A szomorú múltra emlékező kikeletes ünnepségünkön, ma, amikor nem a harang moraja hívott minket ide egybe, hanem a tépázó történelmen nevelkedett szívek összecsendülése, amely lehet, hogy nem érces zengés, de mindenképp a nagy Isten által teremtett templomok, e szorult keblek egy-egy kis harangjai, melyek rezdülve vágynak és hívnak mindannyiunkat az igazságtalan múltból egy igazságosabb jövő felfedezésére. Így e mai gyászos napon, a II. világháborúból bottal csinált nyereségének ittas mámorában, nemzet- és fajgyűlölő vérszomjában és olcsó nyereségvágyában gyermekeknek, nőknek, férfiaknak, öregeknek és fiataloknak nekitámadó ifjonc, egykori cseh-szlovák államhatalom által a felvidéki törzsökös magyarság ellen elkövetett, elűző és deportáló gyalázatán elszörnyülködve ma az igazság igényével csak azt kívánhatjuk az áldások Istenétől, hogy adjon e földre gyógyírt a történelmi sebekre és megbocsátást mindezen bűnökre! Adjon Isten vigaszt az életben maradottaknak és csendes békét a vérbe hulló áldozatoknak!
(…) Ma úgy emlékezünk meg elűzött őseinkről, hogy közben ott látjuk mögöttük az elűzőiket is, így az ige igazságánál semmi más nem zengetheti át megemlékezésünket igazságosabban és előremutatóbban, mint ahogy azt az Úr teszi az 5Móz 30,19-ben, amikor így zenget át minden megrendülést bennünk, hogy „bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te utódaid.”
Ez isteni ige pedig 69 évvel e borzasztó események után Isten és ember előtti felelősségre hív bennünket, hogy a romokból és ürességekből is tudjunk új jövőt építeni, a múltat pedig Isten kegyelme szerint megérteni. A múlt megértésére hív bennünket ez az emlékkő is, amely mintegy az 1Sám 7,12 szerinti Eben-Haezerként arra az elfogadásra és békességre invitál valamennyiünket, hogy „mindeddig megsegített minket az Úr”, mert ha nem segített volna meg mindeddig, akkor a magunk is kiveszett volna e földről, de mivel él e mag – életre képesen – nagy lehetőségünk van új életre is hajtanunk – mert mi azt választjuk az őrületes ember halálosztogató átka helyett –, csak találjuk meg hozzá az egészséges vezérfényt, amely által új hajtások indulhatnak ki belőle.
A mi vezérfényünk pedig Isten igéje e tekintetben, éppen ezért hisszük-valljuk, hogy mindeddig általa élünk még e földön, hogy a nevén nevezhessük a bűnt, bevallhassuk a múltat, életünk jogát pedig e földön egyedül Istentől származtatva, e lezárt história fokára lépve nekivághassunk egy új jövőnek. Ezért aztán a „szigetvári hős” dédunokájának, Zrínyi Miklósnak kitörő felhívásával szólítjuk most új életre népünket, miszerint:
„Ki bizik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez.”
(Ne bántsd a magyart) Istenhez, aki az ég és föld ellentanúsága szerint mutat rá a bűnös tettekre és terjeszti kegyelmét az életre-vágyakozókra, hogy választván az Ő oldalát (mert mástól ne várjunk igazságot e földön, Testvérek, hiába is ígérnek azt), fátylat lebbentsünk a körünkben ma is működő sötét erők fölött, és érdemes, biztató üzenetet hirdethessünk maradék nemzetünk maradék tagjai között.
Mert hitből fakadóan van mit mondanunk, hacsak a gondolat, a részvét és a kegyelet szárnyán mindazok megbélyegzésén és szenvedésén elmerengünk, akik házukat, szeretteiket, életüket, halottjaikat, hazájukat, mindenüket egy bőrönddel, vagy éppen egy gyolcs-csomaggal a kezükben, vagy éppen fűtetlen marhavagonokban sietve kellett, hogy elhagyják (mert azt mondták nekik, hogy háborús bűnösök, a 4 éves Zsófikára, a 7 éves kis Józsikára, a 12 éves Böskére, és még hosszú sorban sorolhatnánk azokat a neveket, akikre az „értelmiségi” beneši politikum azt mondta, hogy miattuk robbant ki a világháború), akkor valóban könnyek folyamán, vagy egy pozsonyligetfalusi civil magyar ezrek lemészárlásából csorgó véráradat krónikává szilárdult jelzésén keresztül igenis van mit mondanunk ma is az elvetemült ellenségnek és az itt megmaradt magyar utókornak.
