Nem meglepő az, amiről nemrégiben Aich Péter számolt be e honlapon. Azt írja többek közt, hogy a Pozsony melletti Szencen, Szenczi Molnár Albert kiváló nyelvtudósunk, egyházi írónk, zsoltárköltőnk és műfordítónk szülővárosában az egyik oda beköltözött, mai szlovák polgártársunk csodálkozott azon, hogy két fiatal anyuka gyermekeivel magyarul beszélt.
Sajnos, talán több volt ez, mint rácsodálkozás; inkább egyféle felháborodásról, agresszív magatartásról lehet itt szó. A cikkíró tesz egy javaslatot is: a szlovákul jól beszélő magyar emberek folytassanak párbeszédet, világosítsák fel az itteni helyzetről a nem is oly messziről jött idegent.
A cikkíróval teljes mértékben egyetértek, ám nyomban el kell mondanunk, hogy a párbeszéd általában kétirányú, s akkor van főleg értelme, ha társunk hajlandó velünk szót váltani. Ha meghallgatja érveinket, esetleges kételyeinek eloszlatására érdeklődéssel, a közeledés szándékával teszi fel további kérdéseit.
Mit is kellene hát elmondanunk az ilyen atyafiaknak? Többek közt azt, hogy az épeszű, jó szándékú és bölcs ember azt is tudja, hogy a világon több milliárd teremtménye az Istennek más nyelven beszél, mint amilyen az ő édes anyai nyelve. És ahhoz, hogy a sajátját mindenki szerethesse, azon szabadon megszólalhasson, nem kell az enyémet senkire ráerőltetni, a másikat elnémítani. S talán az sem árt, ha egymás, elsősorban a jó szomszéd nyelvét sikerül elsajátítanunk.
Azt is tudomására kellene hozni az értünk aggódó hazafinak, hogy már Szent István, közös királyunk is leszögezte, csak a sokszínű, soknyelvű ország lehet erős, az tudja megvédeni saját nemzetét s a vele együtt élő más népeket is. Így maradhatott fenn a szlovákság is hosszú évszázadokon át a Magyar Királyságban. Mert ha annak vezetői és népesebb polgárai, parasztjai nem tolerálták volna a velük együtt lakó egyéb nációk nyelvét, most ők sem tehetnék fel a kérdést: ha már itt is vannak, miért nem a mi nyelvünkön szólalnak meg a szerencsétlenek?
A tájékozatlan újkori szenci lakókkal még sok mindent közölnünk kellene a párbeszédek során. Például azt, hogy a néhány száz éve innen indult Szenczi Molnár sose bántotta meg a szlovákot. Pedig büszke volt ő is anyanyelvére, de rajta kívül még sokféle nyelven meg tudott szólalni. És Selmecbányán sem halkították el a szlovák bányászt, s itt is teret adtak ezen kívül a magyarnak meg a németnek is, de nem volt ismeretlen a latin sem, s nem ebrudálták ki Selmec utcáiról az angolul, franciául vagy egyéb nyelveken társalkodó, olykor talán hangoskodó diákokat sem. Pedig igen népes és hosszú időn át európai rangú település volt ez a mára már megfogyatkozott hegyek közti városka, ahol bár a sok náció eltűnt, de ha gyakori utaim során az utcán, a múzeumokban, éttermekben magyarul beszéltem családtagjaimmal, barátaimmal, senki sem szólt ránk még, miért tesszük ezt, hiszen már elég messzire vagyunk az országhatártól.
S ha a fentiekhez hasonló emberke netán mégis miattunk aggódna, a mi boldogulásunkat akarná, meg kell őt nyugtatnunk, tudomására kell hoznunk, hogy tudjuk, mit, miért cselekszünk. Ne aggodalmaskodjék, mert lehet, hogy a templomban épp egy szlovákul is kitűnően prédikáló magyar pap szavait fogja hallgatni, a kórházban egy kiváló magyar orvosprofesszor gyógyítja őt meg, magyar nemzetiségű színészt lát a pozsonyi színházban; a magyarul beszélő olimpikonok is ott vannak azok közt, akik Szlovákia hírnevét öregbítik. S láthatja, immár néhány évtizede a magyarok közül kikerült parlamenti képviselőket, minisztereket, államtitkárokat, akiknek nem okoz gondot a szlovák nyelv, s akik talán az ő boldogulásáért is tesznek valamit.
Mondom én is még egyszer: kell a párbeszéd, kellenek a nyitott fülek és elmék, a közeledni akaró szomszédok. Ezért is kell nekünk anyanyelvünkön kívül jól elsajátítani a szlovákot s legalább még egy idegen nyelvet. Persze úgy – s ezt polgártársainkkal is tudatnunk kell –, hogy semmilyen nyomásra sem adjuk fel az édes anyanyelvünkhöz való ragaszkodásunkat. S ebben önmagunkat is erősítenünk kell. Ahogyan abban is, hogy a két magyar szülő nem lesz olyan rest, mint amilyen egyre több akad: ebben a nyitott világban, néhány kilométerre szülőföldjétől, ne adj Isten már a bölcsőhelyen sem beszél gyermekéhez a nagyszülők nyelvén. Neki viszont őseivel kellene egy kicsit elbeszélgetnie!
