Őseink, dédszüleink még a természet rendje és a mezőgazdasági munkák szerint állították össze naptárukat. A farsangi mulatozós, vidám időszak után, a nagyböjtben a visszafogottságra és a befelé fordulásra törekedtek. Ideje volt a bűnbánatnak, hogy húsvétra testileg-lelkileg újjászülessenek. Nagy Iván etnológus, a Csallóközi Múzeum kurátora szerint a régi kor embere alkalmazkodott a természet körfogásához és ősi tapasztalat birtokában volt.
„Az évezredes tapasztalások alapján az emberiség rájött arra, hogy van egy körforgás az életben, van születés és halál, van megújulás és szenvedés. Valahol egymás mellé kell, hogy kerüljön a csend és a zaj, az újjászületés és a nélkülözés, a másokra figyelés és a magunkba gubózás. Csak ekkor tudjuk ugyanis az egyiket és a másikat is érzékelni és értékelni. Eleink pedig megtapasztalták, hogy tavasz táján bekövetkezik a megújulás, a kivirágzás, amit ha igazán értékelni akartak, akkor előtte meg kellett vonni maguktól sok mindent” – meséli az etnológus a böjt eredetéről.
De teljesen praktikus oka is lehetett a nagyböjtnek. Tavasz közeledtével egyszerűen kifogytak az éléskamrák. Ilyenkor már melegebb idő volt, ezért nem vágtak disznót. Nem volt hús, legfeljebb a húsvétra elrejtett sonka maradt még meg a téli disznótorból. A vermekben alig volt némi krumpli és zöldség. A tyúkok még nem tojtak.
„Valójában egy ínséges, nélkülözős időszak volt a nagyböjt ideje, amikor már alig volt ennivaló. A kereszténység később csak megszentelte ezeket a régi nagy tapasztalásokat, ősi tudásokat, amiből fokozatosan kialakult a negyvennapos böjt. Nemigen volt mit enni, mi más maradt az embereknek, mint az ima, a magukba fordulás és a nagy várakozás arra, hogy jobb lesz. Mai szemmel nézve is jó ez a megtisztulás, mind lelkileg, mind testileg. Könnyebbé, kiegyensúlyozottabbá válik az ember, ha megszabadul a testi-lelki terhektől” – magyarázza tovább az etnológus a nagyböjt kialakulását.
Istenkeresés régen, tavaszi megtisztulás ma
A nagyböjtben lehetőség van arra, hogy Jézus Krisztushoz hasonlóan – aki szintén negyven napig vándorolt és éhezett a pusztában, hogy az Istenhez közelebb kerüljön – mi is közelebb kerüljünk hozzá. Valaha így – az önmegtartóztatással – akartak az emberek is kiemelkedni a tömegből és közelebb kerülni a teremtőhöz. A mai kor embere viszont inkább csak a praktikus részét látja a böjtnek, vagyis ha másként táplálkozik, kevesebbet eszik, akkor leadhatja felesleges kilóit, és jobb lesz a komfort- és közérzete. Az Istenhez való közelítésről mintha megfeledkezne.
„Az új kor sűrűn hangoztatja az úgynevezett pozitív böjtöt, ami nem biztos, hogy elvonulást jelent, hanem sokkal inkább mások segítését, tehát jócselekedetek elkövetését a böjti időszakban. Az elesettek felkarolása, a javaim másokkal való megosztása is a böjt egyik módja lehet. A régiek viszont a napi rengeteg imával és a hús és az étel megvonásával törekedtek megtisztulásra. Voltak időszakok, mikor valósággal éheztek az emberek, mert gyakorlatilag alig volt táplálékuk. Még nagyanyáink is betartották a böjtös napokat, vagyis pénteken sosem ettek húst, még akkor sem, amikor erre már lehetőségük lett volna. Ma is akadnak még olyanok, akik a pénteki hústilalmat egész évben betartják” – mondja Nagy Iván. Hozzáteszi, hogy régen a falusi közösségekben könnyebb volt a böjtölést betartani, a vigadozást kerülni, mert a rokonok, családtagok szinte ellenőrizték egymást.
Egykor a falusi asszonyok közös imákra jártak össze, és hazafelé menet azt is megbeszélték, ki mit főzött, ötleteket adva egymásnak. Nagyböjtkor nem voltak lakodalmak, és tilos volt mindenféle mulatozás.
Várták, hogy beköszöntsön végre a bőség időszaka
„A templomi liturgiában is észlelhetők voltak ilyenkor változások. A kántorok kevesebbet énekeltek, halkabb volt az orgonajáték, csöndesebb lett a templom a szentmisék alatt. Ez mind nagyon fontos volt a hajdani közösségek számára, hiszen a templomban, a szakrális központban találkoztak az emberek. Mindez azért is volt lényeges, hogy aztán, amikor beköszönt a húsvét, akkor a pompa, a terített asztalok jelezzék, eljött a várva várt bőség ideje – a hetekig tartó nélkülözés után. Addigra megjött a tavasz is, az új élet reménye, lassan újra teremni kezdtek a kertek, megjött az áldás a melengető napfény formájában is…” – tudjuk meg az etnológustól, aki szerint a böjt ma is önfegyelemre tanít. Olykor le kell mondanunk dolgokról, amiket szeretünk, hogy azután sokkal jobban tudjuk értékelni azokat.
A nagyböjti ételek királynője a kőtés, ami fáradságos, több napos munkával készül. Nagy Iván szerint ez is bizonyítéka annak, hogy őseink nagy tudás, tapasztalat birtokában lehettek, mert abból a kevésből próbálták kihozni a maximumot, amijük volt. Tudták, hogy a csírában élet, tápanyagok vannak, amire tavasszal nagy szüksége van a fáradt szervezetnek. Magának az ételnek a napokig tartó elkészítése is egyfajta szertartás volt, az egyes munkafolyamatokkal együtt. Ettől volt ünnep, amikor az asztalra került.
A böjti idő vége táján szokás volt a patakban megmosakodni, megtisztálkodni, főleg a fiatal lányoknak, ami nem azonos a húsvéti locsolkodással. A néprajzkutató megemlíti a Jézus-keresés szokását is, ami szintén magában rejti az áldozathozást, az alvásról való lemondást, hiszen kora hajnalban kimentek az emberek a természetbe, vagy éppen elmentek a templomba. Jézust keresők még mindig vannak, akik hideg hajnalokon dideregve járják az erdőt, a mezőt, lelki megtisztulásra és új energiákkal való gazdagodásra vágyva.