Mert mi tudjuk, hogy azokban a marhavagonokban szállított őseink azokban a vagonokban is emberek maradtak teljes méltóságukkal, és kik abba zárták őket, az emberi címre immár méltóvá nem válhatnak, hiába voltak egyenruhában vagy éppen vasalt öltönyben nagy demagóg ígéreteket hangoztatva, Petőfi Sándor óta mi már azt is tudjuk, hogy „Vannak hamis próféták, akik / Azt hirdetik nagy gonoszan, / Hogy már megállhatunk, mert itten / Az ígéretnek földe van. / Hazugság, szemtelen hazugság, / Mit milliók cáfolnak meg, / Kik nap hevében, éhen-szomjan, / Kétségbeesve tengenek.” (A XIX. század költői) Hiszen nagyobb bűn az, ha egy földhöz valakik harc, ész és becsület nélkül, csalárdsággal jutnak hozzá, mint az a kollektív bűn, amellyel – csecsemőket, gyerekeket, mitsem sejtő nőket és férfiakat, magatehetetlen embereket megbillogozva – e földről kiűzték őket.
Azt kell mondanunk hát, Testvéreim, hogy olcsó ország az, amit ilyen áron szereztek meg: az a ház, amelyet nem kellett felépíteni, csak beleköltözni, az a vár, amelyet nem kellett elfoglalni, csak a zászlót kitűzni rá, az a fa, amelyet nem kellett elültetni, csak a gyümölcsét leszedni, az a hon, amelyért annyi hű kebel nem szakadt meg (mert a szózatos Vörösmartytól pedig azt is tudjuk, hogy a saját hazáért kebleknek kell megszakadniuk, különben vagy lopott, vagy kártyán eljátszott az a föld szivarfüst fellegében).
Nem lehet hát elégszer emlegetni azt, Istenfélő Testvéreim, hogy itt bennünket nem megtartani akarnak, hanem eltüntetni; és saját eltüntetésünkben egy szemernyit sem asszisztálhatunk, ha az áldást választjuk Istentől az átok helyett, amely által élni akarunk. Mert meg lehetünk arról győződve, hogy az immár lelki mélységeket érintő kitelepítések ma is folynak, ne engedjük áltatni magunkat: kitelepítenek magyar iskoláinkból, fillérekkel kiűzik tudósainkat külföldre, hogy a magyar értelem kivesszen e földről, aztán kitelepítenek Kazinczy újításán, Kölcsey nagyrabecsülésén, Széchenyi tudós társaságán mívelődött anyanyelviségünkből is (ámítván azzal, hogy e földön nem az az érvényesülés nyelve, hazugság, ismét mondom hazugság, mert előbb légy tudós anyanyelveden, aztán döntsd el, hogy kivel osztod meg tudásodat);
mert csak anyanyelvünkön érthetjük meg a jövőt álmodó költőink üzenetét,
1000 éves történelmünket alakító, harcos hazafiaink bölcseletét, tudósaink tudását, a magyar igék isteni üzenetét, mert mindez csak az anyanyelven képes a szívig hatolni, és minden más nyelven csak az észig juthat, de az kevés, Testvérek, mert az eszünket elvehetik, de szívünket sosem, amely gömöri református pap-költőnk, Tompa Mihály vallomása szerint is annyira a hazához kötődik, hogy egyenesen „szívet cseréljen az, ki hazát cserél”. Ne hagyjuk annyira lebecsülni magunkat, hogy még a szívünket is átengedjük az eltiprásnak, a hazugságnak, mert csak azon keresztül érzékelhetjük Isten igazságát, és ha már az igazság-érzékünk is elveszik, akkor szinte már minden más is elveszett.
