Miért lettem százszoros véradó?

Miért is adsz te vért? – kérdezte egy ismerősöm, mikor megtudta, hogy immár százszoros véradó lettem. Be kell ismernem, egy pillanatig el is gondolkoztam rajta. Valóban, miért is? Hát nem a társadalmi elismerésért! A tűtől félek, útiköltséget nem térítenek, s mivel nem vagyok alkalmazott, az ott töltött időt sem térítik meg. Esetleges előzékenyebb ellátással pedig az egészségügyben, mint véradó, még hírből sem találkoztam.

Természetesen mondhatnánk, hogy azért van kitüntetés is érte! Ráadásul ebben az esetben az érdemek elismerését literekben mérhető cselekedetért, s nem aktuális köpönyegforgatásért, vagy politikai szervilizmusért adják. Igen, de az én esetemben már ez sem úgy működik, ahogy eredetileg elképzeltem!

A véradásért járó emlékérem bronz fokozatát még a nyolcvanas évek elején vehettem át. Kassán a valamikori Lőcsei ház emeletén parádés program, megvendégelés várt bennünket. Az ünnepség végén hirtelen egy földim, G. Sz. lépett a mikrofonhoz, a teljes neve maradjon inkább homályban. Megköszörülte a torkát és ünnepélyesen felolvasott egy felhívást, mellyel mi véradók fordulunk a Békeszövetséghez, pártunk és kormányunk vezetőihez stb., hogy támogatjuk a békére való törekvésüket és – s itt kezdtem felfigyelni „támogatjuk Szovjetunió és Csehszlovákia védelmi intézkedéseit”! Emberi nyelvre lefordítva: Tehát mi véradók támogatjuk, hogy a szovjet hadsereg atomtöltettel felszerelt rakétákat telepítsen Csehszlovákia területére! S a szónok rögtön feltette az abban az időben csak költőinek számító kérdést: „Elvtársak, elvtársnők, ki támogatja tehát, hogy ezt a nyilatkozatot elküldjük az illetékes szerveknek?” A kezek a korabeli „népszokásoknak” megfelelően egyszerre emelkedtek a levegőbe. Én pedig meditáltam, hogy illik-e megszavaznom egy ekkora baromságot. A kolléganőm már eleve ismerve eretnek nézeteimet, próbált győzködni „Laci emeld már fel a kezedet!” Úgy tettem, mint aki nem hall, és nem mozdultam. A szónokunk lendületből folytatta: „Elvtársak, elvtársnők, ki van ellene, ki tartózkodott? Tehát egyhangúlag megsza…” s ekkor elakadt a szava, mert észrevette, hogy egy kéz bizony a levegőben van. Ismét nekiveselkedett „Elvtársak, elvtársnők egy hang.” Kínos csend, mindenki forgolódott, hogy mi történik. Nem tudta, mit kell mondania, ha nem egyhangúlag szavaznak meg valamit. A teremben hallani lehetett, hogy többen súgnak, segítenek neki. Így talán a harmadszori nekiveselkedésre kinyögdécselte, hogy most pedig szavazattöbbséggel elküldjük ezt a bizonyos levelet az illetékes elvtársaknak. Egy kis idő elteltével próbált óvatosan felelősségre vonni az akkori igazgatóm, hogy miért is szavaztam mindenki ellenében. Csak annyit jegyeztem meg, hogy mindenkinek jobb, hogy ha nem kíváncsiak a véleményemre, akkor inkább ne is kérdezzék meg!

Az ezüst fokozat átadása ismét Kassán, de már szűkebb körben történt. Személyre szóló beszédek hangzottak el. Amikor elhangzott a nevem, a Vöröskereszt nevében Szmerek doktor állt fel. Megköszörülte a torkát és körülbelül tízperces beszédben, gyönyörű irodalmi magyar nyelven köszönte meg a véradói tevékenységemet, kiemelve, hogy /itt már kicsit feszengtem/ amikor segíteni kell, akkor számítani lehet rám. Hiszen ezért is tölthettünk 1989 decemberében három napot együtt egy teherautóban, amin segélyszállítmányt vittük Erdélybe. A beszéd alatt a levegő érezhetően megfagyott, mert a szónoklatot valószínűleg csak mi ketten értettük. Később óvatosan érdeklődtek, hogy mit is mondott a köztiszteletnek örvendő doktor úr? Én személy szerint nagyon kellemesen meglepődve, és egyben megtisztelve éreztem magam.

