Beosztottak hozzánk egy gyönyörű, fiatal, orosz fogorvosnőt, mert fogaink állapota katasztrofálissá vált. Talán egy év elteltével kapta meg fogorvosunk az első fogóját, amellyel fogat húzhatott, persze a plombálásra vagy fogak gyógyítására gondolnunk sem lehetett. De a legrosszabbul azok jártak, akik eltörték vagy elvesztették szemüvegüket, mert pótszemüveg egyszerűen nem létezett.
Egy nap a fiatal fogorvosnőnk, mint egy páva sétált kombinéban, ruha nélkül, s büszkén nézegetett maga körül. A táborban óriási feltűnést keltett, hiszen aránylag fiatal, nőkre kiéhezett férfiak voltunk. Gyorsan elmagyaráztuk neki, hogy nem nyári ruhát visel, mint gondolta, hanem kombinét. Kiderült, hogy katona korában Bécsben kirabolt egy lakást, elvitte a lakástulajdonos összes alsóneműjét, s most úgy érezte magát benne, mint a paradicsomban.
A bányakombinát 35 km-es körzetében nem létezett semmilyen közlekedés. A mi embereinket – ha volt elég autó – teherautókon hordták hetvenesével, de az orosz munkások vagy gyalog jártak munkába, vagy a szállításért valamivel fizetniük kellett a sofőrnek. Elég volt már messziről felmutatni egy doboz gyufát, egy darab szappant, vagy akár egy darab kenyeret, s az ember már fel is ugorhatott. Az orvosunkat és engem jól ismertek az egész kombinátban, így a sofőrök mindig ingyen vittek bárhová.
„Ilyen udvarias embereket csak Európában látott”
Egyszer éppen így indultam a Zgitre, a 2500 m magasan fekvő bányabejárathoz, amikor megláttunk egy európai módra öltözött oszét szépséget. Ismertem. Mizurban dolgozott egy tervezőirodában technikusként, de neki sem akart a sofőr megállni. Csak rábeszélésemre tett úgy, és felültetett a zgiti bányába szállított bányafára. Ismerősként köszöntöttük egymást, megköszönte, hogy megállíttattam az autót, mert különben gyalogszerrel mehetett volna egészen fel.
Elmesélte nekem, hogy katonaként járt Bécsben, onnan hozta ezt a szép ruhát is, amely rajta volt (hogyan jutott hozzá, azt már nem vallotta be). Állítólag tudta, hogy Zgitbe készülök, és szándékosan szervezte meg találkozásunkat. Megköszönte, hogy egyszer Mizurban, az igazgatóságon kinyitottam előtte az irodaajtót s udvariasan megkértem, lépjen be. Ilyesmit nem szokott meg az orosz kollégáktól. Azok durván és udvariatlanul viselkednek a nőkkel szemben. Emlékszem, ezen könnyekig meghatódott. Ilyen udvarias embereket állítólag csak Európában látott, s szívesen ott is maradna valahol örökre.
Kinyomozta, ki vagyok, hogy az NKVD-táborba vagyok zárva, hogy mérnök vagyok, és mint a kombinát főenergetikusának helyettese gyakran járom a bányákat ellenőrzés végett. Teketória nélkül kezdett arról beszélni, hogy szívesen hozzám jönne feleségül, s szabadulásom után velem menne Csehszlovákiába. Még az sem kedvetlenítette el, hogy elmondtam, nős vagyok s otthon kislányom vár rám. Azt javasolta, kikér a táborból az NKVD-től, s legalább addig együtt élhetnénk. Elmagyaráztam neki szépen, hogy nálunk kicsit más erkölcsök uralkodnak, de sehogy sem akarta megérteni.
Mikor már végképp nem tudott meggyőzni, előhúzta legerősebb tromfját, mert biztos volt benne, hogy ennek nem tudok ellenállni. Elmondta, hogy anyjával együtt egy helyi, oszét faluban élnek, s náluk nem éheznék, mert saját kecskéjük van, tehát saját tejük is, sőt, kis földjükön krumplit is termelnek. Miután azonban látta, hogy még ez a legerősebb érv sem hatott rám, bánatosan sírni kezdett.
E sorok olvasóját biztos meglepte ez az elutasító magatartásom a csinos, kimondottan szép és intelligens leánnyal szemben, hiszen akkor 32 éves voltam, évekig nem érintkeztem nőkkel, tehát minden idegszálammal kívántam őt. De biztosan elhiszi a kedves olvasó, ha azt mondom, csak a nemi betegségektől való félelmem miatt álltam ellen. Nem egyszer láttam a falvakban, ahogy a nők és férfiak felsorakoztak az orvosok előtt az utcán, s ott kapták – mint futószalagon – az injekciókat. A nemi betegségeket a frontról hazatérő katonák és katonalányok hozták haza, s aztán járványként terjedtek. A tudat, hogy így kéne visszatérnem a családomhoz, erőt adott ahhoz, hogy minden kísértésnek továbbra is ellenálljak.