Testvérek, azt mondják, hogy nekünk jogunk van innen elmenni, ebben meg is erősítettek minket – a pozsonyi törvényhozás szentesítésével – azáltal, hogy még most is ugyanolyan háborús bűnösök vagyunk, mint 1947-ben kitelepített őseink, utalván a mai államhatalom ezzel arra, hogy ezen a földön ma sem vagyunk szívesen látottak. De mi, itt összegyülekezett „háborús bűnösök”, kik vádlóink ellen hívjuk most Isten egét és földjét, azt valljuk, hogy nem kell nekünk a távozás joga, hanem inkább teljesítjük az ittmaradás kötelességét! A költő is egységre hív bennünket, hiszen „együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség” (Wass A.: Vérben és viharban); mert az itt maradás a legmagasabb eszméjű igényünk kifejezése e föld iránt; ezért aztán ma a kiűzött és elvéreztetett felmenőink életjogán azt kérjük minden mostani nemzettársunktól e földön, kiken múlik a Felvidék történelmi magyarsága, hogy költők írjatok, tanítók tanítsatok, papok prédikáljátok az igét, hirdessetek egyetértést, mérnökök mérjetek, orvosok gyógyítsatok, gazdák a földet műveljétek, a hazát építsétek, igazsággal, magyar szívvel, becsülettel, mert csak ezen az úton lehet kevesen is, de magasztosan győzedelmeskedni azokon, akik gyűlölettel akarnak innen kitúrni bennünket.
(…) 69 esztendő távlatából a mi emlékezésünk hangsúlya arra a felismerésre irányul hát, hogy a bűn régivé válik és a reménynek egyre inkább újulnia kell bennünk, a jelenkor lesújtó valósága ellenére is, mert minden valóságot meg kell, hogy haladjon bennünk az Istenbe vetett hitnek ereje, amely óriási tartalommal bír, ahogy ennek az Ez 34,16 is hangot az Úr nevében:
„az elveszettet megkeresem, az elűzöttet visszahozom, a megtöröttet kötözgetem, a beteget erősítem;
és a kövéret s erőset elvesztem, és legeltetem őket úgy, mint illik.” Isten tehát egy sokkal fennköltebb kimenetelét ígéri az e földön elszenvedett sorsnak, amelyet nem befolyásolhat immár sem politika, sem erőszak, sem semmilyen fenyegetés; és amelynek tudatában senki sem lehet nyugodt az éppeni helyezte felől, mert Isten az igazságtalanságra igazsággal, a színlelt győzelemre vereséggel, az elűzésre visszahozatallal, a pökhendiségre pedig megtöréssel fog válaszolni, vagy ahogy a mondás is tartja, „Isten malmai lassan őrülnek”, de őrölnek és biztosan, és minden magot felmorzsolnak, hogy az igazság nagy szitáján az igazak átférjenek, a hamisok pedig kihulljanak, mint ahogy a haza üzenő Wass Albert is írja: „(és) Maradnak az igazak és a jók. / A tiszták és békességesek. / Erdők, hegyek, tanok és emberek. / Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! / Likasszák már az égben fönt a rostát / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. / És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.” (Üzenet haza)
A kő marad, Testvérek, mint e haza földjéért meghalt eleink kövei ott a temetőben, kiknek hantjai üzenik nekünk az itteni magyar élet eredetét, és mint ez a kő is, amit most elhelyezünk az igazságtalanság és a cselszövés útján elűzött szeretteink viszonytagságai, fájdalmai, könnyei és sóhajai emlékére. Igen, emlékeztessen ez bennünket azokra az e kőbe szilárdult hangos vagy éppen titkos könnyekre, amelyek több ezer honfitársunk számára (Erkel Ferenc Bánk bánjának kifakadása szerint) egy világot oltottak el itt ezen a földön. Legyen emlékük áldott mindig a szívünkben, és áldozatuk – amiben innen menni nem akartak, mégis menniük kellett – indítson bennünket a Reményik-féle magatartásra, miszerint, ha minket is küldenének vagy csábítanának innen (nem sajnálva, csak menjünk innen), akkor is „Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok.” (Eredj, ha tudsz!) Ámen.
Rákos Loránt ünnepi beszéde elhangzott Balogtamásiban, április 12-én a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapján.