A véradásért járó emlékérem arany fokozatának átadása már kerületi szintű volt. Érdeklődtek, hogy megfelelne-e a javasolt időpont. Az időpont megfelelt, csak egy apró kérésem lett a szervező hölgyhöz, aki készségesen kérdezte: Mi is lenne az az apró kérés?

Csupán annyi, válaszoltam, hogy a kitüntetéshez mondandót az anyanyelvemen szeretném hallani! A hölgy, nem értette. Hogy segítsek neki, kiegészítettem a kérésemet, „az anyanyelvemen, tehát magyarul. A hölgy még jobban meglepődött. Ebben meg is egyeztünk. Félórán belül hívott a valamikori vöröskeresztes aktivista kolléganőm. „Laci, most telefonáltak nekem a kerületi Vöröskeresztről, és kérdezték, komolyan gondolod-e, hogy magyar szöveg kíséretében adják át neked a véradói aranyérmet?” „Mit válaszoltál nekik?” „Azt, hogy ahogy téged ismerlek, komolyan gondoltad”. „És mi történne, ha mégis szlovákul adnák át?” szólt a következő kérdésük. Mondtam, hogy „akkor előfordulhat, hogy felállsz, s otthagyod őket!” Elérkezett a kitűzött időpont és a szerény ünnepségen szép magyar beszéd kíséretében kaphattam meg a kitüntetést.

2010 tavaszán a gyémánt fokozat átadása előtt az a hölgy, aki megkeresett, már valószínűleg hallott rólam, mivel az időpontegyeztetésen kívül csak annyit kérdezett tőlem, hogy ismét anyanyelvemen szeretném-e átvenni a kitüntetést? „Természetesen”, bólintottam rá lelkesen. Nem lepődött meg, mindössze annyit mondott: „ Hát akkor megszervezzük”! Így az ünnepségen, a szlovák nyelvtörvény szelleme ellenére, a Szlovák Vöröskereszt Regionális Titkárságának elnöke magyarul adta át a Jánsky-emlékérem gyémánt fokozatát és az elismerő oklevelet. Mint kitüntetett, én is az anyanyelvemen köszöntem meg az elismerést. Az ünnepség végeztével a fogadáson (egy darab pogácsa és egy pohár pezsgő, melyet sofőrként meg sem kóstolhattam mellett) egy komor illető lépett hozzám és megszólított: „Ha nem néztem volna, hogy mennyi ember van itt, akkor felállok és kikérem magamnak, hogy minek provokálja itt az embereket magyar beszéddel!” Megvontam a vállamat. „A kitüntetést nem kértem, azt adták. Viszont azt most már látom, hogy egyeseknek tőlünk, magyaroktól csak a vérünk kell és a magyar szót már csak sértésként tudják felfogni! ” A következő hónapokban a legnagyobb meglepetésemre viszontláttam a magyar nyelv ellen tiltakozó illetőt. Immár, mint a hidat építő együttműködés párt „preto Igor, preto Béla” jelszó jegyében megválasztott parlamenti képviselőjének legközelebbi munkatársát. Ebben a szerepben éppen az aktuális érdekeknek megfelelően már nem is zavarta őt annyira a magyar nyelv!

Tehát miért is adtam százszor vért? Talán azért, mert meggyőződésem, hogy ha akár egy alkalommal is segíteni tudtam valamely rászorulón, akkor már megérte! Mert ihatunk pótkávét valódi helyett, küldhetünk e-mailt levél helyett, de vér csak igazi adható. Ehhez az érzéshez már csak ráadás az orvosok jóindulata, a nővérkék mosolya, s egy hivatalos közegben a magyar anyanyelven elhangzó köszönet!

Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”59290″}