A kisgéresi községi önkormányzat és a Fórum Kisebbségkutató Intézet közösen szervezte meg a Felvidékről a szovjet munkatáborokba elhurcoltak központi emlékművének a felavatását és a témával kapcsolatos emlékkonferenciát Kisgéresen november 23-án.
Az 1944-es éveket követően a szovjet katonák csak „felszabadítók” lehettek, nem volt ajánlatos ezt a rendszert emlegetni. Generációk titkok homályában nőttek fel, pedig óriási tragédiát éltek meg a községek. Gondoljunk bele, egyes falvakból száz meg száz fiatal tűnt el. Szándékos volt az ellehetetlenítés, de közösségeink túlélték.
„Tudjuk, hogy majd minden érintett településen van egy-egy emléktábla, de eddig nem volt olyan központi emlékmű, amely egy közös emlékezésnek a helye, ahol alkalomadtán össze lehet jönni” – mondta Simon Attila. Hozzátette, egy hagyományt meg kell teremteni. „Reméljük, ezzel a nappal hagyományt teremtettünk, ahol közösen meg tudnak majd emlékezni. Ennek a jegyében zajlik majd holnap is Kassán az emlékkonferencia” – nyilatkozta a Felvidék.ma-nak Simon Attila, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója.
Az emlékműavatást emlékkonferencia előzte meg a felvidéki málenkij robotról a kultúrházban, ahol a megjelent közjogi és egyházi méltóságokat és a szép számban megjelenteket Furik Csaba, Kisgéres polgármestere üdvözölte. A tanácskozást Simon Attila vezette.
Köteles László, aki Szepsiben és környékén történészként is elkezdte kutatni a málenkij robot történetét, a Bódva-völgyét érintő deportálásokat vázolta. Mint mondta, a kemény magyar falvakat igyekeztek megtörni, így például Tornagörgőt, Somodit. A családja is érintett volt. Elmondta, hogy mindenkit megfélemlítettek, s ritka eset volt, hogy valaki nem reszlovakizált. Felhívta a figyelmet, hogy a málenkij robotra elhurcoltakról a mai napig nincsenek pontos adataink. „A borzalmakról nem volt szabad beszélni. 1989-ig erről az időről legfeljebb olyan feljegyzéseket olvashattunk, hogy a Kaukázusban halt meg. Városokban nincs közösségi emlékezet, s ugyanígy a szórványainkban sem tudjuk, hány embert, s kiket vittek el” – szögezte le.
Lukáč Gábor Kistárkányból érkezett. A fiatalember néhány éve Komáromban végzett a Selye János Egyetemen, s elkötelezett a málenkij robot eseményeinek kutatása témájában, amely a Bodrogközben és Ung-vidéken ugyancsak feldolgozatlan. „Nagyon nehéz kutatni, hiszen már lassan nincsenek élő adatközlők. Sajnos, a Bodrogközből nem juttattunk el a Szolyvai emlékparkba adatokat, nincs is intézményes háttér” – mondta. Ugyanakkor többek közt Lelesz, Királyhelmec, Bodrogszerdahely, Kisgéres, Nagykapos településekről vannak adatok. Reményének adott hangot, hogy a konferencia jó alap lesz ahhoz, hogy komolyabb kutatás is elinduljon az 1944. november és december között zajlott elhurcolások feltárására. Dobos Ferenc adatait használta. A Bodrogközben 8800 lakos élt, 1790 főt hurcoltak el, közülük 685 hunyt el, azaz 38,5%. Kisgéresen 1941-es adatok szerint 328 férfi élt, s a 18-60 évesek közül 170 főt hurcoltak el, akikből 104 elhunyt, ez több mint 60%. „Láthatjuk, nem maradt férfi munkaerő a faluban. A földeket művelni kellett, véleményem szerint ez nagyban elősegítette a szövetkezet megalakulását” – s emlékeztetett arra, hogy a Bodrogközben erőszakmentesen ment végbe a szövetkezetesítés.
Koós István nyugalmazott tanár a Nagybalogi tragédiák címmel írt könyvet ezen időkről. Kegyetlen újkori rabszolgasorsnak nevezte a málenkij robotot, s pontos adatokkal mesélte el a kihurcolások körülményeit. Ez Gömörben is több települést érintett, köztük Nagybalog, Uzapanyit, Abafalva, Szentkirály falvakból vittek el fiatalokat az orosz Donyec-medencébe. Nagybalogon tíz éve 2006-ban állítottak emléket. 136 embert hurcoltak el, közülük 19 maradt kint, s a szénporos földben nyugosszák örök álmukat.
