Emlékeznek még a Csipkerózsikáról szóló mesére, konkrétan arra a részre, amikor Csipkerózsika a palotában bolyongva egy kicsi kamrára lelt, ahol egy furcsa pergő szerszámot látott, mellette pedig egy vénséges vén anyókát, aki szaporán dolgozott rajta. Csipkerózsika kérdésére, hogy mit csinál, azt válaszolta: Fonok…
– Mire jó az? – kérdezte Csipkerózsika.
– Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.
– És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
– Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
A történet folytatását bizonyára ismerik, a leány odament és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat és az orsót, mellyel megszúrta az ujját, mire beteljesedett az átok, Csipkerózsika száz esztendeig tartó álomba merült. Kedves olvasóimat azonban szerencsére semmi ilyesmi nem fenyegeti, így a mesebeli kitérő után nyugodtan indulhatnak velem egy újabb időutazásra, ezúttal a szövés, fonás világába.
A fonás az egyik legfontosabb paraszti munka volt, amit régen a lányoknak meg kellett tanulniuk. A mezőgazdasági, állattartási, háztartási munkákkal elfoglalt asszonyok még a téli estéken sem pihentek, ilyenkor fontak, szőttek és hímeztek. A lányokat már egészen kicsi koruktól szoktatták ehhez a munkához, játékorsót, majd kis rokkát, szövőszéket kaptak, hogy azokon tanuljanak. A házasulandó legények pedig annak is utánanéztek, tud-e fonni a kiszemelt lány, megfigyelték, milyen gyorsan pereg a kezében a rokka, a szórakozási, udvarlási lehetőség mellett ezért is jártak a fonóba, amire a későbbiekben még visszatérünk.
Ez a fonó anyóka akár mesealak is lehetne… (forrás: internet)
A Magyar néprajzi lexikon szerint a rokka lábmeghajtású szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka a kéziorsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra, vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötötték fel. A rokkának a múlt század fordulóján – a hajtókerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezése szerint – három fő típusa volt használatos: a fekvő és kisebb mértékben az álló rokka, valamint a ferde rokka. Jobbára az álló típusa terjedt el.
A kender, a len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kellett sodorni. Ennek a munkának alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka volt. A fonás három mozzanatból állt: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).
A rokka használata során először a guzsalyon rögzítették a szöszt, majd szálat húztak belőle és átvezették a szárnyas orsó vezető nyílásán. Az orsó tengelyére rögzítették a fonalvéget és a fonalvezető kampóra akasztották a fonalat. A rokkát lábbal elindították és húzták a szálat. Ezzel a laza mozdulattal a szál sodródott és tekeredett. Ha az orsó ezen része megtelt fonallal, akkor eggyel közelebbi kampóra rakták át a megsodrott fonalat, így tudtak folyamatosan fonni. Mindez így leírva talán egyszerűnek tűnhet, jól és ügyesen csinálni azonban már nem volt olyan könnyű.
Az eszköz fonókerékből történő kialakulása idején kézi meghajtású volt. Akkor vált rokkává, amikor kétzsinóros áttétellel az orsó és a cséve különböző sebességű meghajtást kapott, s így egyidejűleg sodorta és csévélte (feltekerte) a fonalat. Ez az eljárás a selyem cérnázásánál már a 13. századtól ismeretes, viszont a gyapjú és rostanyag fonására szerkesztett kézi rokka csak a 15. századtól használatos.
A lábbal való meghajtás bevezetése legkorábban a 17. század elején következett be. A fekvő és a ferde rokka még a kézi rokkából való átmenetet mutatja, s a 17. század második felében terjedt el Olaszországban, Franciaországban, Hollandiában, míg Németországban már az alaptípust jelentő fekvő rokka formaváltozata, az álló rokka hódított. Magyarországon a 18. századtól kezdett terjedni, főleg manufaktúrás alkalmazásban, ám népszerűségét az ipari forradalom megszakította, s csak a paraszti házi használatban terjedt tovább, főleg a 19. században.
És végül egy érdekesség: a miniatűr rokka bizonyíték arra, hogy ez a régi használati tárgy még a leleményes kínai ipart is megihlette, a fémből öntött rokka tulajdonképpen ceruzafaragó… (Németh István felvétele)
„Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál“, olvashatjuk Szapphó versében, melynek folytatásából az is kiderül, hogy nem annyira a kézi fonásra használt eszköz működésével volt a baj, inkább azzal, hogy a leányzó esze egészen másutt, konkrétan a szeretőszerzésen járt a rokka hajtása közben. A fonás a falusi közösség zárt világában azonban a legényfogásra is megoldást kínált, mint ahogy arra már korábban utaltam. A magyar falvakban az őszi munka befejezése, a termények betakarítása után vette kezdetét és farsang végéig tartott. Természetesen nem magányos tevékenység volt, fontos közösségi eseménynek számított. A hét bizonyos napjain, kedden, pénteken és vasárnap nem végezték ezt a tevékenységet. Általában külön fontak a serdülőlányok, külön az eladósorba érők és külön az asszonyok. Minden leánynak „illett“ eljárnia a fonóba, mentek is szívesen, hiszen itt a munka mellett szórakoztak, énekeltek, tréfálkoztak, évődtek is. A legények az esti munka elvégzése után, hangos énekszóval érkeztek a fonóba, ahol a kiválasztott lányok lába elé ültek, beszélgettek, tréfálkoztak, a munka végeztével táncoltak is.
S mint már említettük, az előrelátó legények azért szórakozás közben arra is odafigyeltek, milyen ügyes a lány a fonás tudományában, miként pergeti a rokkát. A leányok az orsókon összegyűlt fonalat motollára hajtották fel, melyen azt is le tudták mérni, hány méter fonál készült el, így szedték kötegbe. Mindezzel azonban még korántsem értek a munkafolyamat végére, ugyanis az így keletkezett fonal még nyers és szürke színű volt, hosszasan szapulni, lúgozni kellett ahhoz, hogy szép fehérré váljon. Az asszonyok ügyességének fokmérője volt, kifogástalanul fehér-e a fonaluk. A fonalat ezt követően még gombolyították, majd szőtték, melynek nyomán kelengye, alsó- és felsőruházat, ágynemű, asztalnemű, törülköző készült belőle. Mindennek ismeretében ezúttal is megállapíthatjuk, hogy dédanyáinknak, ükanyáinknak bizony jócskán akadt tennivalójuk, s mindazon tárgyak, használati eszközök elkészültéért, melyeket mi magától értetődően készen vásárolunk meg az üzletben, vagy akár otthonról, az interneten keresztül, alaposan meg kellett dolgozniuk.
Felhasznált irodalom:
Magyar néprajzi lexikon
Endrei Walter: Tévhitek a rokka keletkezésével és elterjedésével kapcsolatban (Népr. Ért., 1962).
Kósa-Szemerkényi: Apáról fiúra
