Nekünk jó iskolák kellenek. Ha már egyszer nem lehet olyan sok iskolánk, mint eddig volt. Túl kell lépnünk a sebnyalogatáson, a siránkozáson afölött, hogy évről évre egyre több oktatási intézmény zárja be kapuit. Ha minden családba három-négy gyermek születne, talán még bízhatnánk megmaradásukban. De az összeurópai trend, a kevés gyerek, a kései gyermekvállalás semmi jóval nem kecsegtet.
Szóval ezzel kapcsolatban rengeteg okos eszmefuttatást olvashatunk, továbbgondolkodásra késztetőt. Albert Sándor egyik írásában például arról, hogy tegyünk pontot az iskolabezárások témájára és inkább fókuszáljunk arra, hogyan lehet jó iskolákat létrehozni és működtetni. Ez egyúttal 21. századi követelmény is. A világ annyira pörgős, olyan gyorsan változik, hogy az oktatásügynek is fel kell vele venni a tempót. A gyermekkel szembeni elvárások egyre nőnek, így aztán pedagógusokból is sokkal képzettebbekre lesz szükség.
Hogy milyen a jó iskola? Hát erről is bizonyára mindenkinek megvan a saját, külön bejáratú véleménye. De abban talán egyetérthetünk, hogy a jó iskola olyan, ahová a csemete szeret járni, ahol nemcsak a tudását gyarapítja, de önállóan gondolkodni is megtanul, és abban teljesedhet ki igazán, amiben a legjobb. A jó iskola nem versenyistálló, ahol állandó teljesítménykényszerben és stresszben tartják a gyermeket, hanem figyelembe veszi a diák egyéni adottságait. Hogy ilyen iskola nincs? Inkább úgy mondanám, van, csak ritka, mint a fehér holló, s nagyítóval kell keresni.
Egy általam nagyon tisztelt és szeretett pedagógus személyiség mondta nekem egyszer, az a tanító, aki húsz-harminc éve ugyanúgy és ugyanazt tanítja és ezen jottányit sem hajlandó változtatni, pályatévesztett ember, s nem való a katedrára. Mert ahogy a világ és a gyermekek változnak, úgy kell mindehhez idomulnia a pedagógusnak is. Ugyanez a becses ember mondta azt is, a tanítóképzőkbe nem volna szabad felvenni válogatás nélkül mindenkit. Csak a jelentkezők legjavát. Akikben van empátia, rátermettség, ha úgy tetszik, pályára való alkalmasság. Vannak országok, ahol ez így működik. Meg is lehet nézni az oktatásügyüket. A legjobbak, mert szárnyakat adnak a gyermeknek, motiválják, nem pedig letörik a szarvacskájukat, mint nálunk. Minálunk elvárás, hogy mindenki álljon be a sorba, és mindenki tanulja meg, hogy milyen virágzatú növényeink vannak, és azokat biflázza be. Legalább egy felelés, egy dolgozat erejéig… Utána úgyis megy minden a feledésbe. Hogy ez mire jó? Nem érne többet, ha az osztályban saját maguk ültetnének virágokat, és figyelnék a fejlődésüket? Elférne oda egy akvárium is, netán egy terrárium néhány ékszerteknőssel…
Anya, képzeld, az a cipész bácsi, akinél ma voltunk a tanító nénivel, tisztára olyan volt, mint Csoszogi, az öreg suszter, akiről tanultunk. Amikor csillogó szemmel ezt meséli az embernek a kisiskolás gyermeke, akkor érzi úgy, hogy talán mégiscsak van remény a változásra. Vagy mikor izgatottan veszi elő az iskolatáskájából a meglepetést, egy kis cipót, amit a pékmester bácsitól kapott minden gyerek. Mivel a pékekről tanultak, hát a tanító néni elintézte, hogy meglátogathassanak egy pékséget. Látták, hogyan születik a lisztből a kenyér, sőt maguk is dagaszthattak, formázhattak… Nem jobb iskola ez, mint a puszta tankönyv?