Először mutatták be az Ártatlan bűnösök – gömöriek a szovjet lágerekben című dokumentumfilmet, melynek két megszólalója szintén az Uzapanyitról és Nagybalogról elhurcoltakra emlékezett. Lehotay Aladár Uzapanyiton már gyerekkora óta foglalkozott az 1945-48 közötti időszakkal, s ki is jutott a lágerekbe tanulmányútra. Simon Ilonka néni hajlandó volt arról beszélni, hogy mit is élt át a lágerekben. Jarábik Gabriella, a Szlovák Nemzeti Múzeum – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma pozsonyi igazgatója elmondta, hogy 14 éve munkálkodnak azon, hogy felkutassák a történéseket, a kisfilm elkészítésére a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptak támogatást, s minden középiskolába eljuttatják azt.
Simon Attila hozzátette, nagyon jó példa, ahogyan Nagybalogon sikerült összegyűjteni a történéseket. Ez példát mutat arra, hogy van remény a többi bodrogközi, ung-vidéki, abaúji és gömöri településen is.
Simon Attila, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója emlékeztet arra, hogy nagy adósságunk van a Felvidéken ezen a területen. Az intézet javaslatára állítottak Kiségéresen központi emlékművet, hiszen itt volt a legtöbb áldozta a málenkij robotnak.
Az emlékműavatásra az iskola melletti parkban került sor. Beszédet Furik Csaba, Kisgéres polgármestere, Földváryné Kiss Réka, a budapesti Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke és Haraszti Attila, Magyarország Kassai Főkonzulátusának főkonzulja mondott.
Földváryné Kiss Réka, a budapesti Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke, a Gulág Emlékbizottság tagja Csoóri Sándor szavait idézte, aki azt véste papírra, s a szívünkbe, hogy felejteni sokféleképpen úgyis, ha nem a lényegre emlékezünk. „Azt hiszem ez a mai nap nem is lehet méltóbb emlékezés és felidézése Csoóri Sándor gondolatainak, hogy itt valóban a lényegre emlékezünk. Ha kimondjuk azt a három szót, hogy málenkij robot, gulág és gupvi, akkor ma már talán sokan tudják, de mindig nem elegen, hogy a kis munka és a szovjet táboroknak a rendszere mit jelentett a 20. sz. magyarság történetében. Ez a három szó a szovjet elnyomó, kíméletlen rendszerének a szimbóluma, több millió ember közös sorsa” – emlékeztetett Földváryné Kiss Réka.
„A most leleplezett Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása az emlékezés mellett tudtára adja az elkövetkező nemzedékeknek azt, hogy a második világháború utáni szovjet munkatáborok története szomorú és értelmetlen epizódja Európa és az emberiség történelmének” – mondta Haraszti Attila, Magyarország Kassai Főkonzulátusának főkonzulja.
Kisgéres polgármestere, Furik Csaba beszédében három szót emelt ki. A köszönet-hála; adósságtörlesztés és sorvállalás fogalmak köré szőtte gondolatait. Kifejtette, mindenkinek hálás, akik segítettek, hogy az iskola melletti pici kert térré alakulhatott. Elmondta, nagyon sok fehér folt van történelmünkben. A régi rendszernek több bűne van, elhallgattatta a történéseket, féligazságok derültek csak ki. Történelemtanárként tanította ezt a kort, de mindig azzal szembesült, hogy a diákok döbbenten és hitetlenül állnak az elmondottak előtt.
„Akikről itt ma megemlékeztünk, egyetlen bűnük volt, hogy magyarok voltak. Vállalták magyarságukat. S mikor hazatértek sok hazugsággal találkoztak, de újra építettek házat és hazát. Nagyon sok szenvedésen mentek keresztül, mégis megmaradtak annak, aminek születtek, magyarnak” – mondta Furik Csaba, akinek nagyapja négy és fél évig szenvedett a gulágon.
Az emlékművet Pásztor Zoltán, római katolikus püspöki helynök szentelte fel, a felavatott emlékmű körül összegyűlteket pedig Géresi Róbert, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökhelyettese áldotta meg. Közreműködött a kisgéresi református egyházközség kórusa.
Az emlékmű mementó. Arányaiban Kisgéresről hurcolták el a legtöbb fiatalt. Az 1944-45-ben a Bodrogköz, az Ung-vidék, az Abaúj-Torna és Gömör településeiről a szovjet munkatáborokba tömegesen elhurcoltak és a szovjet lágerek valamennyi magyar áldozatának az emlékműve zarándokhellyé, az első felvidéki központi emlékhellyé válhat.