Szépséges, elátkozott pokol, melyből nem volt menekülés
Táborunk a kaukázusi hegyek gyönyörű vidékén feküdt, valahol az Elbrusz és Kazbek közt. De mi ezt a szépséget csak elátkozott pokolnak láttuk, amelyből nem volt menekülés az örökké hóval, jéggel fedett magas hegyek miatt. A tábor melletti mély szakadékban folyt az Ardon folyó, s közvetlen a szögesdrót mellett tekergett az út a szegény oszét falvakba, ahol a lakosság hihetetlenül rossz körülmények közt élt.
Minden kunyhó mellett kis, fürge patak folyt, ez hajtott egy kis őrlőkővel felszerelt malmocskát a kukoricaliszt őrléséhez. A kukoricát a helyiek a Kaukázus lábánál termesztették, beérése után sovány szamarakon szállították falvaikba. Még a sztálini korszakból eredő privilégiumaik alapján pálinkát, arakot főztek belőle, de olyan primitív módon, hogy az egészségnek ártalmas volt. Természetesen a pálinkafőzés idején a férfiak nem mentek munkába, részegen hevertek a kunyhók előtt, s az asszonyok nyílt tűzön, forró köveken kukoricalisztből ún. „scsurkit”, valamiféle lepényeket sütöttek nekik.
Az oszétek egyébként nagyon szép növésű emberek, a nők 18-25 év közt kimondott szépségek. Ez után a kor után, mint a keleti nők többségénél, nagyon gyorsan öregednek, ráncosodnak. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy minden nehéz munkát a nők végeznek, nehéz terheket cipelnek hátukon, mindig néhány lépéssel férjük után mennek, az meg előttük pávaként hordozza magát. Pálinkafőzés alatt, esküvő vagy más ünnep alkalmával a férfiak külön dáridóznak, s a nők csak azt kapják, ami utánuk megmaradt. A nők készítik az ételt, de a szoba küszöbén adják át a legidősebb férfinak, bemenniük nem szabad. A vőlegénynek el kell rabolnia választottját, s hazaszökni vele, míg a lány fivérei üldözik. Ha a leány az elrablás után nem megy hozzá a fiatalemberhez, akkor nem maradhat otthon, az egész falu száműzi. A lagzi három napig tart, s a menyasszony egész idő alatt fátyollal fedve a ház küszöbén áll. A férfi vendégek felemelhetik fátylát, s arcába nézhetnek, de kezébe kell nyomniuk a nászajándékot.
Röviddel elhurcolásunk után, amikor még tartott a háború s a lakosság legalább úgy éhezett, mint mi a táborban, a férfiak leginkább az alkohol után áhítoztak. Ekkor hívott meg egy munkatársam titokban magához azzal, hogy lesz „szpirit” (spiritusz) és állítólag „zakuszki” (Lefordíthatatlan szójáték: a szlovák „zákusky” szó magyarul süteményt, desszertet jelöl. De egyben a „harap” ige jelentését is hordozza) is. Akkor még nem tudtam, mit jelent a „zakuszki”, s lelki szemeim előtt a krémeseink és tortáink jelentek meg. Ez természetesen felajzott, hiszen cukrot már hetekig nem láttunk, s majd rosszul lettem, mikor az édességekre csak gondoltam is. Mikor aztán elmentem hozzájuk, mindnyájan már az asztalnál ültek, s mindenki előtt két teli „sztakan” – két decivel (200 gramm). Az asztal gyalulatlan deszkáján ott állt felvágva kenyér, hús, uborka, ecetes görögdinnye (!), de sehol nem láttam a sütit.
Kézbe vettük a húst és kenyeret, megsóztuk, ettük, míg aztán a legidősebb megemelte poharát és egy hajtásra megitta az arakot. Én is így tettem, de nem vettem észre, hogy a többiek az első pohár után gyorsan kiitták a második teli poharat is. Azt hittem, eljött az utolsó órám, elállt a lélegzetem, a szívem a torkomban vert, elvörösödtem s szinte összeestem. Mindnyájan elkezdtek kiáltozni „pij!, pij!” (igyál!), s mutogattak a másik pohárra, de nem értettem, hogyan ihatnék meg még egy pohárral ebből a gyilkos alkoholból. Csak amikor erőszakkal kinyitották számat, s beleöntötték a tiszta vizet a második pohárból, akkor jöttem rá, hogy vízzel kellett leöblítenem az alkoholt, amely számomra méreg volt. Mikor kicsit magamhoz tértem, oldalba löktem a szomszédomat, s megkérdeztem, hol vannak a sütemények, amelyeket annyira vártam. Nagy röhögés közepette rámutatott a húsra, uborkára, meg minden másra az asztalon, mondván, ez a „zakuszki”, hiszen harapjuk az innivalóhoz.
Így gazdagítottam orosz szókincsemet.
