(Fotó: pixabay.com)

Olvasva elektronikus hírportáljainkat s nyomtatott újságjainkat, több dolog is eszembe jut. Az egyik: milyen nehéz volt hajdan bekerülni egy-egy lap külső munkatársainak, tudósítóinak táborába, önálló írással megjelenni annak hasábjain.

Alig voltam tizenhároméves, mikor elkezdtem első zsengéim küldözgetését a sajtónak. Ma is őrzöm azokat a válaszokat, melyeket a Szabad Földműves, a Dolgozó Nő, az Új Szó, a Tűzoltó, az Új Ifjúság szerkesztőitől kaptam.

Mert akkor az ilyen, írással kacérkodó suttyó legénykék beküldött munkáira is válaszoltak a hivatásos újságírók. Leveleikben tisztelettel bántak velünk, emberszámba vettek minket; okítottak, tanítottak és biztattak. Leírták, mit kell tartalmaznia egy jó beszámolónak, riportnak, tudósításnak.

Munkáim sokáig csak néhány sorban, jól átdolgozva, cím nélkül jelentek meg az „Olvasóink, levelezőink, tudósítóink írják” rovatban. Emlékszem, milyen boldogságot, örömet jelentett, amikor napvilágot látott az első olyan munkám, melynek már címe is volt. Ezt szorgalmas tanulással, szívós kitartással, az íráskészség lassú fejlesztésével lehetett csak elérni, kiérdemelni.

No meg azt is meg kellett tanulnia a tollforgatónak, fontos lehet-e az, amit egy országos terjesztésű lapban közzé akar tenni, van-e annak olyan mondanivalója, információs értéke, amely sokak számára érdekes lehet.

A másik, ami eszembe jutott, hogy a gimnáziumi évek valamelyikében Hajdú András akkori író-újságíró tudósítói körét látogattam többedmagammal. Sok mindent lehetett tőle is tanulni. Elkészített riportjainkat, híradásainkat közösen elemeztük, s láttuk, mennyit kell azokon dolgozni, hogy tömörek, figyelemkeltőek, élvezhetőek legyenek.

A harmadik, amire jól emlékszem: a főiskolán nekünk, magyar szakos hallgatóknak Zsilka Tibor tanította a stilisztikát. Az irodalmi művek ilyen-olyan elemzésén kívül napi publicisztikával is foglalkoztunk. Gyakran kaptunk egy-egy sajtóterméket, ott megjelent írást véleményalkotás céljából, s avégett, hogy szedjük azt ízeire. Ő beszélt akkor arról, mennyire fontos a cikkek jó stílusa s azok hírértéke. Mert amelyik sajtócikkből hiányzik az utóbbi, nem érdemel nyomdafestéket.

Ám az újságírónak még sok mindenhez értenie is kell, nemcsak konyítania. Ismernie kell például a közlendő tálalásának fortélyait, óvakodnia kell a pongyolaságtól, a száraz adathalmozástól.

A zsurnalisztika nem könnyű mesterség. Az írások tárgyától, témájától, azok műfajától függően jó, ha jelen van a szerző állásfoglalása, véleménynyilvánítása is. S jó, ha a stílus lebilincselő, a téma figyelemkeltő. Ha kellő alapossággal megfogalmazott ismereteket is közölnek a cikkek, újszerű megközelítésben tálalnak dolgokat.

Sajnos, manapság mintha nem mindig a fentiek lennének mérvadóak. Félreértés ne essék, nem akarok itt általánosítani, és senkit se megbántani. Gyakran azonban úgy látom, mintha túl könnyű lenne mostanság újságíróvá válni. A mesterség ismerete helyett elég egy szerencsés csillagzat, egy jó menedzser. No meg hozzá egy kis diktafon, egy márkás digitális gép meg az internet.

És sokszor olyan írások kellenek, melyek könnyen emészthetők, de nem is marad nyomuk az emberben. Melyek a száraz adatok felsorolásán kívül semmit sem tartalmaznak. Mert szerzőjük nem tett hozzá a témához egyetlen új ismeretet, gondolatot sem; nem mondott véleményt, így nem tudni, miért is született, mi lenne annak hírértéke.

Különösen a kultúra, a művészet, a tudomány témaköreit érintő irományokra értendő ez. Melyeknek nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. A jeles évfordulókról, megemlékezésekről szóló dolgozatokból kimarad a lényeg. Olvashatunk arról, ki mindenki jelent meg az ilyen jellegű rendezvényeken, ki mondott pohárköszöntőt, kik koszorúztak (ezekről külön fotókat is láthatunk), esetleg ki adott elő. Magáról az íróról, költőről, képzőművészről találunk az írásokban néhány lexikonból, google-ból kimásolt biográfiai adatot, aztán vége. És ismétlődik mindig, minden évben ugyanaz.

S mintha bulvárosodna is a sajtónk. Hogy miképp, azt döntse el a kedves olvasó. Én úgy látom, hogy hírértékükhöz mérten olykor túl nagy terjedelmet kapnak a kicsinyke eseményekről szóló beszámolók, az ilyen-olyan falunapi rendezvényekről: kolbász- és hurkatöltő versenyekről, pecsenyesütésekről, zsákban futásokról, vásárokról, kézmelengetőkről, karácsonyvárásokról beszámoló terjedelmes anyagok, megfűszerezve semmitmondó képgalériákkal.

Szerintem bármennyire is változott a hírközlés technikája, a sajtó „csinálásának” módja és módija, a bulvárt meg a dilettantizmust meg kell különböztetnünk az egyebektől; az írást az irománytól, a sajtó- és dokumentumfotózást a facebook képanyagának gyártásától.