982.
MANGA János: A magyarországi „kiszehajtás” történeti rétegei. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei XXVI. 1969.
MANGA János: A magyarországi kiszehajtás történeti rétegei (MTA I. Oszt. Közl., 1969).
MANGA János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest, 1968.
Nógrád Megye Népművészete. Európa Kiadó, Balassagyarmat, 2000.
PALÁDI-KOVÁCS Attila: A kiszehajtás szokásának földrajzi elterjedtsége. In: Agria XLIII. Eger, 2007. {iarelatednews articleid=”60193,45138,52453″}