A technika megannyi vívmánya által elrontott és lelkiekben szegényedő nemzedékünk életéből mára úgyszólván teljesen kiveszett a mese. Manapság vajon hány nagyszülő „traktálja” unokáit mesével, akár régi családi történetekkel, amelyek emberöltőkön át öröklődtek apáról fiúra? Bizony mondom, bűnösen elkényelmesedtünk, hiszen elég egy gombnyomás, és kész… Csakhogy az élőszó és a képernyőn pergő képek halmaza nem ugyanaz.
„Hátulgombolós” koromban megszámlálhatatlan mesét, legendát, jópofa történetet és anekdotát hallgathattam végig téli estéken a kályha falakra sejtelmes fényt vető pattogó tüzénél, amelyek olyannyira az emlékezetembe ivódtak, hogy hetven év múltán is szinte szó szerint idézni tudnám valamennyit, ha valaki igényelné. A hajdani komáromi legendárium szinte kiapadhatatlan kútjának a mélyén olyan érdekfeszítő történetek, mesék és babonák rejtőztek, amelyek félő, hogy végleg elvesznek, hiszen a nagyapa, fiú és unoka meseláncolat jóvátehetetlenül megszakadni látszik.
Mert ki emlékszik ma már mondjuk Patkós Körmendiné, a vár fokán álló, és egykor letört karú Kőszűz, a várból állítólag a Duna alatt a túlsó partra vezető titkos alagutak, a törökök ellen küzdő vitéz naszádosok, a bajvívó végvári vitézek és Klapka „kincseket” rejtő szigeti fájának a történetére?
A minap például, amikor egy kecskenyájat pillantottam meg a komáromi sáncok tetejének egyikén, amint nyaktörő ügyességgel legelész, emlékezetemben felvillant nagyanyám jóságos mosolya, s hallani véltem kérdését: Nos, édes fiam, vajon mi jut eszedbe a látottakról?
A komáromi „fáma” szerint hajdanán – nem először és nem is utoljára – törökök vették ostrom alá Komáromot. Ahogy az akkoriban lenni szokott, a városfalak egyes szakaszait, bástyáit a városi céhek voltak kötelesek végveszély esetén védeni. Egy tekintélyes hosszúságú és a város védelme szempontjából rendkívül fontos falszakasz védelmének a feladata a szabók céhének tagjaira hárult, akik állták is a sarat becsületesen.
Az ostrom egyébként nem érte meglepetésként a komáromiakat, akiknek jutott elég idejük arra, hogy a Csallóköz dús füvéről behajtsák a lábasjószágot, marhacsordát, kecskenyájat és egyebeket. Ám hetek, talán akár hónapok is elteltek, s a felhalmozott élelmiszertartalékok fogyatkozni kezdtek, és egyébként is nyilvánvalóvá vált, hogy az ostromló török hadak a kiéheztetés máskor jól bevált taktikáját választották.
A várfalakon mindinkább korgó gyomorral őrködő komáromi végvári vitézek, s köztük a tekintélyes szabócéh tagjai nap mint nap sóvárogva nézték, amint alant, a távolban az ínséget nem ismerő ostromlók hatalmas bográcsokban főzik és jóízűen falatozzák mindazt, ami szem szájnak ingere, és aminek az illatát oly messzire sodorta a kósza szél. A komáromiak pedig már ott tartottak, hogy az utolsónak maradt kecskenyájat is elfogyasztották. Szerencsére az inkább az esze, mint az ereje miatt köztiszteletben álló szabócéh mesterének a javaslatára a levágott kecskék bőrét a szűcsök kidolgozták és elraktározták. S ebből pattant ki az ollók, tűk és cérnák bravúros kezelőjének a fejéből az ötlet.
Másnap ugyancsak csodálkozhattak odalent a turbánosok, amikor arra lettek figyelmesek, hogy éktelenül nagy mekegéssel hatalmas kecskenyáj legelészik a sánctetőn. S ennek a híre hamarosan a török pasa sátrához is eljutott, aki – miután a saját szemével is meggyőződött arról, hogy a hír igaz, és az ostromlott városban mégsem szűkölködnek a védők élelemben – dühösen a földhöz csapta és mérgében megtaposta díszes fejfedőjét, majd hamarosan elrendelte az ostromzár feloldását és a falak alól – amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eltávozott – a török sereg.
S azóta nemzedékeken át úgy tartották a városban, hogy ez alkalommal bizony a szabóknak volt köszönhető Komárom városának és várának a megmenekülése. Hogy valóban így volt-e vagy sem, én bizony nem tudhatom, arra azonban bizonyítékom van, hogy jótett fejében mennyire hálátlanok az emberek. Még süldő gyerekkoromban is csúfondárosan és idétlenül mekegtünk az utcán, amikor feltűnni láttunk egy-egy szabót. Így, utólagosan is ezennel megkövetem valamennyiüket. Hát, eddig tartott a történet, s ha valaki másként emlékezne rá, értesítsen…
(Fotók: A szerző felvételei)
