A Rimaszombati járáshoz tartozó Karaszkó települést Itáliából a Felvidékre telepített bányászok alapították 1334-ben, de birtokként már a 13. században létezett. Temploma is a 13. században épült. A templomot és a falut a törökök a 16. század közepén felégették, de újra felépült.
Ez a terület a 11. századtól határvédő vidék volt, ahol erőteljesen élt Szent László kultusza. A község templomát Szent László tiszteletére szentelték fel. Építtetői a román stílusjegyeket koragót elemekkel színesítették. A templomot 1596-tól az evangélikusok használják, akik azt a saját igényeik szerint alakították az évszázadok alatt, a freskókat lefestették. A középkori faliképeket 1901-ben fedezték fel, majd tárták fel szakszerűtlenül. Az 1980-as években ismét restaurálták a templomot, a freskókat ekkor tárták fel teljes egészében. A falu Szent László ünnepére vásártartási jogot is kapott a középkorban.
A templomban a Szent László-legenda képsorai mellett a Háromkirályok imádása is látható. Ez utóbbi egy élő hagyomány, melyet még a református zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert is említ. A háromkirályokat a három magyar szent király alakjában jelenítették meg. „Ebben az értelemben az öreg király, Szent István Szűz Mária előtt térdel (a korona felajánlásának a motívuma), a szakállas király Szent László és az ifjú király alakja Szent Imre” – olvasható a Magyar szentek ábrázolása Szlovákia középkori templomaiban című könyvben. A Felvidéken két olyan templom van, ahol ilyen freskóval találkozunk. A karaszkói és a póniki templomban is megmaradt a Háromkirályok imádása falikép.
A Kovács László – Görföl Jenő szerzőpáros a Biblia paperum című könyvben így ír a karaszkói templom faliképéről: „A hajó északi falán a Szent László-legenda képsora alatt látható a Háromkirályok imádása kép. A három király koronás feje körül glória van, ez utal arra, hogy itt a bibliai három királyt a három magyar szent király képében jelenítik meg. A trónuson ülő, gyermekét ölében tartó Szűz Mária előtt térdel az öreg király. A képnek ez a része eléggé megromlott, a koronás glóriás fő azonban kivehető, Szent István. A kép középső részén a szakállas, koronás, glóriás alak hasonlít leginkább a Szent László-ábrázolásokra. Mögötte áll a fiatal, koronás, glóriás király, Szent Imre.”
Ruhájuk és palástjuk is hasonlatos a többi faliképhez, amelyen a három szent uralkodót szokták ábrázolni. Mind a három király feje körül jól látható a glória, ami a bibliai háromkirályok-ábrázolásokon nem jellemző.
A karaszkói Szent László-templom faliképét valószínűleg a budai királyi udvarból érkezett mester festette az 1370-es években, más források szerint itáliai mesternek köszönhetőek a freskók. A képek megrendelője Szécsényi Frank volt, akinek vonásai felismerhetőek a Szent László balján álló lovagban. A királyportréban pedig Zsigmondra emlékeztető vonások sejthetőek. Zsigmond király szívesen hangsúlyozta az Árpád-házhoz fűződő kapcsolódását és Szent László iránti tiszteletét.
A magyar szentek ábrázolása Szlovákia középkori templomaiban szerzői, Kovács László és Görföl Jenő azt írják: „A falikép-ciklus hat jelenetből áll az északi falon. Az első kép Nagyváradot ábrázolja, az ott megmentésükre váró nőket, s egy világos lovon kilovagló gyönyörű, megfejthetetlen értelmű/azonosságú ifjút. A következő képen a Szent László vezette magyar sereg megütközését látjuk a kunokkal: a király lándzsával megsebzi a kunt, aki a lányt maga mögött, a nyeregben hurcolja.” Ez a kép megsérült, így a lánynak csak a keze és övcsatja vehető ki, de a lovak patái alatt a halottak jól láthatóak. A következő képen azt látjuk, hogy a lándzsa nem ütött súlyos sebet a kunon, ezért a lóról leszállva tovább birkóznak a férfiak. Közben a lányra néznek, aki megsebzi a kun lovas horgas inát egy bárddal. „Majd a kunt Szent László hajánál fogva tartja, – az imára emeli kezeit – a leány pedig kardot lendít, és lenyakazza. Az utolsó képen szerelmi együttlétet látunk: a fán függő pajzs, korona, kesztyűk alatt Szent László a leány ölébe hajtja glóriás fejét. A képsor érdekessége a fehér alapszín és a rendkívüli alapossággal kidolgozott, egyénített arcok. A kun harcos lova itt is sötétebb, a királyé fehér, ám a kunnak szinte lágy, európai arcvonásai vannak” – tudjuk meg Kovács László leírásából.
