59847

A fogvatartottakat a gyakran csak felületesen őrzött gyülekezőhelyekről már szovjet fegyveres kísérettel érkeztek gyűjtőtáborokba, vidékünkről Kassára. Az átvételnél az egyetlen kritérium a létszám volt. Így előfordult, hogy a transzportból megszököttek helyett az út menti bámészkodók közül emeltek ki férfit, vagy a velük tartó fogathajtókat sorolták be a menetoszlopokba. A gyűjtőtáboroktól eltérően a kassai „Szedria” épületében /megyei törvényszék/ összpontosított deportáltakat több napi tétlenséget követően többször kihallgatták. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy ki milyen pártnak volt a tagja, s mennyi földje van. A kihallgatások után a foglyok egy részét gyalogosan terelték, de voltak olyanok is, akiket negyvenesével tehergépkocsikra préseltek fel, s a Duklai hágón a Sanoki lágerba lettek átszállítva. Itt néhány napi várakozás alatt a fogva tartók már felmérték a foglyok egészségi állapotát s egyes esetekben a már munkára alkalmatlan betegeket hazabocsájtották. Ebből a tranzitlágerből már marhavagonokban folytatták útjukat.

Út a munkatáborokba

Az elhurcoltak számára a gyűjtő- és elosztó táborokban átélt megpróbáltatások után a deportálásuk következő szakasza, a célállomásokig történő vasúti szállítás volt a rettenetesebb. A közlekedési eszköz szinte minden esetben a minden berendezés nélküli /fekvőhelyek, illemhely, ivóvíz/ berácsozott, s a szállítás alatt lelakatolt marhavagonok voltak. Az őrök általában 50-80, de előfordult, hogy 100 embert is bezsúfoltak a vasúti kocsikba. A szállítás embertelen körülmények között zajlott. A foglyoknak naponta csak egyszer adnak inni és ennivalót, de a nagy tülekedésben előfordul, hogy egyeseknek már nem is jut. A szállítás alatt szükségletüket csak egy betett vödörbe, vagy, a vagon aljába fúrt lyukon keresztül végezhették. Így az akár több hétig is eltartó szállítás alatt, a már legyengült és beteg foglyok közül sokan, elsősorban az ivóvíz- és élelmiszerhiány miatt haltak meg. A szállítás ideje alatt elhunytakat, a gyakran csak egyszerűen csak kidobatták a vagonokból vagy a vasút melletti gyorsan kiásott sírokba hantolták el. Míg az ungi és zempléni deportáltak célja szinte minden esetben a Dombaszi medence területén található Stalinovo, illetve az ehhez a lágerparancsnoksághoz tartozó egyéb munkatábor volt. Addig a Kassán túlról deportáltakat a Kaukázusbeli Alagír vasútállomásra szállították s innét a harmincöt kilométerre lévő Nuzal lágerbe már gyalog hajtották el őket.

A deportálások történései sorozatában külön fejezetként kell tárgyalnunk a munkatáborokba való deportálást és az ott eltöltött első hónapok történéseit. Az elhurcoltak legnagyobb szenvedései, s halálos veszteségei meghatározóan erre, az 1944 decemberétől 1945 júniusáig terjedő időszakra esnek. A saját polgárai felé is kíméletlen szovjet hatóságok, a szűkös háborús körülmények között, szinte semmit sem tettek a deportáltak szenvedései enyhítésére. Legembertelenebb körülmények a Szolyvai gyűjtőtáborra voltak jellemzőek. A téli évszak ellenére a foglyokat fűtetlen helyiségekben helyezték el. A rossz élelmezés, a tisztálkodási lehetőségek és az orvosi ellátás teljes hiánya voltak jellemzőek a tábor körülményeire. A fertőzött ivóvíz következtében kiütéses tífusz- és vérhas járvány ütött ki. Körülbelül száz-százhúsz fogoly lett naponta a járvány áldozata, akiket megjelöletlen tömegsírokba hantoltak el. A fogvatartottak több mint 10 százaléka, tehát több mint 2000 fő ekkor halálozott el. A vesztegzár kihirdetésén kívül, sem az illetékes parancsnokság, sem az őrök nem tettek lépéseket az embertelen körülmények enyhítésére.

Folytatása következik.
Köteles László, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”59846,59845,59844″}